Kapott történet

”…lesznek, akik elszörnyülködvén
Ilyesféléket beszélnek egymásnak:
Miket össze nem fecseg ez az ember!”

Pedig a dolog úgy áll, hogy az alábbi történet szórul-szóra igaz, szerzője a Valóság: címe is azért lett Kapott történet – és NEM lopott -, mert tényleg úgy örököltem. Egykori gimnáziumi osztálytársam, barátom nagyapjával esett meg ez a hihetetlenség.

***   ***   ***
Nagyapa – így szeretném nevezni e történet főhősét: nevezhetném valódi nevén is, adhatnék néki nevet is, de én így szeretném nevezni, speciális irodalomesztétikai okokból – szép, nyugalmas nagyrákosi életét az első nagy háború törte ketté. Nagyapa ugyanis a dualizmus korában, a szépséges K.U.K. és a békeévek idején született Nagyrákoson, az Őrségben, és épp elérte a katonaköteles kor határát, amikor ama nagy háború kirobbant.
A császár és király őfenségének úgy tetszett, hogy Nagyapából háborús hős legyen, ki a Monarchiáért vérét sem rest áldozni, beszipkázták tehát a hadseregbe Nagyapát, és a keleti frontra küldték.
Nagyapának merőben eltért véleménye a császár őfenségéétől, Nagyapának esze ágában sem volt hőssé válni, pláne nem vérét áldozni: ő inkább amolyan svejki módon fogta föl a háborút, gondolkodásának középpontjában a megúszni állt. Megúszni minden áron, minden lehetséges módon.
Nagyapa tehát elég hamar orosz hadifogságba került, ami persze nem volt a lehető világok legjobbika, de belehalni ritkábban lehetett, mint a pergőtűzbe.
Természetesen, nem arról van szó, hogy Nagyapa mindjárt föltartott kézzel ment volna át az oroszokhoz (megjegyzem, egy évvel később a császári és királyi hadseregben már ez sem volt ritka), de – tán öntudatlanul is – úgy helyezkedett, hogy fogságba essék.
Jól tudható: 1917. októberében bolsevik hatalomátvétel zajlott le Oroszországban, és anno tizennyolcban már kezdték hazaengedni a foglyokat, nem is annyira emberbaráti szempontból, hanem mert még a saját lakosságuk is éhezett, minek etették volna a hadifoglyokat is.
Az is ismert tény, hogy az orosz hadifogságból a szovjetek hatalomra jutása után elég jelentős számú „agymosott” érkezett vissza például Magyarországra is; többnyire ők alkották aztán a kommunisták magvát, akik 1919. márciusában szovjet (=tanács) mintára létrehozták a Tanácsköztársaságot.
Nagyapa nem tartozott az agymosottak közé, ő igazából a tanács-hatalmat is éppen úgy meg akarta úszni, mint a háborút. Szíve-lelke vágya az volt, hogy ücsöröghessen kedvenc nagyrákosi kocsmájában, sétálgasson, olykor daloljon egy keveset.
Ám a történelem zajgó áradása, akár a nagy háború kirobbanásakor, ezúttal is más véleményen volt, mint Nagyapa. Mint hadifogságból jöttet - tehát nyilván bolsevikot - a település direktóriumába jelölték, nem volt menekvés, hiába gondolta Nagyapa, hogy: „Bolsevik a tököm!”
Szerencsére – mármint Nagyapa szerencséjére -, távoli, csöndes kis helyiség volt Nagyrákos, a direktórium nem sokat csinált a 133 nap alatt; szerencsének azért nevezhettem, mert a bukás utáni megtorlás is elkerülte a községet, Nagyapát. Prónayék másfele tisztogattak, Nagyapa ezt is megúszta.
És csöndesen telt az idő: sem nem gazdagságban, de nem is szegénységben; sem nem boldogtalanul, de nem is hurrá-boldogságban. Csak telt az idő, amúgy lassacskán, ahogyan a Zala baktat halkan, csöndesen a község mellett a Balaton felé, és majd 140 kilométeres útja során kis patakból - a mellékvizek jóvoltából - takaros kis folyóvá dagad.
Míg ki nem tört az újabb nagy háború 1939-ben, és Nagyapára ezúttal Horthynak volt sürgős szüksége.
Őszintén megvallva, Nagyapa ezúttal is a hamari hadifogságba-esésen gondolkodott, így viszonylag nyugodtan menetelt a Don-kanyar felé, viszonylag nyugodtan – ha nem is túl vidáman - énekelte a dalt: ”Horthy Miklós katonája vagyok, legszebb katonája, / Vígan élem katonaéletem, nincsen gondom másra…”,
meg azt is, hogy ”Nagy orosz határon, / Országúti sáron, / Gyémántos a napfény két magyar / huszáron. / Csendes pipaszóval, / Két jó magyar lóval…”
És hát, ha nem is oly könnyen, miként az előző háborúban, csak sikerült Nagyapának fogságba esnie.
Csakhogy: Nagyapa nem vette számításba, hogy immáron a sztálini-bolsevik uralkodási forma járja a régmúlt Oroszországban, az akkori Szovjetunióban, és a hadifogság kicsit szólva is más, mint volt annó.
Honnan tudhatta volna, hogy állnak már szerte a Glavnoje Upralevnyije Iszpravityelno-trudovih Lagerej – GULAG - barakkjai, és ott semmivel nem szebb és jobb az élet, mint a náci halálgyárakban.
Kolima például, ahová Nagyapa került, a Kelet-Szibériai földön, a Cserszkij-hegylánctól délkeletre, az Ohotszk–Kolima-felföldön eredő Kulu és Ajan-Jurjah folyók egyesülésénél volt  található.
E terület annyira különbözik Ázsia más területeitől, hogy leginkább mint egyedi, ismételhetetlen földrészt kell elképzelni. A távolság, az elszigeteltség, az éghajlat zordsága, és a nagyon nehéz életviszonyok szigetelték el ezt a megfagyott poklot Szibéria többi részétől.
„Kolima znácsit smert" (Kolima egyenlő a halállal) -így élt az orosz köztudatban.
Maga a folyó, melyről a terület nevét kapta, eleinte délkeleti, majd északkeleti irányba tart, fenyvesekkel borított hegyek között, keskeny völgyben folyik. A Felső-Kolima-felföldet elhagyva előbb északra, majd a Korkodon-folyó torkolatától nyugatra fordul; völgye egyre szélesebb, partja alacsonyabb lesz, lassan kiér a kolimai-alföldre.
Itt nagy, ív alakú kanyarral északkeletre fordul, és csaknem végig ebben az irányban halad aztán. Az Északi sarkkörön túl bal partján végig a lapos, mocsaras kolimai-alföld húzódik, felszínén sok ezer kis tóval és mohás-zuzmós tundrával; jobb partján a Jukagir-felföld peremének dombjai sorakoznak.
Itt volt a munkatábor, egyike a szovjet gulágoknak, ide került Nagyapa.
Csakhogy, mint mindig mindenben, Nagyapának ezúttal is szerencséje volt.
Első hadifogsága idején megtanult oroszul, németül eleve tudott, tekintve a Monarchia iskolarendszerét; e tudásait fedezte fel egy orosz orvosnő, aki tán szerelmes is lett Nagyapába, de e körülményt ne tárgyaljuk itt; elég az hozzá, hogy Nagyapát a doktornő kiemelte a foglyok sorából, és kineveztette kórházi tolmácsnak.
Ettől kezdve alig érezte, élvezte a szovjethatalom meleg vendégbarátságát, legalább kétszáz százalékkal jobbult helyzete, életkörülménye.
Minthogy azonban - egyfelől - Nagyapa már szerzett tapasztalatokat, benyomásokat korábban a gulagok pokláról, másfelől meg a rabkórházban elbeszélésekből további információkhoz is jutott, egyre világosabban érezte annak az 1919-es gondolatának helyességét, mely gondolat ott, a kolimai rabkórházban axiómává érett. Ez az axióma – persze még mindig csak gondolatban – így szólt: „Bolsevik a tököm.”
Hogy az első világháborúhoz képest a helyzet mennyire megváltozott, az is jelezte, hogy ezúttal Nagyapa korántsem keveredett olyan gyorsan haza, mint annak idején, hadifogsága ezúttal majd kilenc hosszú évig tartott.
És a hazafelé vezető út sem volt falubeli séta: amikor elengedték, csupán egy igazoló okmányt kapott, meg néhány rubelt, ami éhenhaláshoz sok, megélhetéshez kevés volt, vonatra meg egyáltalában nem volt elég. Sokáig gyalog járta az elszigetelt, távoli, zord éghajlatú, lápos, mocsaras kolimai alföldet; gyakran napokra meg kellett egy-egy településen, faluban állnia, dolgozni valamit napszámban, hogy ételhez és pár nyomorúságos kopejkához jusson.
Jócskán dühöngött már idehaza az új rend, a rákosista új rend, mire Nagyapa megérkezett Nagyrákosra. Erről az új rendről viszont csak felületes benyomásokat szerzett, nem nagyon bámészkodott Magyarországon, itt a megállói is ritkultak. Nagyon szeretett volna már hazajutni, feleségéhez, gyerekéhez, és imádott ivójához, amit persze kocsmának gondolt. Benyomásai arra voltak elegendőek, hogy axiómáját – „Bolsevik a tököm!” – megerősítsék, szilárddá tegyék benne.
Nem mondom, hogy az első, örömteli napot kapásból a kocsmában töltötte Nagyapa: nem mondom, mert nem lenne igaz, és rossz fényt is vetne rá: ily sok évnyi távollét után Nagyapa az első este otthon maradt veszteg a szűkebb – tizenöt főt számláló – családi körben, míg ki-ki nyugalomba nem tért.
De bizony mondom, hogy a második honi estéjét Nagyapa a kocsmában töltötte, barátok, haverok és ivócimborák díszes társaságában. (Sem a sorrend, sem a megnevezés nem lényegtelen: bizony más a barát, megint más a haver és legkevésbé hasonít a bensőségességre az ivócimbora.)
Iszogattak, beszélgettek, beszélgettek, iszogattak: erről, arról cseréltek eszmét: Zala és világ folyásáról, termésről, teremtésről miegyebekről, még Nagyapa kalandozásairól is.
Egyszer aztán egy „barát” megjegyezte, hogy mostantól Nagyapa ismét nagy ember lehet Nagyrákos községben, hisz: „Bolsevik vagy, most nektek áll a világ…”
És akkor, harminckilenc év csakis belül őrzött axiómáját hangosan, kifelé, beleharsogva a világ zajgásába, ím igyen szólt Nagyapa: „Bolsevik a tököm!”
Még nem volt egészen tisztában a magyar valósággal.

Nem pirkadt a hajnal, lényegében éjszaka volt még – Nagyapa második éjszakája otthon – amikor durva dörömbölésre riadtak fel, és az ajtóban két rendőr meg egy ÁVH-s, civilruhás férfi állt. Nem sokat beszéltek, öltözzön, és jöjjön, ennyi volt az egész, és Nagyapát már vitték is.
De ez a harmadik, ez a hazai fogság már sok volt Nagyapának. Még az ítélet előtt, a váci börtönkórházban meghalt…