tehát egészen fantáziám szülötte.
Vagyis: minden irodalomtörténeti
alapot nélkülöző szöveg az alábbi.
De ha megtörtént volna, csak így
történhetett volna, csakis így…
Tübingen ősi városa Baden-Württenberg tartomány középpontjában, Stuttgarttól délre, a Schwabische Alb peremén fekszik. Majdnem pontosan két részre vágja a kanyargó Neckar, a sokhídú Neckar, mely Tübingen központjában óvatosan, hogy ne rombolja nagyon partjait, megkerüli a Platanenallee-t, az árnyas kis szigetet.
Tübingen egyébként is víziváros: a Neckarbrücke mellett torkoll a folyóba a Steinlach, a várhegyet futja körül az Ammer, a jó szőlőtermő Österberget meg a Goldersbach kerülgeti.
Derék, szorgos polgárok lakták minden időben, ebben az 1839. évben is,Tübingent: szabók, pékek, asztalosok, órásmesterek, miegyebek. Hasonképpen szorgos állattenyésztők, gabona- és szőlőtermesztők a környéket: Derendingent, Lustnaut, Pfondorfot és Bebenhausent.
A Város központjából dél felé induló főutcán, ha átjutunk a Neckarbrückén, jobbra a második kétszintes polgárházban él és dolgozik Carl Riemer úr, neves asztalosmester.
Riemer uram és családja a földszinti öt szobát lakja, míg emeletén nevezetes, ám lassan elfeledett lakó él immár vagy harminchat esztendeje: Friedrich Hölderlin, aki azonban elborult elméjével mit sem tud arról, hogy ő Hölderlin. Felváltva, hol Giorgio Scardanellinek, hol egyszerűen Menónnak szólíttatja magát.
Ebbe a szép neckarmenti városkába érkezett 1839 augusztus utolsó vasárnapján a huszonkét esztendős Henry David Thoreau, észak-amerikai állampolgár. Mielőtt e helyes gondolkodású fiatalember végleg elköltözött volna a nagyvárosból, hogy egy saját kezűleg épített kunyhóban éljen a Concordhoz közeli Walden-tó partján, ahol majd halászatból, növénytermesztésből és mások számára végzett fizikai munkából tartja fönn magát, ám ideje nagy részét csendes elmélyüléssel, a természet megfigyelésével és leírásával tölti, nagy európai utazásra szánta el magát.
Európa országaiban mást meg megint mást keresett: Franciaországban a szellem világosságát, az előző század nagy gondolkodóinak felvilágosultságát, és a szabadság szellemének magvát, mely aztán saját hazájában szökött szárba.
Itáliában a szépséget, festők, szobrászok, építészek kézmunkáját, lábnyomát követte.
Végül Németország felé vette útját, a filozófia, a szellem, a szó szent hazájába.
És ott elment a Neckar-menti Tübingen városába.
Átment a Neckarbrückén, és a jobb kézről való második polgárház kapuján kopogtatott.
Ekként jutott Riemer úr színe elé.
Carl Riemer már harminchat éve őrizte és gondozta Friedrich Hölderlin elmebaját, óvta a költő megtöretett testét, és csak jó pénzért engedett bárkit színe elé.
Amikor harmincnyolc évvel ezelőtt Hölderlin csatakosan, szutykosan, fáradtan és elmeháborodottan fölbukkant Neckar parti szülővárosában, tudj’Isten honnan szalasztva? – suttogták, hogy gyalog jött Bordeaux-ból, de ez lehetetlen volt! lehetetlen! -, gondosan megvizsgálták derék elmeorvosok.
Megállapították aztán, hogy Hölderlin beteg, nagyon beteg, de sem önmagára, sem másokra nem veszélyes.
Akkor elengedték.
Családja, anyja nem fogadta be, teher lett volna csak nékik, hát elküldték a jó Riemerhez, gondosan fizették a havidíjat, és hagyták a padlásszobában kucorogni őt, Isten egyszülött fiát.
Amikor Thoreau előadta kívánságát, Riemer uram előbb gondosan besöpörte a beléptidíjat, aztán bevezette Davidet a földszinti fogadószobába, amint - kissé nagyképűen - a nappali szobát, mely étkezőül is szolgált – nevezte. Leültette az ifjú amerikait, és némi fölvilágosításokkal látta el.
Hölderlin nem veszedelmes, jámbor elmebeteg mondta, de elmebeteg. Például – hívta fel Thoreau figyelmét – nem tudja, ki ő, tehát nevezze őt az ifjú úr Giorgio Scardanelli néven.
Vagy nevezze Menónnak, arra is hallgat Hölderlin.
Elmondta, hogy a költő hetekig, hónapokig padlásszobája egy sarkában kuporog, körülvéve nagy ív papírokkal, kalamárisokkal, tollakkal, de két-három sort ír csupán egy-egy nagy lapra.
Elmondta, hogy olykor egészen normálisnak tűnik, de csak órákra, napokra.
Elmondta, hogy nincs vele sok baj: Hölderlin többnyire szépen, tisztán tartja testét, már-már kínosan tisztán, csupán ruháit mosatja a Riemer-család.
Aztán elnézést kért, és elindult a padlásszoba felé, hogy hívja a költőt.
A lépcső tetejéről még visszafordult, rápisszegett Davidre:
„Scardanelli!” – mondta – „Ne feledje! Signore Scardanelli! Csak erre hallgat!”
És eltűnt odafönt, majd alig fertály óra múlva ismét megjelent, és lejött a lépcsőn a „fogadóterembe”.
Carl Riemer megállt a lépcső alján, és teátrálisan bejelentette:
„Signore Scardanelli.”
És Hölderlin odafönt megjelent.
Méltóságteljes, de eltúlzottan kimért, őrültmód számított lépésekkel jött le, aztán a lépcső aljában megállt, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét.
Ősz, megtört, öreg ember állt David Henry Thoreu előtt. Reszketeg fejű vénember, egykor nagy idők nagy tanúja. Az amerikai észbevette, hogy ki mindenkit ismert ez a télütött fejű ember. Hegelt, Schlegelt, Schillert, ki tudja, kiket még? És nem csak egyszerűen ismerte őket, hanem partnerük volt régi szép asztali beszélgetések során. Ott állt Friedrich Hölderlin, ott állt előtte egy óriás. Egy óriás, alig több, mint másfél méteresre emelte testét, és mint egy jól idomított cirkuszi elefánt, meghajtotta a fejét bemutatkozásul.
Aztán, amint Riemer uram az asztal felé mutatott, maga is arrafelé biccentette Thoreaut.
Leültek a kis asztal mellé a két törökös kerevetre, és hallgatták a váratlan beállt a csöndet.
Henry David kezdte a társalgást:
„Mivel foglalkozik mostanában herr Hö…signore Scardanelli?” – váltott hamar észbekapva David Thoreau.
„Majd…majd ezután is minden nap kimegyek a tóhoz.” – kezdte nagy erővel Hölderlin, de aztán nem volt tovább: kicsit magába nézelődött, majd újra kezdte:
„Ezután is, minden nap.”
Thoreau megemésztette a halott és értelmetlen mondatot: áttért a folyó túlsó partjára:
„Ír, uram? Signore Scardanelli? Ír Ön?”
„Nap nap után odakint járok, és csak a Kegyest keresem”- felelte Hölderlin -; „sorra kifaggattam már a vidék utait. Így teszek uram holnap is, így tettem tegnap is: így élek. Mind bebolyongtam a hűs hegyeket, forrásokat, árnyas berkeket.”
Riemer odasúgta Davidnek, hogy Hölderlin évtizedek óta ki sem tette a lábát a szobából. „Az istenért: még étkezni sem jön le…”
„És vajon miért jár arra, signore?” – kérdezte Thoreau.
„Mint egy hattyú, uram, mint egy tavon úszó hattyú: oly szép, oly nyugalmas, oly hófehéren tiszta volt. Úgy ám uram, mint egy hattyú a kéklő tavon….” - felelte Hölderlin logikusan. Kicsit gondolkodott, aztán hozzáfűzte: „Vagy jégfehér hattyú a vakító havon… De az nem túl szerencsés…. Nem látszik…”
„Ki?” – próbált továbblépni David – „Ki volt olyan, mint egy hattyú, maestro Scardanelli?”
„Ki más? – merengett el Hölderlin zavaros tekintettel. – „Diotíma: ő. Olyan volt, mint egy hattyú, uram, mint egy hattyú. Keze: lehulló nyírfaág; haja: szigorú kontyba-fékezett aranyzuhatag-vízesés. Tekintete: augusztusi éji-égen hullócsillag.”
Kis töprenkedés után: „Mert – tudja Ön? -, úgy éltünk mi, akár a szerelmes hattyúk a fényben, épp úgy éltünk, uram. Hogyan is hívják Önt?”
Oda se figyelt az ismételt bemutatkozásra, csak folytatta: „Csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át…”
Ekkor herr Riemer lépett be, és jelentette: „Mister John-Paul és lánya, Emily kívánják tiszteletüket tenni signore Scardanelli. Az Ön honfitársai…” – biccentett Thoreau felé.
„Jöjjenek be!” – szólt Hölderlin, mint egy igazi úr, igazi porosz úr.
Tán Gontard bankártól tanulta, a szörnyű bankártól…
John-Paul Dickinson, termetes úriember mellett tíz év körüli kislánya csak olyan volt, mint hegycsúcs mellett a dombocska. De nagyon bájos arcú, kedves lányka volt Emily Dickinson.
A helykínálásra megültek az egy maradék török díványon, és mister Dickinson csapongni kezdett, remekül beszélte a Költő nyelvét, beszélt hosszú hajóútjukról Európa felé, beszélt sok-sok hírneves emberrel való találkozásukról. Emily hallgatott, és bárki láthatta, hogy fél Hölderlintől, fél a zavaros tekintetű, ráncos, borzos, ősz hajú vénembertől. Bárki láthatta, kivéve fecsegő apját, aki egyszerre csak elővetette Emilyvel az emlékkönyvét, melyben valóban: neves emberek arcképei – a kislány ügyesen rajzolt – és aláírásai soroltak elő, végül lányára nézett biztatóan, amire Emily Dickinson kibökte:
„Mister Scardanelli… Kérem…. Írna valamit az emlékkönyvembe?”
És kedvesen, alulról felfelé vetve pillantását Hölderlinre – és ez igazán már-már nőies volt – várta a választ.
A költő elvette az emlékkönyvet, de nem lapozgatta át – ahogy bárki más tette volna –, az utolsó oldalra fordított, aztán utasította Riemert, hogy hozzon tollat, kalamárist.
Amint a kívánt eszközök megjöttek, Menón gondosan mindent elrendezett a kis asztalkán: emlékkönyvet, tollat, kalamárist.
Várt. Aztán nekifogott.
Hölderlin bemártotta a toll hegyét a kalamárisba, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tavasz
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, majd újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, nyugalmas betűvetéssel, közben maga elé, az írása elé mondta:
„Szép tavasz hordja a fényt remegő, új zöldellő ágon…”
Eddig jutott, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta a sort.
Újra megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította, és kis idő múlva szépen formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
Tél
Gondosan aláhúzta a címet, kicsit megcirkalmazta, aztán újra a mennybolt felé nézett erősen töprengve.
Egy perc telt el, akkor a költő írni kezdett, lassan, iskolásan formálva a betűket, közben maga elé, az írás elé mondta:
„Hordja az éjszaki szél a havat már…”
Töprengésbe esett, aztán gondosan, éppoly lassan, ahogyan leírta, mindenféle érzelmi kitörés nélkül, áthúzta azt a sort, és új sorba kezdett.
Fölírta az új címet:
Nyár
Megmártotta tolla hegyét a kalamárisban, majd szemét a mennyezetre bódította újra, és kis idő múlva gondosan formált betűkkel beírta az emlékkönyvbe:
„Bóditó illatok közt, szép nyári hold hordja a fényt…”
Most nagyon eltöprengve húzta ki a címet is, a leírt sort is, aztán fölcsillant kék szemének éji fénye, és mormogás, gondolkodás nélkül írta:
Emlékkönybe
”Az élet édességeit kiittam én már,
az ifjúság öröme messze, messze rég már!
Április, május, július be távol!
Semmi vagyok már, válnék a világtól.”
Megállt a penna, Hölderlin töprengett kicsit, minden szótagra rábólintva elolvasta amit írt, aztán újra fürdette tolla hegyét a tintában, és aláírta: Giorgio Menón Scardanelli.
Gondosan megrizsporozta a beírást, kicsit várt, aztán a rizsport leszórta, majd kedves mosollyal nyújtotta az emlékkönyvet Emilynek.
Emily Dickinson elolvasta a verset, és akkor már nem félt ettől az embertől. Fölállt, szépen kivágta a pukkedlit, aztán közelebb lépett, Hölderlin nyakára csimpánzkodott, és jobbról-balról megcsókolta az öregember ráncos arcát.
És Friedrich visszacsókolta a kislányt.
Miközben a Dickinson-család elköszönt, Thoreau a verset forgatta agyában, és támadásra készült.
Abban a versben nem talált hibát, nem gondolhatta, igazán nem gondolhatta, hogy egy bomlott elme műve lenne. Az a vers, amit Hölderlin a kis Emilynek írt, tökéletes vers volt. Nem Tél. Nem Tavasz. Nem Nyár. Nem holmi hihetetlen semmiség, nem technikából eredő banalitás, hanem hogy vers volt az.
Emily Dickinson egy Hölderlin-verset vitt magával emlékkönyvében: verset a javából.
Odafordult hát David a költőhöz, és újra kezdte:
„Signore Scardanelli! Tudom: nincs öregebb annál, mint akiben kihunyt a lelkesedés lángja, de Önben ott lobog a tűz.”
Hölderlin bólogatott. Ki mondaná meg, egyetértésből, vagy csak azért-e, mert már oly fáradt volt, hogy nem bírta tartani fejét? De Thoreau nem engedett.
„Ön, signore Scardanelli, herr Hölderlin, szerelme elbukása, eszméi elbukása után nem talált más kiutat, mint az antik szépségeszményt. Diotíma szép volt? A tavon úszó hattyúk szépek? Az elmúlt idő léptenyoma: szép volt?”
Váratlanul fölemelkedett Hölderlin feje, és ránézett Davidre.
Tekintete: nos, tekintete tisztult. Igen, ez nyilvánvaló volt.
„Szép volt Diotíma, herr Hölderlin? Jó volt Diotíma? Igaz volt a tó tükrén az ezüst felhők vonulása? Mondja, Uram!”
A költő bólintott. Értelmesen, az őrület legcsekélyebb jele nélkül bólintott.
„Mert a természet szép, jó és igaz?” – folytatta könyörtelenül Thoreau. - „És ami természetes az szintén? Szép? Jó? Igaz?”
„Igen.” – mondta váratlanul Hölderlin, de ez már egy más hang volt. Más. Egy értelmes, gondolkodó, tiszta elméjű, nagy ember hangja volt.
Henry David erősen megragadta a pillanatot.
„Mi a szép Friedrich? Mi a jó? Mi az igaz?”
Mintha harminc éves ifjú gondolkodó érchangja pendülne, mint zengő cimbalom, úgy szólalt meg Friedrich Hölderlin.
„Mindazt, ami a prózai tudat számára csupán végesként létezik, a művészetnek mindenütt áttetszővé kell tennie, úgy, hogy minden ponton a lélek legyen hallható, a szellemi fedje fel magát! Ekkor, ami szép a valóságban, szép lesz a művészetben is!
Igaz? Mi igaz? Ezt kérdi? Igaz, ami való, igaz, ami szép. Jó, ami saját rendeltetése szerint működik. Hisz ez oly egyszerű!”
Minden előzetes jel nélkül, amint Hölderlin mindezt elmondta: elaludt.
Ébreszthetetlenül aludt.
Thoreau kicsit várt, aztán becsöngette Riemert, aki fölnyalábolta Hölderlin könnyű testét, és fölvitte a padlásszobába.
Henry David kicsit még időzött az asztalnál, a török kereveten.
Papírt húzott maga elé ama hölderlini lapokból, melyek mindenfelé hevertek üresen, vagy egy-két sornyival írva. A kalamárisért és a pennáért nyúlt, s ráírta egy lapra:
„Élj meg minden évszakot,
amint elmúlik körülötted,
lélegezd be a levegőt, idd ki italodat,
ízleld a gyümölcsöt
és add át magad mindezek élvezetének.”
Otthagyta a lapot, és kilépett az alkonyi utcára.
A kapunál balra fordult, átment a Neckarbrückén, célbavette a Főteret, és nem is igazán figyelt rá, hogy ködbevesző gondolatok kavarognak benne.
Tragikus költősors? Feloldódás a görög tragédia isten és ember közötti világában?
Légy okos David Thoreau, légy az!
Vajon az istenek túlzott közelsége sújtotta-e Apollón nyilaként Hölderlint? Vagy a sors kiegyenlítődésének elvétése, a mérték tévesztése?
A szerelem eltúlzott mértéke?
Mértéknélkülisége?
Lelhettek-e otthonra a görög mitológia istenei a Hölderlin megköltötte német tájakon?
És otthonra lelhetnek ama Istenek bárhol még?
Hol veszett el Hölderlin, az isten? Saját költészetének vélt menedékében? Vagy éppen
ellenkezőleg: maga a költészet vonzotta "sötét Napként" a közelítő éjszakába?
De közben, míg ily okos gondolatok forgolódtak Henry David Thoreau agyában, lelkében néhány sor dúdolt:
”föl-alá tébolyog egyre a szív
s nyugtot eseng; így búvik a megsebesült vad az erdőn,
hol máskor pihen a déli homály lugasán;
jaj, de szegényt ez a zöld tanya többé föl nem üdíti:
álmát nem leli, nyög, s kergeti folyton a nyíl.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése