A Nagyhét története

(történelme?)

Virágvasárnap
A Nagyhét azzal a vasárnappal kezdődik – mert hát a hét, bármit állítsanak is az pogány magyarok, vasárnappal kezdődik, és nem hétfővel -, amelyen Jézus bevonult Jeruzsálembe.
Valójában nem virágokról, hanem pálmaágakról volt szó akkor és ott: a pálma ugyanis a győzelem és a diadal jelképe volt. Ezért az ünnep neve több nyelven pálmavasárnap (Dominica palmarum, Palmsonntag, Domenica delle Palme.). Mivel azonban az európai országok többségében nincsenek pálmák, az ünnepléskor a pálmaágakat itt gyakran tiszafa, fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítették. Az ünnepet például angol nyelvterületen ezért a Palm Sunday-en kívül Yew Sunday (tiszafavasárnap) vagy egyszerűen Branch Sunday (ágvasárnap) neveken is ismerik. Virágvasárnapnak a magyarokon kívül az örmények nevezik.
Jézus bevonulásának útvonala a Biblia szerint Bethániából az Olajfák hegyén és a Kedron patak völgyében vezető országúton át, az Aranykapun keresztül vezetett, célja pedig a Nagytemplom volt. Szintén a Bibliában olvasható, hogy szamárháton érkezett, és a nép ünnepléssel fogadta. Mind a négy evangélium említi, hogy a „Hozsanna néked Dávid fia!” felkiáltással fogadták, ami arra utal, hogy a nép a „messiás királyt”, a római uralom alól való felszabadítót látta benne.
A szamárháton való érkezés, valamint a templom, mint cél viszont  egy szolgáló, papi messiásképre utal; a királyi messiásmodellt Jézus távolságtartással kezelte, és nem kívánt azonosulni a politikai felhangokkal. ("Adjátok meg a caesarnak, ami caesare, és Istennek, ami Istené!"
Különböző, itt most általam föl nem sorolandó csillagászati, naptári, történeti adatok tanúsága szerint ez az esemény igen nagy valószínűséggel 33. március huszonhetedikén lehetett, mely a zsidó kalendárium szerint a 3793. esztendő niszán havának kilencedik napjára esett.
Tudnivaló, hogy az egyik legnagyobb zsidó ünnep, a pészach, ennek a hónapnak 14. napjára esik és esett is mindenkor: én úgy gondolom, hogy Jézus a pészach kezdetére a Nagytemplomnál akart lenni, a pészachi vacsorát Jeruzsálemben, tanítványai körében kívánta elkölteni.

Az utolsó vacsora
Abban az esztendőben – 33-ban - április másodikán, csütörtökön - naplementekor  - köszöntött be a pészach, a széderest: a jó és hithű zsidók naplemente után ültek le, hogy elfogyasszák a hibátlan testű, egyéves bárányból készült pészachi vacsorát, hozzá a kovásztalan kenyeret.
Jézus, a Krisztus is leült a tizenkettekkel az asztalhoz melyen ott illatozott már a báránysült, a  napközben készített kovásztalan kenyér és az askalóni veresbor.
Jézuson kívül senki sem sejtette amikor leültek, hogy ő éppenséggel az utolsó vacsorájának elfogyasztásához ült akkor  tanítványai körében. Történt – feltehetősen - ez a mi, rómaiaktól örökölt naptárunk szerinti 33. április második napjának estéjén.
Hadd mondjam újra, ismételve akár magam: a 3793. zsinagógai év niszán havának tizennegyedik napja köszöntött be.
Ezen a vacsorán történt, hogy Jézus megalapította az eucharisztiát, mely elnevezés a benne levő kharisz a „kegyelem, kegyelmi adomány” fogalomra utal: „az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, és hálá  adván (euchariszteszasz, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend.”
(Pál apostol Korintusiakhoz írt első levele)

Ezt követően – 33. április másodikáról harmadikára virradó éjszakán – történt letartóztatása; hajnalban, az első kakaskukorékolás előtt tagadta meg őt harmadszor is Péter.
Jézus letartóztatását a főpapok parancsára a jeruzsálemi templomőrök foganatosították, akik foglyukat először Annás házába hurcolták, aki még az éjszaka folyamán ki akarta hallgatni Jézust, hogy kiegészíthesse az ellene összegyűjtött vádpontokat. Jézus azonban nem volt hajlandó válaszolni Annás kérdéseire. Ezt jogában állt megtenni. A vádlottakat már az ókorban is megillette a vallomástétel megtagadásának joga. Annás ezért parancsot adott arra, hogy vigyék Jézust Kaifás házába.
A tanúk meghallgatása után a tárgyalást vezető Kaifás megpróbálta beismerő vallomásra kényszeríteni a vádlottat, s feltette neki a kérdést: „Te vagy-e a Messiás, az élő Isten fia?" „Én vagyok" - válaszolta Jézus. A főpap erre felkiáltott: „Káromkodott! Mi szükség van még tanúkra? Magatok is hallottátok a káromkodást!"
(Az "én vagyok" válasz ugyanis Isten nevének – JHVH - kimondása volt, ezért tekintették a főpapok istenkáromlásnak.)
Jézust ezt követően átvitték a helytartóságra, és Pilátus előtt emeltek vádat ellene.

A kereszthalálál
A helytartó ekkor megpróbálta az összecsődült tömeget felhasználni a vádlott szabadon bocsátáshoz. Így szólt a néphez: „Az a szokás nálatok, hogy húsvétkor szabadon bocsátok valakit. Akarjátok-e, hogy elbocsássam a zsidók királyát?" A római jogban az eljárási kegyelem egyik esetét képezte, amikor a hatóság a nép kérésére szabadon bocsátotta a vádlottat. Jézus esetében erre nyílt lehetőség. A nép azonban - a főpapok által fizetett hangulatkeltők hatására - Jézus helyett egy köztörvényes bűnözőnek, Barabásnak kért kegyelmet. Pilátusnak ettől kezdve nem volt más választása, mint Jézus megfeszíttetése.
Április harmadikán, még niszán tizennegyedikén (tizenötödike naplementével kezdődött) feszítették meg Őt, és még naplemente előtt meghalt. A temetése viszont már a szombat beköszöntével ment végbe (ami a mi naptárunk szerint még mindig április 3. és egészen éjfélig az is volt).

A feltámadás
Azt, hogy föltámadt, vasárnap hajnalban, 33. április ötödikén, avagy 3793. niszán tizenhatodikán észlelték a sziklasírhoz menők.
”A hétnek első napján pedig jó reggel, a mikor még sötétes vala, odaméne Mária Magdaléna a sírhoz, és látá, hogy elvétetett a kő a sírról.
 Futa azért és méne Simon Péterhez és ama másik tanítványhoz, a kit Jézus szeret vala, és monda nékik: Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hová tették őt.
Kiméne azért Péter és a másik tanítvány, és menének a sírhoz.
Együtt futnak vala pedig mindketten: de ama másik tanítvány hamar megelőzé Pétert, és előbb juta a sírhoz;
És lehajolván, látá, hogy ott vannak a lepedők; mindazáltal nem megy vala be.
Megjöve azután Simon Péter is nyomban utána, és beméne a sírba: és látá, hogy a lepedők ott vannak.
És a keszkenő, a mely az ő fején volt, nem együtt van a lepedőkkel, hanem külön összegöngyölítve egy helyen.
Akkor aztán beméne a másik tanítvány is, a ki először jutott a sírhoz, és lát és hisz vala.
 Mert nem tudják vala még az írást, hogy fel kell támadnia a halálból.
Visszamenének azért a tanítványok az övéikhez.
 Mária pedig künn áll vala a sírnál sírva. A míg azonban siránkozék, behajol vala a sírba;
 És láta két angyalt fehér ruhában ülni, egyiket fejtől, másikat lábtól, a hol a Jézus teste feküdt vala.
És mondának azok néki: Asszony mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hova tették őt.
És mikor ezeket mondotta, hátra fordula, és látá Jézust ott állani, és nem tudja vala, hogy Jézus az.
Monda néki Jézus: Asszony, mit sírsz? kit keressz? Az pedig azt gondolván, hogy a kertész az, monda néki: Uram, ha te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt.
Monda néki Jézus: Mária! Az megfordulván, monda néki: Rabbóni! a mi azt teszi: Mester!
Monda néki Jézus: Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.”
(János evangéliuma 20. 1 – 17.)