Versek a Paupertas inpulit ciklusból

Bevezető
Soha verset – vagy effélét -
nem írtam volna,
ha nem jutok
csönd-magányba,
semmittevésre.
Mi mondandóm volt,
elmondtam tantermekben,
elmondtam ifjú diákoknak,
de hosszú hallgatásban
a gégém elrekedt,
mit nem mondhatok el
senkinek, elmondom
mindenkinek.
Paupertas inpulit,
ut versus facerem.
Azaz, magyarra téve e szavak:
a szükség vitt rá,
hogy verseket írjak.

Októberi dalkotás
Bússzürke dal lebeg
a csupaszodó ligeti fákon,
vacak kis tereken, utcákon,
egy kicsit megáll, aztán -
ha megfújja az őszi szél -
szívemre gázol.

Fáj ez a szürkeség,
e bús feledékenység bármilyen fákon,
elketyegő és halványuló órákon.
Nem emlékszem rájuk, de írom
a szép, nyári napokat,
és bizony sírok.

Elmegyek innen én:
felkap, elvisz a bús, őszi szél,
és hurcol majd tova- és  té,
mint hullott, felkavart avart,
mit álmából felzavart
az októberi szél…

Üzenet az utódoknak
utánam múlt,
előtted jövő,
te jó utánam jövő.
tegnap az enyém,
tiéd a holnap,
és átkozz, gyűlölj,
légy reám hurrázva büszke,
netán ne is tudj rólam:
jövőd én formázom,
én formáztam…

Koccintó
Bocim Rád, cimborám!
Igyunk az egész-
ségre, két fele-
ségre, számtalan
feneségre, fenekedő
ellenségre! Sok buta,
ostoba seggre!
Hörpintsük borunk,
feledjük háborúnk!
Finom e lőre,
vegyük előre!
Koccints velem
koccintó, hörpints
velem hörpintő
cimborám! Bocid rám!

James Deannek
„Élj gyorsan,
halj meg fiatalon,
és hagyj hátra gyönyörű holttestet!”
James Dean

Lásd, nem fogadtam meg tanácsod Dean,
és most milyen csúf halott leszek!
Megcsúnyul szatír arcom,
komor’ lesz az ajkamon.
Üreges, csúf szememben,
már csak a semmi ragyog.
Tiszta szerencse, hogy
égetendő halott vagyok,
majd elégetnek, ravatalomnál
senki sem lehet a látványtól rosszul,
mert egyszerűen nem lesz ravatalom.
Annyit azért megszíveltem,
hogy nagyon gyorsan éltem:
legalább is a létezésem
elfogyott hamar, mint homokórában
a porszem. Éveim szétgurultak,
mint elszakadt mála 108 szeme,
és ki lenne már manapság, aki
vállalná, hogy újrafűzi velem?