álmélkodó, késő évezredek,
találnak ott - s majd rám ismernek erről -
egy fölemelt főt s egy összezárt kezet.”
Ezernyolcszáznyolcvankettő nyáriasan meleg szeptemberének egy éjszakáján Vajda János elálmodozva, egyedül Gina hattyúi képét bűvölgette az éj homályfalára. Arra a homályfalra, mely mögött Gina valójában rejtezett: sok évtizede már.
Igaz, a Költő ezen az éjszakán nem aludt egyedül, mert huszonegy hónapja házasember volt, és ifjú Rózája ott feküdt mellette az ágyban; dacára mindennek vajda János Gináról álmodott Róza mellett feküdvén.
Egyszerre fölriadt, és csekély idő múlva – mivel senki sem neszelt ébredésére - nyögdécselni kezdett. Semmi, semmi, semmi: erre egyre hangosabban jajongott, részint mert valóban heves fájdalmak gyötörték, részint, hogy Rózát felébressze.
Róza azonban nem ébredt fel, Vajda János tehát fölkelt, és kiment az udvarra, hogy – mint oly gyakran tette – gyönyörködjék a csillagos égbolt látványában.
Alig pillantott azonban föl, heves izgatottság fogta el, és visszarohant a házba, nagy lármával fölkeltette feleségét: „Üstökös, Róza! Üstökös van az égen!”
Róza fölébredt végre, kidörgölte álmosságát szeméből, aztán kettesben kimentek, hogy megcsodálják az óriási üstököst.
A nagy, négyszögletes udvar szinte fényben úszott, mintha ki lenne világítva, mintha milliárd gyertya égne ezüstös fénnyel: Vajda kinyitotta az ablakokat, kitárta az ajtókat, ide-oda rohant, be és ki az udvarba, vissza a házba. Az üstökös éppen az udvar közepén volt, a szobák, az egész lakás vakító ezüstfényben úszott . A csillag nagyon nagy volt, az csóvája le, majd a földig ért.
Vajda az emeletre is felfutott a háziúrhoz, bekopogott, bekiáltott hogy, jöjjön ki, üstökös van az égen. Az meg kiszólt, már alszok, egye meg a fene az üstököst. Dögölj meg, te spiesbürger a pénzeden, felelt neki a Költő, és szaladt le az udvarba, hogy tovább gyönyörködjék az égi színjátékban.
Aztán Vajda és Róza fent voltak reggelig: nyolc óra lett, mire Vajda János szobájába tért, Róza látta, hogy a „dolgozószobában” gyertyafény világol, vagyis a költő nem alszik.
Már délelőtt tíz óra volt, amikor Róza hallotta az urát kiáltani:
”Niobé, jöjj be hozzám!”
Ajtaja ez egyszer nem volt lezárva, és Rózácska lassan, lábujjhegyen bement hozzá: a Költő feküdt az ágyban, a szobában még égett a két gyertya, és Vajda János a kezében tartott papírról ezt olvasta feleségének:
„Az égen fényes üstökös; uszálya , az ég felétől le a földre ér. Mondják, ez ama "nagy", melynek pályája egyenes; vissza hát sohase tér.”
Alig telt el néhány nap azt követően, hogy az üstökös-csillag eltűnt az égről, és szakadt az ég, és indult a föld: szörnyű lárma verte föl a Vajda-házat, a költő még revolvert is szegezett feleségére, aki egy velőt rázó sikoltással átölelte urát, mire az eldobta ugyan a pisztolyt, de egyéb értelemben nem irgalmazott.
Rózának mennie kellett a háztól…
A dolog veleje volt, hogy Róza igazán nem rendelkezett hibátlan múlttal: annyi igaz volt mindabból, amit esküvőjük előtt elmondott a Költőnek, hogy cselédlányként dolgozott anyjával együtt. Ám arról hallgatott, hogy belekeveredett egy kilátástalan kapcsolatba, melynek gyümölcsét magával is hurcolta: egy törvénytelen kisfiút. Terhesen sikertelen öngyilkosságot kísérelt meg, végül megszülte a gyermeket és dajkaságra adta.
Mikor megismerkedett Vajdával, megpróbálta múltját teljes titokban tartani. Az állította, hogy zárdában nevelkedett, és most anyjával él. Vajda szerelemre lobbant a gyönyörű lány iránt, s néhány hónap után feleségül is vette. Alig telt el azonban ismét néhány hónap, és kiderült: nem egymáshoz valók. Vajda nem érzi szellemi értelemben partnernek feleségét, Róza pedig egyre nehezebben viseli férje rigolyáit és "elődjével", az örök Ginával való konkurálást. Ráadásul hamarosan fellebbent a fátyol múltjáról is. A becsapott Vajda válópert indítványozott.
Egyébiránt ez a házasság működésképtelen volt, egészében működésképtelen volt, erre mindketten igen hamar - az esküvőt követő pár hónap után - rájöttek. És nem is csak a tátongó korkülönbség miatt.
Vajda János néhány hét után belátta, hogy az új szerelemnek vélt vagy hazudott kapcsolat Rózával nem képes kimosni lelkéből Gina emlékét, Róza pedig megismerte a Költő egyéniségének számos nehezen viselhető vonását.
A Költőt igazán nem lehetett azzal vádolni, hogy féken tartotta magát vagy alakoskodott volna. De Rózát azért mindig érték újabb meglepetésék. Férje étvágyán – dacára gyakran hangoztatott gyomorbajának - sokáig nem tudott napirendre térni.
Ami ezt illeti Vajda „trükkjeire” mások is ráébredtek akkor már. Egy nap a Vasárnapi Újság szerkesztőségébe ment, holmi pénzt kellett kapnia, és az épp ott tartózkodó Aranynak meg Gyulainak elpanaszolta, hogy akár ki se fizessék, hisz úgysem tudja a pénzt elkölteni: gyomorbántalmai – mondta Vajda János – oly mértékben elhatalmasodtak, hogy hosszú napok óta semmit sem képes lenyelni, azonnal kihány mindent.
Hatalmas sóhajok között azért mégis csak átvette a honoráriumot, elköszönt Aranyéktól, és „elvonszolta” magát.
Rövidesen Arany is hazaindult: útja egy vendéglő előtt vezetett el, és odabent meglátta Vajdát: elképzelhetetlen mennyiségben tömte magába a sóskifliket és mákospatkókat, hajtogatta fel a söröskorsókat. A tapintatos Arany János persze nem ment be, hanem csöndesen odébbállt, így hát azt sem tudta meg, hogy amit látott, az nem is számított evésnek, csak előételnek. Mert Vajda a kapott pénzt gyakorlatilag elette: ebédre elfogyasztott egy adag sertéskarajt vörös káposztával, vaddisznót rizzsel, nyúlgerincet metélttel és még mindig éhes volt: negyedik fogásnak borjúpörköltet rendelt.
Vajda János sok-sok éve már dacosan keserű emberré vált, talán 1849-től fogva mindig is az volt, de 1867-ben végleg megdőlt a láthatár: miolta azt a… dolgot.. megkötötték az udvarral.
Tudta Vajda, hogyne tudta volna, hogy sokan vannak még, akiknek nem tetszik ez a kiegyezés, ez a nagy összeborulás az ellenséggel, de barátai, egykori harcostársai hallgattak. Diplomatikusan hallgattak. Pedig Arany János és Gyulai többször is elmagyarázták Vajdának a reálpolitikát, a csöndesség okát, de a mont-blanc férfi makacsul összeszorította fogait, ökölbe zárta tenyerét, aztán csak újra megjelent a Vasárnapi Újság szerkesztőségében egy megátalkodottan negyvennyolcas verssel.
És volt úgy – kellett úgy lennie! -, hogy maga Arany János intett nemet egy-egy vers közlésére.
Ettől Vajda csak makacsabbá vált.
Róza olykor faggatta urát, ki volt a legnagyobb magyar hazafi, mire a Költő azt mondta: a Kossuth Lajos és én.
Kellemetlen szokása volt az is, hogy nem tudott huzamosabb ideig egy helyen lakni, valahol megmaradni.
Egy szép napon Róza hűlt helyét találta; Vajda minden érthető ok nélkül beköltözött az Orient-szállóba.
Csak úgy.
Vajdáné kifizette a szobát, és hazacipelte férje holmiját, de aztán a dolog házasságuk rövid idején számtalanszor megismétlődött.
Vajda János gyakran mesélt történeteket negyvennyolc előtti barátairól, Petőfiről, Jókairól és Vas Gerebenről. Ezzel a három íróval lakott Vajda egy szobában a forradalom előtt. Petőfi szerelmes volt egy Papnövelde-utcai német boltos kisasszonyba – mesélte Rózának -, naponta tízszer is bement a boltba és vett valami olcsó holmit, tűt, cérnát, de egyszer huszonöt krajcárért barna nyakravalót is vásárolt, amelyet a lány soha sem viselt.
Ez a nyakravaló - hogy, hogy nem - Vajdához került, aki kéziratokat kötött össze vele.
Mikor egyszer elsétáltak a pesti Dunánál a Petőfi szobra mellett, Vajda megkopogtatta a szobor talapzatát és így szólt: „No, ez is tudta, mi az éhezés és fázás, egész életében éhezett és fázott.” A szobor Vajda szerint nagyon hű, éppen ilyen volt Petőfi, nagyon látszik az arcán a makacs, nyakas kálvinista.
Szétválásuk után Róza tejcsarnokban kapott munkát, hajnaltól késő estig robotolt, Vajda meg - hisz tudjuk - se vele, se nélküle.
Egy pénteki estén, mikor Róza hazatért hónapos szobájába, Vajdát pillantotta meg a konyhában.
„Miért jössz” - kérdezi Róza, - „hisz nincs ennek más értelme, mint a pénzkidobás, és a sebek feltépése, akik amúgy is folyton véreznek.”
Vajda szót nem szól, csak befekszik felesége ágyába a pici kabinetben.
Hajnali háromkor szól a vekker: Róza öltözik, munkába megy; utóbb Vajda meglátogatja a tejcsarnokban, nagyon komoly és szomorú: aztán vasárnap elmentek ebédelni a népkonyhára.
Napok múlva Vajda visszautazik Pestre, hagyja, hogy felesége tovább robotoljon a tejcsarnokban.
Róza később Bécsben nevelőnői munkát talált, három hét múlva szabadjeggyel a költő is Bécsbe utazott, és tíz napig élt feleségénél: ismét a népkonyhában ebédeltek, hisz Vajdának – mint oly gyakran életében – nem volt egy vasa sem, Róza csekély jövedelméből éltek.
Mialatt Vajda a stefansplatz-i kávéházakban hallgatja a harangokat és maga elé méláz, Róza dolgozik mindkettőjükre: aztán a költő újra visszatér Pestre, feleségét persze nem viszi magával.
1886. végén egyszerűen közli Rózával, hogy házasságukat fölbontották hűtlenség miatt.
Lassanként Róza kezdte megérteni Vajda karakterét, viselkedési normáit. Nem rossz ember - gondolja -, csak mérhetetlenül önző és irtózik a felelősségtől és a szegénységtől. Nem szereti megosztani azt, amije van, a két nővérével hajszálra úgy bánik, mint a feleségével, akiben egy darab szegénységet látott.
A Költő életének vége felé jobbra fordul mindkettőjük helyzete. Vajdának némi elismerésben lett része, a kultuszminisztérium megrendelte az arcképét, majd évi ezernyolcszáz forint segélyt utalt ki számára.
És Róza is szépen keresett akkor már.
Ám egy nap rossz híreket kap Vajdáról, lóhalálában Pestre utazik.
”Azt írták, te gyöngélkedel. Igen?”
”Mit? Én gyöngélkedem? - feleli Vajda. – „Én a halállal birkózom!”
Aztán egy szombat éjszakán, 1897. január 17-én, sürgönyt kap Róza: férje meghalt.
”Vasárnap reggel leutaztam Pestre, késő este értem a Dohány-utcába, már nem volt a lakásban, hanem a halottas kamrában. A terem közepén, a nagy hosszú boncolóasztalon, vörös márványon feküdt az uram, anyaszült mezítelen. Már fel volt boncolva, a fejéből kivett ötszázhuszonöt gramm agyvelő egy pohárban állt spirituszban: és én néztem azt az agyvelőt... „ – írta Róza Ginának.
”Elővettem egy kendőt és a kezeit, lábait megtöröltem, a kendőt eltettem. Az ollómmal levágtam a hófehér hajából egy nagy csomót, azt is eltettem, magammal vittem... Egy másik kendőt az arcára terítettem, és azon körösztül megcsókoltam. – írta Róza Ginának.
Azaz, nem!
Hogyan is írhatott volna Róza Ginának?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése