Két fordítás meg egy önődöngés

Cesare Pavese: Nyár

Tiszta, világos kert törpe falak mögött,
száradó fű, tűző napfény a földön.
Illatos a fény, akár a tenger.
A fű illatát szívod, aztán hajadba
túrsz, és emlékezel.
Láttam én sok-sok
édes gyümölcsöt fűre hullani,
hogy szinte roppant. Így roppansz meg te is,
ha szíved összerezzen. Fölszeged rá
fejedet, csodákra gondolsz,
de te magad vagy a csoda,
szemednek, és emlékeidnek egy lángja.
Fülelsz. Ám szót aligha értesz.
Tiszta, világos gondolat a szemedben,
mintha reád vetné fényét a tenger.
Tekintetedben csönd ül és szorítja szíved,
hogy szinte roppan, és kín csordul belőle,
akár a nedv a lehullott gyümölcsből.

(Cesare Pavese képe föntebb az első)

Giuseppe Ungaretti: Végül

Már nem harsog, és nem is susog a tenger,
a tenger.
 Álomtalan, színtelen mező a tenger,
a tenger.
 Elszegényült pária ő is: a tenger,
a tenger.
 Árnyat nem vető felhőként ring a tenger,
a tenger.
 Komor ködök ágyába hullott a tenger,
a tenger.
Ő is halott, akár csak én: a tenger.
A tenger.

(Ungaretti képe odafönt a második)

Március

Jártamban-keltemben
köszöntget a tavasz.
Szétnyírt, tört csontjaim
melengeti a Nap.

Nem is kérek többet:
nem kérek én semmit.
Kék ég alatt élni,
napfényben fürdeni.

Nem kérek új Nikit -
elcsökült a vágyam -,
de téged, Március,
még mindig imádlak.


Mit akarhatnék mást
alkony-esetemben?
Mint tavaszban élni,
tétlen szerelemben.

(Magamról nem tettem, föl képet: nem javítana a versen)