Március hatodika van

1475 –ben ezen a napon, a Firenzétől hatvanöt kilométernyire lévő kicsiny városkában, Capresben megszületett Michelangelo Buonarotti, az a művész, aki áttörve a hagyományos kereteket, ledöntve az emberi és művészi szabadság addig vélt korlátait, műveivel olyan örök érvényű világot teremtett, amely túlnő századokon, korokon, irányzatokon, fölfogásom szerint túlél mindent, tán még az emberiség végső pusztulását is, ha lesz ilyen.
A MŰVÉSZ maga volt Ő, aki örök harcban állt önmagával és a világgal, és ezt az állandó küzdelmet véste márványba, festette falra és foglalta versbe.
A szobrászatban, festészetben és az építészetben egyaránt eljutott a reneszánsz-humanista  alkotás csúcsára: megkockáztatom, az emberi alkotás lehetőségeinek csúcsára.
Önmagát viszont mindig és kizárólag szobrásznak vallotta, életeleme volt a márvány-faragás.
Kevélység és megalázottság, düh és önmarcangolás, teremtő szárnyalás és tépett vergődés egyaránt jellemezte: amit alkotni akart, szinte kész alakot öltött elméjében, mielőtt még keze munkához fogott volna.
 Alakjainak, szereplőinek soha sem csak külső formája, nem csupán fizikuma érdekelte vésőjét, ecsetjét, hanem az érzések, az indulatok gazdag skálája is, amely kiül az arcra, mozgatja a tagokat, feszíti az izmokat, a belső élet bélyegét üti rájuk.
Az a lefojtott szenvedélyű érzelem, amely az örömtelen Szent családban sűrűsödik, Michelangelo művészetének fő mondanivalója. Ez a szenvedély fokozódik haraggá a II. Gyula síremlékéül szánt Mózesben, ez fokozódik elementáris viharzássá a sixtusi kápolna mennyezeti freskóiban.
Egy meghatározott ember arca kevéssé érdekelte, annyira az alakra önmagára összpontosította figyelmét, hogy gyakran még az alakot körülvevő teret sem jelzi, sőt nem ritkán az alapzat is hiányzik, vagy minimumra korlátozódik. Az alak bizonyos mértékben magából sugározza ki a teret, amelyre érvényesüléséhez szüksége van.

Ha egyszer véget ér a Világ -
miként véget érnie rendeltetett -
marad-e a hamu alatt fehér fényű
márvány, mely Buonarottira emlékeztet?

***   ****    *****
Azt az esküvőt, mely 1926. június tizenegyedikén köttetett a kolumbiai Santa Marta város  székesegyházában don Gabriel Eligio García és Luisa Santiaga Márquez Iguarán között, számtalan nehézség előzte meg; más lett a végső fordulata, mint Florentino Ariza és Fermina Daza szerelmének a Szerelem kolera idején című egészen döbbenetes, csodálatos, lélekmelengető remekműben, de a fiatalok üldözött szerelme a regénybe bizonyára abból a szerelemből került át.
Santiaga szülei ellenezték elsősorban a fiatalok szerelmét és házasságát, egészen addig, míg a – tűzön-vízen keresztül vitt - esküvő után két hónappal Nicolás Ricardo Márquez Mejía, aracatacai lakos egy táviratot nem kapott távírdász vejétől, mely szerint Luisa Santiaga gyermeket vár.
A hír alapjaiban rengette meg az aracatacai ház látszat-nyugalmát; a leendő nagyapa és nagyanya végre letették a fegyvert. Az ifjú pár Aracatacába utazhatott, és Ricardo Márquez  elmondta vejének történelembe vonult mondatát: „Minden szükséges elégtételt kész vagyok megadni Önnek!”
Így és ott, Aracatacában történt, hogy hét fiú és négy leánygyermek közül Luisa Santiaga 1927. március hatodikán reggel kilenc órakor, hatalmas felhőszakadás közepette, mely egyáltalán nem illett az évszakhoz megszülte első gyermekét.
Az újszülött kisfiút kis híján megfojtotta a köldökzsinór, mert a bábasszony, Santos Villero a legrosszabb pillanatban veszítette el a fejét.
Szerencse, hogy Francisca nagynéninek helyén volt: ordítva rohant az utcai ajtóhoz, mintha a ház égne: „Fiú! Fiú!” – és aztán, mint ki harangot ver félre: - „Rumot!”
A rumot nem azért kérte, hogy megünnepeljék az eseményt, hanem hogy bedörzsölje a fiúcska testét, remélve, hogy ettől életre kél.
Mindazonáltal nem volt könnyű újraéleszteni az újszülöttet, úgyhogy Francisca néni sürgősen meglocsolta keresztvízzel, hogy ha meghalna, keresztelten haljon meg.
Olegariónak kellett volna nevezni Őt, mert szent Olegario napja volt, de a családban senkinek sem akadt kezébe a szentek könyve; így aztán gyorsan megkeresztelték apja első nevére – Gabriel -, a második meg José lett, lévén ő Aracataca védőszentje, és március hónap e szent védelme alatt áll.
Juana de Freytes kisasszony egy harmadik nevet is javasolt, annak emlékére, hogy a fiú világrajötte elhozta a megbékélést a családban, de a hivatalos kereszteléskor – három évvel később – az okiratokba elfelejtették beírni: Gabriel José de la Concordia.
Ennél fogva mi ma így ismerjük, imádjuk és tiszteljük Őt: Gabriel García Márquez.

Persze, hogy én is a Száz év magánnyal találkoztam először, és szerelem volt az, első olvasásra.
(Biztos, Maróti? Biztosan nem volt előbb egy vagy két elbeszélés a Nagyvilágban? Hát… Rég volt, nem emlékezem biztosan.)
Ami bizonyos, hogy belészerettem Gábóba, és ez a szerelem halálomig fog tartani. És bár nagyon szeretem ma is a Száz év magányt – nem hinném, hogy akad olyan év, mikor legalább egyszer ne olvasnám újra -, de lett újabb, másik és egészen nagy szerelem.
Nehéz a nevét és a címét kapásból megmondani, mélyen kell magamba nézni ehhez.
Mert vajon nem az Ezredes úrnak nincs aki írjon ez a nagy szerelem?
Esetleg a Tábornok útvesztője lenne?
Vagy a Baljós óra? Az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája?
A lélek és a gondolat kevés csöndje adja meg a helyes választ: a legnagyobb szerelem a Szerelem kolera idején.
Nehéz léthelyzetben olvastam először azt a csodát, pontosan tudom, hogy olvasás közben olykor ténylegesen kihagyott bennem az idő- és térérzékelés, nem ritkán a pulzusom, a szívverésem is.
Emlékszem: amikor fogyni kezdett az a regény, gondosan ügyeltem rá, hogy napi egy oldalnál többet ne olvassak, és közben – szokásomtól eltérően – imádkoztam is: „Add, Uram, hogy sokáig tartson még!”
Mert annak a regénynek az olvasása semmi máshoz nem volt hasonlítható, pedig olvastam már addig sok-sok nagyon fogamra-ínyemre valót, olvastam már addigra magától Márqueztől is remekműveket.
De a Szerelem kolera idején nem egyszerűen egy regény volt, hanem a lélegzet, a táplálék, a prána és az életem.
És amint mégis csak eljutottam az utolsó mondatig  („Florentino Arizának ötvenhárom éve, hét hónapja és tizenegy napja megvolt rá a válasza: - Amíg csak élünk. – mondta.”), mert hát egyszer mégis csak minden véget kell érjen, hogy a fene egye meg, azonnal elölről kezdtem, hisz mondom: lélegzet volt az a regény, táplálék, az Út, az Igazság és az Élet!
Mostanában pedig új imát mormolok naponta.
Ebben arra kérem Istent, hogy adjon még sok évet Gabriel García Márqueznek, és írjon még valamit nekünk, nekem, mert mostanában újra nehéz levegőt vennem…