Őket köszöntse mindenek előtt Ünnepi Fanfár és Szeráfok tánca.
1914. március huszonnyolcadikán Brnoban született Bohumil Hrabal. Ő – sajnos – már tizenöt éve nincs közöttünk, már ami a testét illeti.
Apja neve nem ismerjük, nevelőapja František Hrabal sörgyári könyvelő volt, és a fiú a nymburki sörgyárban élte ifjú éveit, ahol annak világa, a sörgyári munkások történetei és – főként - nevelőapjának testvére, Jozef voltak rá nagy hatással. Ez a világ, ennek hangulata számtalan művében jelen van, persze első sorban a csodálatos Sörgyári capriccióban.
Prágába joghallgatóként került, ráadásul minden jobb meggyőződése ellenére, de a háború és a német megszállás miatt tanulmányait csak 1946-ban fejezte be. Csehszlovákia megszállásakor vasúti forgalmistának állt: nem kell mondanom talán, a Szigorúan ellenőrzött vonatok alapélményét ekkor szerezte be.
Volt aztán biztosítási ügynök, kereskedelmi utazó, és az 1950-es években a kladnói vasműben dolgozott fizikai munkásként.
1963-tól aztán foglalkozására nézvést az írás mellett döntött mindannyiunk szerencséjére.
Igaz, sok művét a cenzúra szamizdatokba, olykor külföldre kényszerítette, mégis tudott dolog volt az egész Csehországban, hogy korának legkiválóbb írója.
Milyen is Hrabal? Mit is szeretek benne annyira? Hogy a legjobb cseh hagyományok szerves folytatója? Hogy csodálatosan és bővérű humorral tud mesélni? Hogy hősei egyszerre nevetségesek – primitív humoruk és kispolgári bujaságuk miatt – és testesítik meg a legnagyobb nehézségeket is túlvészelő életvidámságot és a legrosszabb körülmények között is boldogságra törekvést? Vagy mindent együtt?
Mit is szeretek Tőle?
Túl a mindenki által ismert nagy műveken?
Az Egy osztályismétlő emlékezései-it; A városka, ahol megáll az idő-t; a Táncórák idősebbeknek és haladóknak-ot; meg a Vita Nuova-t, igen azt például nagyon.
1936-ban e napon született Mario Vargas Llosa, perui író.
Oykor háborgok az irodalmi Nobel-díj miatt, olykor rábólintok, és elég gyakran örülök. 2010-ben nagyon örültem, amikor az akkor már nagy kedvencemnek számító Llosa kapta.
Perui író, mondják életrajzai, de hát Peruban, mint oly sok más helyén a világnak, nem nagyon lehetett megélni abból, ha valaki írásra szánja el magát, így aztán a hatvanas évek elején Párizsba költözött, és első regényét ott is írta. Ez volt A város és a kutyák.
Első feleségével kötött enyhén szólva is kalandos házasságuk történetét az általam imádott Júlia néni és a tollnok című remekművében írta meg. Bárkinek melegen ajánlom.
Mit is szeretek még Tőle nagyon?
Persze, a Pantaleónt, meg a Halál az Andokban-t, de fő kedvenceim, amit bármikor, bárhol örömmel olvasok a Szeretem a mostohámat és folytatása a Don Rigoberto följegyzései; A kecske ünnepe; Édenkert a sarkon túl.
És biztosan igazságtalan voltam, nem mindegyik jutott eszembe talán.
Ezen felül még
1868. március huszonnyolcadikán született Maxim Gorkij, akit annyira, mint fent említett két óriást nem szeretek, de az is igaz, hogy kár volt antikommunista hevületünkben egészen kiszórni az irodalom történetéből, mert a nyilvánvalóan bolsevista elszánásból írt programregényein túl azért rendkívül szép, nagyszerű műveket is ajándékozott nekünk, például a csodálatos Éjjeli menedékhely-et, mely minden tekintetben, akár még lírai szempontból is nagyszerű és nagyon szerethető.
Nehéz szomorú emlékezés nélkül megúszni egy napot, a mait sem lehet, mert hetvenegy évvel ezelőtt – 1941. március 28-án – ölte meg magát Virginia Woolf, ez a nagy író.
És végül – de nagyon nem utolsó sorban – 83. születése napján Isten éltesse és sokáig tartsa meg Psota Irént, a zseniális színésznőt!
*** **** *****
Két újszövetségi metafora
Gondolom, nem árulok titkot, szőnyegen gyékényt, ha azt mondom: a Szentírást legalább háromféleképpen lehet olvasni. (Még az is meglehet, hogy ennél is több olvasata van, nekem pillanatnyilag háromfajta ugrik elő.)
Létezik egy irodalmi olvasat ugye, érzékeink gyönyörködésére van, ez alig lehet kétséges.
Mintha szép novellafüzért olvasnánk, gyönyörű történeteket, elbeszéléseket, verseket. Ugyan, ki meri azt füllenteni, hogy soha még így, az esztétikai élmény kedvéért nem olvasta a Szentírást?
Van aztán egy „tudós” olvasata, amikor exegézisnek vetjük alá az Írás szavait (ne feledjük, hogy az Úr szavait elemezzük ilyenkor, mert a Szentírás – Kinyilatkoztatás. Ezért még az sem vethető el, hogy autentikus nyelven, héberül és koiné-görög nyelven vizsgálódunk. Igen!)
A tudós olvasat szemantikai és egyéb szempontoknak veti alá a szöveget: bizonyosan tudom, hogy van létjogosultsága, el lehet evvel is jutni Valahová. Ha egyéb nem, hát Írástudó vagy Farizeus lehet az emberből…
És végül van a hitben gyökerező olvasásmód: ez talán a legjobb, bár nem szeretnék sorrendet szabni, még az is meglehet, hogy a három olvasásmód együttes használata vezet Valahová.
Meglehet, könnyen meglehet.
Most épp azt gondoltam magamban, hogy segítsünk a Tudással az Élvezeten át jutni a Hithez, veszek hát két metaforát az Írásból, lássuk, mire megyünk velük?
Az első
„Ismét mondom pedig néktek: könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, hogynem a gazdagnak az Isten országába bejutni.” Szólt imígyen Jézus a Máté evangéliumának 19.24. énekében.
No, és az ember eltöprenghet, hogy mi van a tű fokával, meg a tevével? Hisz olykor még a cérnát is nehézkes a tű fokán áthúzni (egy bizonyos koron túl szinte lehetetlen), akkor mit érthetett Krisztus a dolog alatt?
Az első században Isten szent földjén, Palesztínában volt jó néhány új város, afféle épített város, többnyire a rómaiak nagy mérnöki tudásával épített Város.
Minthogy a rómaiak épített városai tényleg építettek voltak, szemben a régidőkben KELETKEZETT Városokkal, geometrikus precizitással épültek voltak ezek: négy nagy kapu a négy égtáj felől, két fő, derékszögben futó keresztúttal.
A kapuk nagyok, tágasak, szélesívűek voltak: azon akárhány teve bemehetett a Városba.
Az ám, de napszállat után a kapukat bezárták, falon bévül onnan kezdve se karaván, se teve be nem mehetett.
Márpedig az időnk számítása szerinti első században Júdeában falon kívül rekedni, nem volt biztonságos dolog: rablók, farkasok, még oroszlánok is kódorogtak akkortájt a vidéken.
Ezért a NAGYKAPU mellett volt egy KISKAPU (mint manapság szép új hazánkban éppen), és ha egy karaván kint maradt, ezen a kis kapun emberek be tudtak menni a biztonságos Városfalak közé.
Mondjuk, épp csak oldalazva, szőrmentén, de bemehettek.
Teve azonban, á! Teve be nem tudott menni azon a kiskapun, melyet arameus nyelven „a tű fokának” hívtak.
Érthető, ugye immár Krisztus parabolája? szóval nem igaziból tű fokáról van szó, hisz olykor még a cérnát is nehézkes a tű fokán áthúzni (egy bizonyos koron túl szinte lehetetlen).
A második
És azt is Jézus mondta (Máté evangéliuma, 5.3.): „Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa.”
No, okozott elég gondot nekem az is, hogy mit értsünk „lelki szegények” alatt?
Mit is?
Ki ne tudná, hogy Jézus, a Krisztus korában izráél-népén belül megint nem volt csekély az eltérülés a Törvénytől. Ráadásul a legnagyobb tévelygők gondolták magukat a leginkább törvénykövetőnek, hisz szőrszálhasogató pontossággal ismerték az Írás szavait.
Kívülről, és balról-jobbra olvasva is!
És rém elteltek valának magukkal: ők voltak az Önhitt Írástudók. Nem kevés baja volt velük Krisztus urunknak, jól tudjuk mindannyian.
Voltak azonban akkor is - mint mindig, minden időben - olyanok, kiknek a Törvény, az Ige a szívük hústáblájába vésett Isteni Üzenet volt, és nem írott malaszt.
Föltehetően nem tudtak írni-olvasni, nem voltak Írástudók sem Farizeusok, nem „sok hajszáluk hullott ki a tudományokért”, viszont eleven és erős hitben éltek.
Az Írástudók arameus szóhasználatában ezek a tisztalelkűek voltak a „lelki szegények”.
Érthető már a krisztusi mondat? Miért Ők a boldogok?
Ugye, érthető?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése