Épp időben jő; az elmúlt hetekben olykor már magam is megijedtem gondolataimtól, melyek az egészen tilos kategóriába tartozók voltanak, és csakis a mélyülő téli depresszió okozhatta.
De minden más lesz mától: alaposan kitakarítom a lakást, lemosok minden téli mocskot, és gondolkodásommal ugyanezt teszem.
Ma Budapesten a Nap hat óra huszonnégy perckor kél, tizenhét óra huszonkilenc perckor nyugszik, a Fény időtartama tizenegy óra öt perc.
Az utolsó negyedébe tartó – tehát fogyó Hold – este tíz után kel, és reggel hét óra körül nyugszik majd, és nem egészen hét foknyi távolságra, északkeleti irányban ott lesz közelében a Szaturnusz.
Az 5773. zsinagógai év ádár havának tizenkilencedik napja van, míg a buddhista rend szerint a Buddha parinirvánájától (lényegében szamszárabéli halálától) számított 2556. év phálgúna havának ötödik napja van.
Tegnap, a lemondott XVI. Benedek pápa elhagyta a Vatikánt.
(Annak idején, 965-ben, V. Benedek március elsején hunyt el, vagyis abban az évben is március elsejétől üres volt a pápai lakosztály.)
1445-ben – 568 évvel ezelőtt – ezen a napon született (Ales)Sandro Botticelli; minthogy úgy tizenhárom éves korom óta nékem az egyik állócsillagom a Pittura egén, Rá egy régebben írt elbeszélésemmel szeretnék emlékezni, külön és önállóan: nagyon megérdemli Ő!
1692. március elsején kezdődtek a Massachusetts állambeli Salemben a nevezetes és szörnyű boszorkányperek. Ezek a perek tizenkilenc ember felakasztásával, egy agyonzúzásával, és sokak bebörtönzésével zárultak. E szörnyűség a kor puritanizmusa, babonás hiedelmei és félelmei által keltett tömeghisztéria kicsúcsosodása volt, nem egyéb. Aki erről szépet és történethívet is akar olvasni, az lapozza fel újra Arthur Miller Salemi boszorkányok című remek drámáját!
1810. március elseje neves, szép, jeles nap volt: megszületett Frédéric François Chopin, eredetileg Fryderyk Franciszek Chopin, (lengyel levelezésében olykor Szopenként is előfordul Neve).
Zenei tehetségét nagyon fiatalon felismerték; zsenialitása a gyermek Mozartéhoz vagy Bach-héhoz mérhető.
Zeneelméletet és zeneszerzést Varsóban kezdett tanulni a Konzervatóriumban, ám rövidesen Bécsbe utazott, onnan pedig Párizsba: ott is telepedett aztán le, élete java részét ott töltötte.
Aki csak kicsit is ismeri Lengyelország 19. századi történelmét, érteni fogja, miért.
Legtermékenyebb éve, noha épp akkor kezdett birkózni a tuberkolózissal, az 1830. esztendő volt: legtöbb híres műve ekkor készült el, rendszeresen adott koncerteket, amelyekről rajongó kritikák születtek, Chopin ismert alakja lett a Fények Városának.. Közeli barátja volt a Vincenzo Bellini, Eugéne Delacroix, Hector Berlioz, Lisz és Schumann is.
Chopin nekik ajánlotta némely művét.
Liszt Ferenc kedvesénél, Marie d'Agoult grófnőnél tartott fogadáson Chopin megismerkedett Dudevant bárónéval (azaz Amandine Aurore Lucie Dupinnel), akit leginkább írói álnevén, George Sandként ismerünk.
Nevezetes szerelmi történet ez, ha szerelem volt: kapcsolatuk 1847-ben ért véget, amikor Sand azzal gyanúsította meg Chopint, hogy viszonya van Solange lányával. Egyesek szerint Chopin az anya és lánya között elmérgesedett viszony miatt lépett ki a kapcsolatukból.
Chopin egészsége viszont gyorsan romlani kezdett: fő művei akkorra már elkészültek, és a mazurkákra valamint a noktürnökre összpontosított.
Utolsó műve egy f-moll mazurka volt.
Tuberkulózisban halt meg 1849. októberében: kívánságára Mozart Requiemje hangzott el a temetésén, amelyen mintegy 3000 ember vett részt.
Chopin zongoramuzsikája egyedülállóan ötvözte különleges ritmusérzékét, valamint Bach stílusát, továbbá a maga alkotta zongoratechnikát. Ez az elegy különösen törékeny melódiát és harmóniát alkotott, amelyet izgalmas és érdekes összhangzat támaszt alá.
*** *** ***
Emlékére annak, hogy 568 évvel ezelőtt – 1445. március elsején született a Mester -
A Tavasz
Letette kezéből a szenet, melléhelyezte az ezüstvesszőt. Ezek így nagyjából két-háromnapi ebédet és vacsorát tettek ki, ő pedig már harmadik napja nem evett, csak borozgatott. Bort még ivott. Sok bort.
Elnézegette a kartonra vázolt ifjú lány fejét. Bájos, szív alakú arcocska, mézszín csigákba bodorodó haj. Hát persze, hogy mindig, mindig ugyanazt a lányt rajzolta.
Őt.
Kit?
Simonettat? Claricet? Martat? Nicolettat?
Egy kicsit mindhármat, egy kicsit együtt. Majd eltöprenghetnek azok, akiknek az lesz a dolguk. Neki festenie kell. Ez a dolga. Az ő dolga a vonal, az ő dolga a szín, az ő dolga az árnyék. Mások dolga a magyarázgatás.
Elővonta a sarokba támasztott mankókat, már egy darab ideje csak ezek segítségével tudott elvánszorogni a világ egyik helyéről a világ másik helyére, egy keveset nézte még, amit alkotott, aztán kilépett a Palazzoból - más ember otthonából -, és három kegyetlen utcasarkon át elvonszolta önmagát Buonarotti házáig. Egy más ember házáig.
Beleszimatolt a tejillatú tavaszi éjbe, amíg ki nem nyílt az ajtó. Aztán a konyha szagait vette orrába.
"Sandro bátyám" – üdvözölte és egyszersmind faggatta kisvártatva őt Michelangelo, - "éhes vagy?"
"Nem" - mondta -, "csak jó illata van a minestronédnak. Borod van-e?"
Buonarotti nekivágott, és véle nekivágott Mózes és Dávid meg a Létesült világ - legalább is Sandro így vélte. A csúf-gyönyörű szobrász visszatért.
"Jössz te velem?" - kérdezte.
"Rómába nem!” - vágta rá Botticelli mosolyogva, mert mosolygott önmagán.
"Csak ide, a bottegába." - vigyorgott vissza Michelangelo, a csúf-gyönyörű szobrász.
- "Jöhetek." - mondta ő.
És ott volt a kép.
És az utolsó ölelés.
És még egy utolsó, végső és.
"És" - gondolta Sandro - "nincs több ölelkezés. És nincs több szeretkezés. És marad a feledkezés. És?"
És ez a kép.
Ez a kép, jobb, különb, szebb, erősebb, alakultabb, hatalmasabb és.....
"Szóval ő csinálta meg." - gondolta Botticelli. - "Szóval, Ő megcsinálta. Nem én. Mindegy " - gondolta Botticelli -, "készül."
Katonák fürödtek, éppen törülköztek, vagy szárítkoztak a verő napfényben, vagy csak épp szemlélődtek, mikor rájuk tört az ellenség. Akkor persze ugrottak, kardot vontak, siettek, mert az ellenség másikak támadott. És? Ennyi. Még ennyi a kép.
Meg az ég meg a háttér meg a perspektíva. Hányszor is? sokszor is mondták, hogy ehhez ő nem ért.
Hát nem ért. Hát minek a háttér, ha ott van Marta? Az ő édes, vidám-szomorú arcához, kelletik-e háttér? Miféle háttere lehet az előrébbvalónak? A legelőbbvalónak?
"Szobor lesz-e, vagy kép?" - kérdezte ő.
"A szobor is kép, minden kép. De ez freskó lesz ."- mondta az.
Megitta borát és hazabicegett végre, a saját házába: mosolygott útközben. Mi mindent, teremtő Úristen, mi mindent össze nem gondoltak az emberek már az ő képeiről, és hát mit is tudnak valójában? Úgy gondolják, hogy sok időn át szerette Claricet, de szerette a Magnificot is, a nagyszerű Lorenzot. Bizony szerette.
Aztán később mindenki azt hitte, hogy a hamar elhalt Simonettába szerelmes, Piero feleségébe, és hogy az ő édes-bájos arcát festi szakadatlan. És ez is igaz volt, meg nem, mert hisz tényleg elragadta őt Simonetta Vespucci hótiszta lénye, de a vásznakra mégsem ő került.
Senki, bizony senki nem tudja, hogy ki?
Negyven éves is elmúlt már akkor, de még nem szeretett igazán senkit, mert senkinek az arcát sem találta méltónak arra az óvó-védő mozdulatra, amivel ő akart közeledni a megfesthető arcokhoz. Ugyan mit a perspektíva! - gondolta az idő tájt sokszor, csak arc, arc legyen vászonra méltó. Egy vasárnap délelőtt meglátta a Sta Maria Nuovella előtti téren. Kislány volt még, egészen kicsi lány. És attól kezdve az ő arcát festette. Sokáig nem is látta a valóságban, csak az álmaiban élőt, az angyaltisztaságút.
Marta. Marta Portinuaro.
Igen, Beatrice kései leszármazottja volt, egy már elszürkült, elszegényült, egykor nagy család tagja, mégis Dante Beatricéjének családjából való volt az az Istennő. Az ő arcát kezdte Sandro festeni.
Mire legközelebb valóságosan meglátta, évek múltak el.
Martából időközben sudár termetű, telt és gömbölyű vállú, mégis légies könnyedségű teremtés lett: szép karjai úgy illeszkedtek testének lágy vonalaihoz, miként zsenge ágak a rugalmas fatörzshöz. Testtartásában, mint a nedvektől duzzadó növényekben, hosszú, hajlékony derekában, s a felette domborodó halmocskában volt valami nem evilági. Kiugró csípője még kislányt formázott, de mozduláskor asszonyosan hullámzott.
Hosszú, kemény léptekkel járt, testét egyenesen tartva mintha zászlót vinne, mégis kényelmesen, csaknem lomhán mozgott, merészen domborodó dereka, melyet gerincének gyönyörű hulláma osztott ketté, valósággal lüktetett. Nyaka kereken domborodott ki mellkasából, a nyakszirt táján elvékonyodott, és úgy tartotta a bűbájos, kicsi, kerek fejet, mint valami virág kecses, erős szára. A fejét koszorúzó dús, sűrű, szőke haja szelíden aranylott akár az érett búza, és szabadon hagyta kicsi, rózsás fülét, nyakszirtjét és tiszta, keskeny homlokát. Szabályos, szépen nőtt, dús szemöldöke éjfeketén rajzolódott ki a szőke hajkoszorú alatt, tiszta szemgödrében lila-feketén csillogott a sűrű, sötét, édes borokra emlékeztető szeme. Pillantása arannyal, rubinnal átszőtt, játékos szivárványszínekben villódzott. Tekintete egyszerre volt tüzes és bágyadt, szeme mohón itta a fényt, amelyhez maga is hasonlatos volt. Szembogara időről-időre játékosan elváltoztatta színét, hol elfakult, hol megtelt a legkülönbözőbb árnyalatokkal. Meleg, barna arcbőre ragyogott, ív alakú ajka valami titkos fáradtságtól, mosolyhoz és síráshoz egyszerre hajlott, és mintha arról tanúskodott volna, hogy jövője, sorsa nem lesz túl boldog.
Évekig festette a lányt, titokban, kora hajnali órákban vagy az éjszaka mécses világánál érkezett Marta, és mégis egy év sem telt el, egész Firenze - amúgy nem létező - szerelmükről pletykált. Illetve hát különös kapcsolat fűzte őket össze. A lányt tisztelte, becsülte, maga módján még szerette is az egyre bicegőbb aggkorba hulló mestert: hogy Sandro Botticelli mit érzett a lány iránt, azt borítsa homály.
A pletykálkodás főként Marta esélyeit rontotta, hiszen családja a szép lányban reménykedett, általa kívánta visszanyerni megfakult fényét az egykor ragyogó névnek: azaz Mártanak magasra, nagyon magasra kellett férjhez mennie.
A menyegző pedig meglett, és azon a napon Sandro Botticcelli behúzódott műhelye sarkába, segédjeit elkergette a városba, s annyi bort ivott, amennyire maga sem emlékezett, hogy valaha is megivott volna. Nagy, fényes, pompás esküvő volt Marta Portinuaro és Tommaso Bugiardo házassága: az Arno két partja verte vissza a hurrákat, éljeneket, virágesőben állt sok piazza, a Duomo lobogóviharban úszott a tér fölött.
Díszes, nagyhírű, nagynevű családok vonultak bíbor-kék-arany bársonyokban, brokátokban, kínai selymekben: Mediciek, Strozzik, Foscolok: ki tudná előszámlálni. Költő tollára, festő vásznára illő és méltó kép.
De a festő nincs ott. Mert nincs! Kereste őt Marta? Nem tudjuk. Többé nem látták egymást. Marta Tommaso úr fiesolei kastélyába került, s csak ritka-ritkán kocsizott be Firenze városába. Nem látták egymást többé, csak Sandro látta őt álmaiban, meg a fél világ a művész álomból fakadt vásznain.
Iszonytató álma volt Sandro Botticellinek aznap éjjel, amikor hazabicegett Michelangelo Buonarotti házából. Díszes, fénylő meghívó érkezett Fiesoléból, a Ca' Bugiardoból, Marta férjétől. Estebédre várják a Mestert, ferragostoi estebédre, meleg nyári firenzei éjre. Ő korán érkezett, pedig a kibírható pillanatig igyekezett visszatartani magát az indulástól, mert hisz tudta, hogy nem illendő túl korán érkezni. De hát oly nagyon kívánta már - még álmában is így volt - viszontlátni Martat, élete egyetlen, örök, igaz szerelmét, szerelmesét, aki soha nem volt és soha nem lesz az övé, hogy délután öt óra tájt már nem bírt türelmetlenségével. Kocsiba ült hát, és elvitette magát Fiesoléba.
A díszes kovácsoltvas kapu előtt senki: egyetlen hintó, vagy bérfogat sem állt, ahogy várta is. Legfeljebb az volt némileg biztató, hogy már nyitva volt, s a kocsifölhajtónál szolgák várakoztak, hogy bejelentsék a vendéget. Elhajtatni lopva - nem, még álmában sem akart, hisz az oly megalázó a cselédek előtt is, hát még, ha Marta látja az ő érkezését, hisz nem lehet az, hogy a lány ne várja őt ennyi idő után.
Megállíttatta hát a fogatot, s bejelentette magát, aztán várt. Kisvártatva érkezett a főkomornyik, s nagyon udvariasan, de megkérte a Maestrot, hogy távozzék, a házban úgymond nem kívánatos az ő érkezése és jelenléte.
Sandro Botticelli álmában is úgy érezte, hogy álmodik. Hisz őt ide hívták, ő nem csak úgy állított be, mint holmi tolakodó firenzei senki sem, akit rövid úton ki kell utasítani. Őt Marta férje hívta, Marta férje, díszes meghívóval.
Szégyen és fájdalom fogta marokra lelkét, s zokogva ébredt: megállíthatatlan könnyek peregtek öreg, ráncos arcán, s ébren is tovább álmodta a szörnyű álmot. Ebben az ébren-álomban az ünnepség elkezdődött, de ő képtelen volt elmenni, bár tudta, hogy a palotabéliek tényleg nem kívánják látni őt, tudta, hogy kirúgása végleges és megváltoztathatatlan, mégis maradt, megbújva egy vén pínea törzse mögött, mely a díszes vasrács túlsó oldalán állt, s onnan nézte a kerti mulatságot, illetve Martat, az ő Martáját. Ugyan mikor volt az övé, gondolta keserű lemondással.
És miközben tekintete beitta az édes-drága, vidám-szomorkás arc látványát, ráébredt, hogy leste már egyszer így őt, s azt is tudta, hogy micsoda gyönyörűséges mű lett abból az egykori leskelődésből.
Az idő tájt elvonult a világtól, komor gondok nyomasztották kedélyét, s ez a gyönyörű alkotás, az emberi világ, csak könnyeden szétpukkanó, és kevéssé érdekes buboréknak tűnt számára. A Fejedelem látván elkeseredett és egyre elfehéredőbb, betegesen megsoványo-dott arcát elküldte őt certaldói villájába, hogy sétálgasson, pihenjen a vidéki magányban.
Jó volt, valóban jó volt Certaldoban, s ha valaki meg akarta őt látogatni ebben az elvonultságban, hát az sem volt éppen nehézségbe ütköző, hisz Certaldo igen közel esett Firenzéhez.Volt ebben a kivonulásban valami vallásos mozzanat is: kicsit szerzetes remetének érezte magát Sandro. A magány nem bántotta őt ezúttal sem, mint oly sokszor életében: dacára annak, hogy kicsi korától a cortezzino életét élte, kedvelte, szerette, vágyta a magányt.
Korán kelt Certaldoban, mindig a nap első sugarával, vagy kicsit előbb, s a még harmatos mezőket, erdőket járta reggeli sétái során. Egy reggelen elhagyott, s általa ismeretlen tisztásra bukkant, amikor emberi neszezésre lett figyelmes. Nesztelen léptekkel közeledett a tisztást övező bozótos felé, óvatos mozdulatokkal elhajtotta a tisztást takaró utolsó ágakat is, és akkor megpillantotta élete leggyönyörűségesebb látványát, az ő látványát. Mintha álmában látná, szívta magába az igézetes, lenyűgöző képet.
Sűrű fák hátteréből emelkedett elő a látvány, s közepén hét ifjú alak táncolt: hat gyönyörű, ifjú hölgy, szelíd tiszta arcúak s testűek, mert szép alakjukat csak könnyű, inkább bájaikat kiemelő, mint elfedő fátyol takarta: hárman körtáncot lejtettek kezüket összefogva, hol magasra emelve, hol leengedve. Balra tőlük egy fa levelei felé emelve jobbkezét, míg a balt hanyagul csípőjére téve férfialak állt, könnyed, hanyag, mégis erőt sugárzó tartásban. Egy kis, lankásan emelkedő domb tetején selyem-bársony ruhába öltözött nő állt, jobb kezét áldást osztó mozdulattal emelte a csípője és melle közötti magasságba, testsúlya jobb lábára nehezedett, és lágyan hullámoztatta csípőjét a mozdulat.
Jobb kezére a festőnek még két leányalak volt látható: egyikük szinte ruhátlan volt, ám a másik fátyolöltözete csak sejtette vonalai tiszta harmóniáját, mert a vékony lepelre számlálhatatlan virágot erősítettek ügyes kezek: nyakában, gyönyörű fején virágkoszorú ragyogott a hajnali nap fényében.
Sandro Botticelli elámuló csodálkozással ismerte fel az alakokat. Piero Medicit: ő volt a balkézről álló hősi alak, mintha csak a római mítoszok világából lépett volna elő a tisztásra Apollón isten. A három táncot lejtő, csaknem mezítelen grácia, a fejedelemasszony három leggyönyörűbb udvarhölgye volt, míg a középütt álló, áldást osztó asszony maga Clarice, Lorenzo Medici felesége, Firenze fejedelemasszonya. A negyedik mezítelen lány Marta Portinuaro barátnője volt.
És a Tavasz, a világot az áldott évszak boldogságával megajándékozó istennő, a legszebb szépséges társnői közül, ki balkezével felhúzta gyönyörű lábáról, karcsú térdéről és lágyan ívelő combjáról a könnyű ruhát, hogy jobbjával a ruha öbléből virágokat hintsen szét a ragyogó világban - a Tavasz maga volt Marta Portinuaro.
Sandro lélegzetet sem mert venni, nehogy felfedezzék, s széttörjön a varázs, de fejében, szemében már rögzült a látvány, készült a festmény, Marta apoteózisa.
Egyszer a vincibéli Leonardo meglátta egyik alig elkészült rajzát Martáról, és egyedül ő fölismerte, hogy kit ábrázol.
"Marta Portinuaro. Igaz Sandro?"
"Igaz." - vágta ő rá kissé kelletlenül.
"Felismerhető" - vélte Leonardo -, "de a haja nem jó. Valójában sokkal borzasabb, ziláltabb."
"Persze" - mondta Sandro. - "Még csak ezután tónusozom majd. A hajára visszfények és árnyékok szállnak, tekintetén megtörik a fény. Az arcára kerülő árnyékok mélyítik majd mosolyát, s egyszerre köztünk lesz az igazi Marta, ahogy egy téli délután itt ült az asztalomnál.
Akkor itt lesz majd örökre, s nem lesz itt soha, mert mégsem válik ölelhetővé, csókolhatóvá, bármily valóságossá, plasztikussá rajzolja is az ezüstvessző: síkban marad és az érintése hideg lesz.
Ámbár: akár az igazi: melyik is lesz akkor az igazi?"
A vincibéli elgondolkodott:
"Hát ezt én nem tudom, Sandro. Tudod, soha nem öleltem és nem is fogok ölelni nőt, mert minden erőm a művészeté. Ha valaki egy dologban kiváló akar lenni, más dologban semmilyen sem lehet. Csak a tucatember vonzódhat többfelé."
Nagyvártatva mondta rá Sandro: „Másként van ez te Leonardo, te nagy mester. Nem tudod, nem tudhatod éppen azért, mert sosem öleltél, hogy Marta egyetlen hajszálának puha érintése több mindennél, amit te meg én vagy bárhányan legyünk is mi, megfesthetünk, vagy szoborba faraghatunk, önthetünk. Nem tudod, hogy is tudhatnád?"
A szörnyű álom felkeltette még a hajnal megpirkadta előtt. Felkelt, mezítelenre vetkezett, hogy megmosdjék, és elnézegette öreg, csupasz testét, e testet, mely soha nem kellett Martanak, és most már bizonyára nem is fog kelleni soha, hisz megrútult, elgörbedt. Sánta lába iszonyatosan fájt, minden mozdulat kínt okozott, miként az élet is. Bizony, az álom nem hazudott, Marta úgy tessékelte ki őt az életéből, mint a palazzoból álmában.
"Hát akkor pedig minek tovább hurcolni ezt az elaggott testet, miért táplálni tovább is? Csak a szenvedést etetem és itatom, csak a nyomorúságot nevelem" - gondolta. -
"Isten veled Marta Portinuaro, te legszebb örömem és bánatom, hagyj el engem mindörökre!" - gondolta még hozzá, és nem öltözött fel, hanem akkor Sandro Botticelli lefeküdt ágyába, és többé sem nem ivott, sem nem evett semmit, csak feküdt vizeletében és a bélsárban haláláig: mégis Sandro Botticelli maradt!
1510. május tizenhetedike volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése