Egy hét múlva holdtölte: mivel pedig az első nikaiai (niceai) zsinat 325-ben úgy határozott, hogy a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnap legyen húsvét vasárnapja minden időben, a hónap utolsó napján lesz idén húsvét vasárnap.
Csodálatos, ünnepi nap volt március huszadika 1770-ben a Neckar menti Lauffen városkában, még ha erről csak nagyon kevesen tudtak is akkor: megszületett a világirodalom csodáinak egyike, lelkem örök kedvence. Megszületett Johann Christian Friedrich Hölderlin.
Ha – amint illik – visszafogom magam, és hivatalos, irodalomtörténeti szavakkal akarok szólni költészetéről, akkor természetesen azt mondom: Hölderlin lírája pontosan a klasszicizmus és a romantika határán foglal helyet: persze klasszicistának túlontúl forró szívű és lelkű volt: őrületének harminchat évében nem véletlenül olaszként gondolt Önmagára, Giorgio Scadanelliként mutatkozott be. Az igazat megvallva én sem tudok német klasszicistaként gondolni Rá.
Valószínűleg akkor adom pontos meghatározását költészetének, ha Benne a klasszicizmus kiterjedését és lezárását vélem: a szentimentalizmus és a romantika születését.
Kor- és honfitársai számára azért is volt idegen, mert képtelenség Őt irodalomtörténeti fakkba helyezni. A német klasszika óriásai a nyugodt, harmonikus kiegyensúlyozottságot hiányolták művészetéből; a német romantikus költők első nemzedékében viszont antikvitás-eszménye miatt nem talált eszmetársra.
Mert Hölderlin rajongott az antik görögökért, a görög tájakért, a csodás szigetekért (pedig sosem járt Hellász földjén). Saját kora nem túl vidám világából a hajdanvolt athéni demokrácia eszméihez, héroszaihoz, isteneihez menekült. Számára valóban léteztek Hellász istenei és még inkább istennői. Verseinek formai vonatkozásai is inkább az antik kultúrát idézik: mestere volt az alkaioszi és aszklépiadészi verszenének, mestere a hexameternek és a disztichonnak, a pindaroszi jambus egyfajta kötetlen, szabad használatának.
Az Ő élete, személyisége sok évtizede foglalkoztatja tudatomat, két elbeszélésemben is megpróbáltam Neki hódolni: születésének évfordulóján mind a kettőt felteszem Vojtina blogjába.
Menon panasza Diotimáért
Ugy éltünk mi, akár a szerelmes hattyuk a fényben,
csöndesen úszkálnak, ringnak a fodrokon át,
s nézik a tó tükrén az ezüst felhők vonulását,
míg hüvös éteri kék fodroz a testük alatt,
így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak
intett és panaszát zúgta, lehullt a levél,
lombját sírta az ág és szálltak a szélben az esők,
csak mosolyogtunk, mert tudtuk, egy isten is óv
és szavainkra figyel, meghitten zeng a szivünkben,
egy dalt s csak mivelünk gyermeki s néha vidám.
Puszta, kihalt ma a ház, elvették tőlem a fényt is,
Téged vettek el és véled a két szememet.
Körbe bolyongó árny vagyok, élek ugyan, de nem értem,
mért kell élnem még, fénytelen, egyre tovább.
(Radnóti Miklós)
Kr. e. 43-ban ezen a napon született Publius Ovidius Naso. Egyik kedvencem életéről jóval többet tudunk, mint általában az ez időből való Költőkről, mert több művében is beszámol életéről, szenvedéseiről. (A Tristiában épp úgy, mint a Levelekben) Már ifjan komoly tisztségeket töltött be Rómában, de Őt csak és kizárólag a költészet érdekelte, minden más tevékenység teher volt csak számára. „önként jött ajakamra, kötött formában az ének”: szabadszájú, szabad gondolatú Költő volt, aki már nem tartozott ahhoz a generációhoz (Livius, Horatius, Vergilius), akik hálával gondoltak Augustus császárra, ki megszabadította őket a polgárháborúk rémségeitől. Kevésbé dicsőítette hát Augustust, mint az említettek, sőt olykor bírálni is merte. Ennek „jutalmául” a Fekete tenger parti Tomiba száműzte Őt a császár és nem is engedte többé visszatérni Rómába.
Fő-fő műve természetesen az Átváltozások (Metamorphoses); nem kevesebb, mint száz hexameterben írt elbeszélés található ebben a görög-római mitológiából, kezdve a Világ teremtésétől Julius Caesar megistenüléséig. Egy csoda!
”Tenger s föld, s mindent takaró égboltnak előtte
mind e világ kerekén egyarcú volt az egész nagy
természet: chaos, így hívták: csak nyers kusza halmaz;
csak tunya súly: egymásra sodort, s még össze nem illő
magvai nem jól összetapadt elemek tömegének.
Nem ragyogott föl még, a világra világlani, Titan;
nem nőtt szüntelenül, szarvát újítani, Phoebe;
nem függött a körül-lebegő levegőben a föld sem,
egyensúlyban tartva magát; nem tárta ki karját
part-peremek köribé nagymesszire Amphitrite;
s mert hol a föld, ugyanott volt lég is, tengeri ár is,
nem volt állani föld, nem volt jó úszni a hullám,
légbe sugár nem gyúlt; tartós alakot mi sem őrzött:
ellene állt ez amannak, mert egy testben örökkön
háboruságot a fagy hővel, nedvessel a száraz
és a keménnyel a lágy vívott, a nehézzel a könnyű.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése