Az irodalmi köztudat Őt a világháborút követő évek tipikus alakjának tartja, noha az életanyag, amely íróvá tette, sokkal régebbi ennél a kornál. Gyermek- és serdülőkoráról írt visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Ville-d'Avray-i családi ház állandó házimulatságok színhelye volt, és az apa gyakran együtt mulatott három fiával. Boris fáradhatatlan volt, új és még újabb játék kieszelésében, talán így akarta felejteni súlyos gyermekkori betegségét, amely a szívét támadta meg: már ekkor jelentkeztek az utóbb végzetessé vált szívrohamok. A boldog gyermekkort végigkísérte a haláltudat.
A gimnázium elvégzése után kohászatot tanult, de csak hivatali munkához jutott Claude León barátjával együtt, aki amatőr dzsesszzenész volt. A hivatalban kevés munkát kaptak, így Vian írásra használhatta föl munkaideje egy részét; így írta a Tajtékos napok és a Pekingi ősz című regényeit. A rosszul jövedelmező hivatali munkát hamarosan otthagyta, és ettől kezdve zenéből, írásból, fordításból tartotta el családját.
Rövid élete során rendkívül sokirányú tevékenységet folytatott. Mérnök volt, így érdekelte a tudományok és a technika fejlődése, amellett regényíró, költő, színműíró, dzsesszzenész, újságíró és zenekritikus, műfordító, sanzonszerző, festő, énekes, színész, egy ideig a Philips hanglemezgyár művészeti igazgatójaként is működött, dolgozott a rádiónak, volt film- és opera-szövegkönyvíró. Szerette a kirándulásokat az új, addig ismeretlen, kipróbálatlan területekre. Mély érzékenységének, meg persze kalandvágyának, játékosságának köszönhető, hogy a művészetek, sőt a szórakoztató műfajok minden ága érdekelte, mindenbe belekóstolt.
Mi azért emlékezzünk Rá úgy, mint meghatározóan nagy íróra, jó?, kinek írásművészetében a nyelvi anyagnak természetesen elsősorban közlő és kifejező funkciója van, de ezenkívül a nyelv, a kifejezés önmagában is „mozog", saját síkján önálló életet él, és a valóság részeként jelentkezik. Regényeiben a tárgy és a felidézett cselekmény között állandó az eltolódás, lépten-nyomon találunk átmeneteket az emberi birodalomból az állati, növényi és ásványi világba. A szavak mágiája ez, ebből ered a Vian-alkotások poézise, de nemegyszer a szorongás érzése is. A nyelvi játékokat az író szigorú logikával viszi végig, s így ezek maguk is a szomorúsághoz, a halálhoz vezetnek.
1951-ben Peking egy tibeti küldöttséggel 17 pontos dekrétumot íratott alá, amely kimondta: "A tibeti nép visszatér az anyaország, a Kínai Népköztársaság nagy családjának kebelére".
Ez a diktátum Tibetnek látszólag belső autonómiát adott, a dalai és a pancsen lámát a helyén hagyta. A valóságban azonban két keleti tartományt kínai tartományokba tagoltak be, Tibetet Kínával összekötő utakat építettek, és egyre több kínai iskola és katonai helyőrség létesült.
Az egyre szegényebb, elnyomott Tibetben gerillaharc kezdődött, majd 1959. március tizedikén felkelés robbant ki a kínai és kommunista uralom ellen. Persze, a lázadók csak napokig tarthatták magukat a túlerővel szemben: a harcok során 86 ezer ember meghalt, a dalai láma Őszentsége Indiába menekült. A kínai hatóságok az eseményeket úgy interpretálták, hogy a tibeti feudális elit lázadt fel a szolgák sorsán javító kommunista reformok ellen. Peking feloszlatta a tibeti kormányt, a dalai láma helyére Kína-barát riválisát, a pancsen lámát állították. A területet - amelyre nagyszámú kínai hadsereg vonult be - hermetikusan elzárták a külvilágtól, a vallásgyakorlást megtiltották, a 6000 templom és kolostor nagy része, felbecsülhetetlen értékű könyvtáraikkal együtt megsemmisült.
2011-ben szomorú nap volt március tizedike: elhunyt Ranschburg Jenő tanár úr, egyike imádott Mestereimnek: gyermeklélektant volt szerencsém Tőle tanulni, legalább is a tantárgy neve ez volt, de igazából azt a tárgyat, amit Ő tanított emberségtannak kellett volna nevezni.
„Becsaptak mind, meghalt a nagypapám!
Hisz sír mindenki, mint a vízözön,
és rám szólnak, hogy újra nagy a szám,
mert ehhez aztán végképp nincs közöm!
Becsaptak mind, meghalt a nagypapám…
Elmondom neki, majd ha visszajön!”
Na, hát ilyen volt Ő, a TANÁR ÚR, mint ez a csodálatos verse.
(Megjegyzem: újra- meg újra fölbukkan internetszerte egy velejéig mocskos, romlott lélekre jellemző szöveg, a „hazaáruló, kiközösítendő zsidók” listája, és ezen a listán még mindig szerepel az Ő neve! Hadd hívjam föl mocsoknácik figyelmét arra, hogy két éve már Ő nincs közöttünk, Neki már nem árthatnak – másodszor is! -, legalább az Ő nevét töröljék már undorító irományukból!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése