Bizonyára bevezethetném a krónikát egy kis füllentéssel, hogy jobb színben tűnjek föl a Benevoliszok előtt, vagyis mondhatnám, hogy tudatosan vásároltam meg Márquez Száz év magány című regényét 1979-ben, vagy mondhatnám legalább azt, hogy a remek, ösztönös irodalmi szimatom okán, de nem ez lenne az igazság.
Ellenben az igazság az, hogy 1979. júniusában, amint kézhez kaptam pedagógusnapi jutalmamat (abból még annak idején könyveket vásárolhatott egy szegény tanárember), azonnal kihúztam a suliból a legközelebbi könyvheti sátorhoz, és megvettem a Száz év magányt: mondjuk tudatlanul, ösztönösen, véletlenül.
Késő este – a pednapi piálás után, otthon már – hozzákezdtem.
És pontosan úgy jártam, ahogyan Vámos Miklós meséli: elolvastam az első mondatot – „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.” -, és egy-két taktusnyit kihagyott a szívverésem.
Gyakorlatilag nem tettem le a Könyvet, míg utolsó mondatához – „De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” – nem értem.
E két mondat - és ami közöttük található - elég volt, hogy visszatérjen hitem a mondatok varázsában.
Igen, aztán már tudatosan kerestem Márquez regényeit, elbeszéléseit, minden sorát.
És ehhez a nagy lelkességhez még vegyétek hozzá, hogy nem a Száz év magány a legkedvesebbem, mellesleg nem vagyok egyedül: „Gábónak” sem. Hanem a nagy kedvenc, a soha nem feledhető regény a Szerelem kolera idején.
És most hozzászedem még – ha türelmetekből futja – a szerintem elképesztően zseniális Műveket.
Jöhet?
Az Ezredes úrnak nincs, aki írjon! (soha gyönyörűbb zárómondat, soha gyönyörűbb mondatok: na jó, Dosztojevszkijnél talál azért ilyeneket az ember: torokszorítóakat); A tábornok útvesztője; Baljós óra (ki ne hagyjátok, elképesztően jó); A pátriárka alkonya; Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája (jaj! micsoda csoda az!); A szerelemről és más démonokról; Bánatos kurváim emlékezete; Azért élek, hogy elmeséljem az életemet)
És majdnem sikerült tetszési sorrendet állítanom, ami nem volt könnyű! Percig ne higgyétek!)
Továbbá
1475-ben ezen a napon született Michelangelo Buonarotti. Szobrász? Festő? Építész? Költő? Szóval Michelangelo.
Cyrano de Bergerac is március hatodika szülötte volt, 1619-ben.
Andrzej Wajda 1926-ban e napon született.
Nem csak örömöket, hanem nevezetes gyászt is hozott március hatodika, éspedig 1967-ben. Ekkor halt meg Kodály Zoltán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése