Mindezek után, de még mielőtt beköszöntött volna a szombatnap, az után, hogy a szörnyű förgeteg is csitult, elment Pontius Pilátushoz, a római helytartóhoz Jézusnak egy titkos tanítványa (titkos volt, mert félt a zsidó főpapoktól és a farizeusoktól) az arimathiabeli József, és arra kérte a procurátort, hogy levehessék, és tisztességgel eltemethessék a Jézus testét: ezt a helytartó meg is engedte.
József tehát maga mellé vette Nikodémuszt, aki magával vitt mintegy száz fontnyi mirhából és áloéból való kenetet , bemutatták a Pilátustól való írásos engedélyt a kereszteket őrző római katonák centuriójának, és levették Jézus testét a keresztről.
Kiterítették, begöngyölgették azt lepedőkbe az illatos szerekkel együtt, amint a zsidóknál szokás tenni temetéskor.
Közel a Koponya hegyhez, ahol megfeszítteték a Megváltó, volt egy kert, és a kertben egy új, sziklába vágott sír, amelybe még senkit sem temettek: József abba a sírba helyezte őt, majd a sír szájára egy nagy követ hengerítvén, elment. Ott maradt viszont egy ideig a magdalabéli Mária és még a másik Mária, akik a sír átellenében ültek és siratták a temetett holtat.
A hétnek első napján, mely köztudottan a vasárnap, jókor reggel, a mikor még sötétes volt, nem pirkadt a hajnal első sugara sem, odament Mária, a magdalai a sírhoz, és látta, hogy elvétetett a kő a sírról, szája üresen és nyitottan tátong.
Pedig hát erősen őrizték azt a sírt, mert még előző este elmentek a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván neki: „Helytartó! emlékszünk, hogy az a hitető még életében azt mondta harmadnapra föltámad. Parancsold meg azért, hogy őrizzék a sírt harmadnapig, nehogy az ő tanítványai odamenvén éjjel, ellopják a holtat, és azt mondják a népnek, hogy feltámadott a halálból; és az utolsó hitetés gonoszabb legyen az elsőnél.”
Pilátus pedig érezhető utálattal hangjában mondta nékik: „Van nektek őrségetek; menjetek, őriztessétek, amint tudjátok. Menjetek!”
Ők aztán úgy is tettek, a sírt őrizet alá helyezték a templomi őrséggel, ám föltehetően hiába, mert még mielőtt a magdalabéli Mária odaért a sírhoz, és fölkelt volna a Nap, nagy földindulás támadt mert az Úrnak angyala leszállt a mennyből, és elhengerítette a követ a sír szájáról, aztán pedig arra a kőre ülve várt. Tekintete olyan volt, mint a villámlás, és a ruhája fehér, mint a hó.
A sírt őrzők pedig tőle való félelmükben megrettentek, és olyanokká lettek, akár a holtak.
Az angyal pedig megszólalván, mondta az asszonyoknak: „Ti ne féljetek; mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. De hiába keresitek őt a holtak között, nincsen itt, mert feltámadott, amint megmondta. Jertek, lássátok a helyet, ahol feküdt az Úr!”
És megmutatta az asszonyoknak a Megváltó üres, hűlt helyét, aztán így beszélt hozzájuk: „Most menjetek gyorsan és mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadott a halálból; és előttetek megy Galileába; ott meglátjátok majd őt színről-színre.”
Elmentek tehát az asszonyok Simonhoz, ki egy ideje már Péternek neveztetett, és ama másik tanítványhoz, akit Jézus különösen szeretett, és magdalai Mária megmondta nékik: „Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.”
Futottak azok hamar, hogy megnézzék a sziklasírt, együtt futottak egy darabig, de mert az a másik tanítvány fiatalabb volt, mint a Kőszikla, hamar megelőzte Pétert, és előbb jutott a sírhoz; lehajolván, látta, hogy ott vannak a lepedők, de a barlangi hely amúgy üres. Mindazáltal bemenni nem mert, kívülről leskelődött befelé.
Megérkezett kisvártatva azután Simon, a Péter is nyomban utána, és ő nagy bátran belépett a sírba: és látta, hogy a lepedők ott vannak, meg az a keszkenő is, a mely a Jézus fején volt, ott volt, de nem együtt a leplekkel, hanem külön összegöngyölítve egy másik helyen.
Akkor aztán Péter hívó szavára bement a másik tanítvány is, a ki először jutott a sírhoz, és látott, és látásával visszatért az ő hite is.
Most már tudták mindketten, hogy beteljesült az Írásnak Igéje, hogy – bizony mondom néktek - fel kellett támadnia a halálból.
Aztán így visszamentek a tanítványok az övéikhez.
Kicsi idő múlva Mária – a Jézus szülőanyja – érkezett, és künn, a sír szájánál megállt sírva a sírnál.
Egyszer csak, amikor kicsit épp szünetelt sírása, odahajolt a sír tátongó szájához, és ott meglátott két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, már ahol az eltemetett Jézus testének feküdnie kellett volna. Azok kérdezték őt: „Asszony mit sírsz?”
Mária anya sírós-könnyes-fátyolos hangon válaszolt nekik: „Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.”
Aztán, hogy ezeket mondotta, hátrafordult, és ott látta Jézust állani, csakhogy nem ismerte föl mindjárt gyermekét.
Mondta néki Jézus: „Asszonyom, mit sírsz? kit keressz?”
Mária pedig azt gondolván, hogy a temető kertésze lehet az ott álló, a választ így adta néki: „Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted, mert magammal vinném az ő holttestét!”
Erre az élő Jézus neki a választ így adta, szólítván nevén: „Mária!” – és akkor jobban megnézvén őt az anyja felismerte és odafordulván, mondta néki: „Rabbóni!”
”Ne illess engem! mert nem mentem még fel az én Atyámhoz! hanem te menj most az én atyámfiaihoz és mondd nékik el, hogy még ma felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez: a ti Istenetekhez. Aztán ott fogok ülni az Atya jobbján.”
Leszállt az est azon a napon, a hétnek első napján, és az ajtók zárva maradtak ott, ahol egybegyűltek a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt: és azon az alkonyati órán eljött Jézus és megállt a középen, és mondta nékik: „Békesség néktek!”
És hogy felismerjék őt, megmutatá nékik a kezeit és az oldalát és minden sebét. Örvendeztek azért a tanítványok, hogy ismét látják az Urat, Jézus pedig megismételte a köszönést: „Békesség néktek!” – aztán hozzátette: - „Ahogyan engem küldött az Atya, én is akképen küldelek titeket.”
És mikor ezt mondta, rájuk lehelt, és mondta nékik: „Vegyetek Szentlelket: akiknek bűneit megbocsátjátok, megbocsáttatnak azoknak; akikéit megtartjátok, megtartatnak.
Volt pedig a tanítványok között a Tamás, egy a tizenkettő közül, akit más néven Kettősnek hívtak, de ő nem volt a többiekkel amikor eljött hozzájuk a létezésre kelt Jézus.
Ezért aztán próbálták néki a többi tanítványok elbeszélni híven, hogy mi történt. És mondták a Tamásnak: „Láttuk az Urat, úgy láttuk, ahogyan most tégedet, te Tamás.
Mire azt tamáskodva szólt vissza nékik: „Bizony mondom néktek: én, amíg nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalsebébe, semmiképen semmit el nem hiszek.”
És avval elment.
Elmúlt nyolc nap ez után, és ismét benn valának az ő tanítványai a zártajtós házban, és Tamás is ővelök volt együtt, és noha az ajtó zárva volt, csak bement az akadályokat nem ismerő föltámadott Jézus, és megállt a helyiség középen és mondta megint: „Békesség néktek!”
Visszaköszöntek-é azok vagy a döbbenettől elnémultak, bizony nincs följegyezve a krónikában. Följegyezve az van, hogy azután mondta Tamásnak: „Add csak ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és add a kezedet, és bocsássad az én oldalamba: és ne légy tovább hitetlen, hanem hívő.”
Megismervén őt felelte Tamás és mondta néki: „Én Uram és én Istenem!”
Halk, meleg baritonján felelt néki Jézus: „Mivelhogy láttál és fölismertél engem, Tamás, hittél: nem mondom, hogy nem boldogabbak, akik nem látnak és úgy hisznek bennem.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése