Akkor és ott, ama pénteki napon - a 3793. év niszán havának tizenötödik napján – Jeruzsálemben, avval kezdődtek szenvedései, hogy a helytartó pribékjei elvitték az őrházba, és odahívták az egész gyilkolásra szomjas csürhét, és levetkeztették őt; aztán – merő gúnyból -bíborpalástot adtak reá, tövisből font koronát tettek a fejére. A tövisek véresre marták homlokát, és a vér verítékkel keverten csurgott lefelé a szemébe; mivel pedig kezeit hátrakötözték, nem volt módja letörölni a vért és verítéket: megvakultan nézett a napba.
Gúnyosan nádszálat adtak jobb kezébe, mintha lett volna királyi jogar, majd térdet hajtva előtte, csúfolva mondták: „Üdvöz légy zsidóknak királya!” Közben köpdösték és rugdosták szegény, meggyötört testét, egyikük elvette a nádszálat, és avval csépelte fejét és hátát.
És miután megcsúfolták, levették róla a palástot, és a saját ruháiba öltöztették; körbefogták, vállára tették a kereszt fáját, melyet meghajoltan csak vonszolni tudott, mögötte leért a földig, aztán vitték, hogy megfeszítsék őt.
A Koponyahegyre vezető út két oldalán összesűrűsödött Jeruzsálem vegyes népsége, zsidók, görögök, Kús földjéről valósiak, kappadókiaiak és rómaiak, és mindannyian látták: végét járja.
Vértől és verítéktől lucskos hosszú haja a szemébe lógott, háta görnyedten hordozta a keresztfát, köntöse tépetten, mocskosan lógott testén. Minden dicsősége, mely a pálmák napján, mikor bevonult Jeruzsálembe övezte, szertefoszlott.
Kifelé menve a Városból a Koponyahegy felé találkoztak egy cirénéi emberrel, akit Simonnak hívtak; minthogy Jézus épp ott és akkor omlott össze másodjára a kereszt és az ütlegek súlya alatt, a pribékek ezt az embert kényszerítették, hogy vigye a keresztet kicsiny ideig. És az vitte is, de tényleg csak kicsiny ideig. Amint az ő lábai kevésbé remegtek már, a kereszt visszakerült a vállára.
Végtelennek tűnő idő után eljutottak arra a helyre, amelyet Golgotának, azaz Koponyák hegyének neveznek, mert régmúlt idők óta itt hajtották végre a kivégzéseket, a szinhedrión ítéleteit épp úgy, mint a rómaiak kivégzéseit. Ott a keresztgerenda lekerült válláról, és ugyanakkor szörnyű köhögés rázkódtatta meg egész testét, és a köhögés nem szűnt, úgy látszott, szétveti mellkasát. Míg két pribék a keresztrefeszítést készítette elő, egy harmadik méreggel elegyített ecetet akart adni néki inni; ő megízlelte ugyan, de meginni nem akarta, hanem kiköpte.
Ledöntötték lábáról, köntösét letépték, két karját szétfeszítve átütötték a vaskos vasszegekkel csuklóját, és rászegezték a keresztfára. Oly ügyesen szegeztek a hóhérok, hogy fontos ereket nem ütöttek át, de így is bőségesen ömlött csuklójából a vér. És nagyon-nagyon fájdalmas volt mindez, pedig még nem függött egész testének súlya azokon az átalütött szegeken.
Aztán a keresztet kötelek és csigák segítségével felállították, erősen rögzítették egy gödörnyi földbe; minekutána pedig megfeszítették őt, elosztották egymás közt a ruháit, sorsot vetvén, kinek, mi jusson: mindez azért történt, hogy beteljék a próféta mondása: „Megosztozának az én ruháimon, és az én köntösömre sorsot vetének.”
Aztán hóhérai leülvén ott őrizték vala őt; egy közülük meg feje fölé illesztett egy táblát, rajta elkárhoztatásának okával: „Ez Jézus, a zsidók királya.”
A keresztfán iszonyatos, égbe üvöltő fájdalmak járták át testének minden porcikáját; nem tudott volna olyan testrészt találni hajszálaitól a talpáig, ami ne fájt volna haldokló, égő részként.
Elködlő tekintetét az égre emelte, és látta: a természet is megrendült, az égen nem látszottak kékremény-foltok, Jeruzsálem fölött nehéz, földre súlyosodó, szürke viharfelhők gyülekeztek.
”Nagy eső lesz nemsokára” – futott át az agyán -, „de én már nem érem meg. Nem baj” – gondolta hozzá, bár nem gondolatok voltak már meggyötört fejében -, „legalább lemossa rólam és a Városról a vért és a mocskot.”
Tudni kell, hogy megfeszítettek vele együtt két latrot, egyiket jobb- a másikat balkéz felől, és az is történeti tény, hogy ellenségei a kereszt körül csoportosultak: a főpapok, az írástudók, a katonák meg a megtévesztett, félrevezetett emberek csúfolták a megfeszített Jézust. És az egyik gonosztevő is. Gonosz szíve emésztőgödrének minden szennye feltört ott a kereszten lógva, és rázúdult a Megváltóra, aki meg imádkozott ezekért az emberszerűekért.
A tömeg és a megfeszített lator mocskolódása nem érintette a Megváltó lelkét, ilyesmin ő már túl volt, de a szörnyű rikácsolás, üvöltözés testileg fájt neki, füle és agya szinte belevásott.
Viszont a másik megfeszített lator szidalom és gúny helyett, amennyire testi kínjaitól tellett, rövid mondatokat szólt Jézusról – az ő szívében több istenfélelem volt, mint az írástudók és a farizeusok szívében –, figyelmeztette társát és a tömeget, hogy ők mindketten megérdemlik a büntetést. Jézusról azonban azt mondta, hogy teljesen ártatlanul szenvedi a halált.
Erre a lent bámészkodók és a káromló másik lator is kis időre elnémult: a Megváltó hálásan pillantott a beszélőre, hogy kis csönd támadt. Az meg odafordult hozzá, és így szólt: „Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz királyságodba!”
Bűnvallása, bizonyságtétele és alázatos imája választ kapott: „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a Paradicsomban!”
De a jótékony, fület, agyat, lelket gyógyítgató csend csak rövid ideig tartott, aztán a lent állók újra szidalmazni és csúfolni kezdték őt, fejüket gúnyosan meghajtva mondták: „Te király, ki lerontod a templomot és harmadnapra fölépíted, szabadítsd meg magadat; ha Isten Fia vagy! Szállj le a keresztről!”
Hasonlóképen a főpapok is csúfolódván az írástudókkal és a vénekkel egyetemben, ezt mondták: „Másokat megtartott, magát nem tudja megtartani. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és majd hiszünk néki.”
Így énekelt egykor az éneklőmester, Dávid: „Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, a melynek hangja nem hallható: szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennök sátort.”
Így igaz ez, így igaz: a teremtett természetnek olyan beszéde van, amit az ember is megérthet. Jézusnak, a Megváltónak kínszenvedése és lassú haldoklása közepette a Nap elsötétedett, a Föld előbb remegett aztán rázkódott; az egész Világ és Jeruzsálem megtapasztalhatta, hogy ki haldoklik ott a kereszten.
A Templom is megrendült: a szentek szentjét elzáró magas kárpit felülről lefelé kettéhasadt, és ezzel megszűnt a szentek szentjének titka: mindenki beláthatott oda, nem csak a Főpap.
Hat órától kezdve pedig sötétség lett mind az egész földön, kilenc óráig.
A Jézus keresztje alatt ott álltak az ő anyja, Mária, az ő anyjának nőtestvére, Mária, a Kleofás felesége, és a magdalabéli Mária. Meg előremerészkedett néhány tanítványa is már akkor.
Jézus, mikor látta, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeretett, mondta előbb az anyjának: „Asszony, ímhol a te fiad!”
És azután mondta a tanítványnak: „Ímhol a te anyád!”
És Mária magához fogadta azt az a tanítványt, és a tanítvány elfogadta Máriát anyjaként.
Ezután - tudván Jézus, hogy immár minden elvégeztetett, és mert újra elfogta a görcsös, fájdalmas köhögés -, szólt: „Szomjúhozom.”
Egy római centurio, ki szem- és fültanúja volt mindennek, s kinek erős utasítása volt Pilátustól arra, hogy ne hagyja Jézust hosszan szenvedni, szivacsot töltvén meg boros ecettel, hosszú lándzsája végén odanyújtotta az ő szájához.
Már kilenc óra körül járt: kiszopogatta Jézus az ecetes vizet és bort, felemelte tekintetét az égre, fennszóval kiálta, mondván: „Eli, Eli! Lama sabaktani?” azaz: Én Istenem, én Istenem! miért hagytál el engemet?
Némelyek pedig az ott állók közül, amint ezt hallották, mondták: „Illést, a prófétát hívja ez.”
Tanítványai közül meg néhányan arra gondoltak, mégsem lehet Istennek fia, lám, elbizonytalanodott, nem hiszi már, hogy Atyja új életre támasztja őt.
Igazából mind tévedtek: sem bizonytalankodásnak jelét nem adta a Megváltó, sem Illést nem hívta, hanem csupán idézte Dávid király egyik elfeledett zsoltárát, mely egykor ím így szólt:
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?
Távol van megtartásomtól jajgatásomnak szava.
Én Istenem, kiáltok nappal, de nem hallgatsz meg;
éjjel is és nincs nyugodalmam.
Pedig te szent vagy, a ki Izráel dícséretei között lakozol.”
Végezetül visszahozta tekintetét az egyre sötétülő égről, feje mellére csuklott. A centurio levette a lándzsa végéről az ecetes szivacsot, és szólt Jézushoz: „Adj hálát halálraítélt a helytartónak!”
Avval szívébe döfte a lándzsa hegyét.
A Megváltó fennszóval kiáltott: - „Elvégeztetett!” -, és lehajtván fejét, kiadta lelkét.
Jeruzsálemre leszakadt a szörnyű zivatar…
- folytatódik vasárnap -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése