Mielőtt
túlságosan elmerülnél az alább következő történetben, figyelmeztetni
szeretnélek Nyájas Olvasó, hogy elemi irodalomesztétikai szabályt sértek evvel
az írással.
Ugyanis semmiféle általános tanulságot nem tettem belé, ennek az elbeszélésnek nem lesz tanulsága.
Mesélni szeretnék csupán.
A mese egy osztálytalálkozóval kezdődik. Osztálytalálkozóval, sok évvel ezelőtti gyermekeimmel, kiket – akárhogyan számolok is, próbálom a helyzetet javítani – 23 évvel ezelőtt kezdtem tanítani, és osztályfőnökösködtem is náluk.
Meghökkentő egyébként, hogy most, az osztálytalálkozón, legalább öt kisgyereket számlálok, akik a sok lufival - amivel a termet díszítették kedveseim - játszanak.
Ők bizony a gyerekeim gyerekei már.
Amikor ez az osztály elsősként hozzám került, 1990-ben, még maguk voltak gyerekek, akkor is, ha ezt bőszen tagadták.
Az első, akire fölfigyeltem az új osztályban Livi volt.
Livire nehéz lett volna föl nem figyelni. Volt nekem néhány álmodozó, a tanórák köznapi realitásán játszi könnyedséggel fölülemelkedő gyerekem a harminc év során, de Livinél álmodozóbb leánykával nem volt dolgom sem addig, sem azután.
Az én Líviám álmodozásba merülésének, majd váratlan visszatérésének a jelenvalóságba félreérthetetlen külső jegyei voltak.
Először rajzolgatni kezdett, de állítom, hogy nem a lapra nézve, hanem valahová egészen máshová. Krikszeket, indákat, leveles ágakat rajzolt a füzetlap szélére, majd földíszítette az ágakat álmai madárkáival, pillangóival.
A második - az elmélyültebb - szakaszát az álmodozásnak avval jelezte Livi, hogy a rajzeszköz a szájába vándorolt, és annak végét rágcsálta.
Ezekben az esetekben teljesen fölösleges lett volna Líviát holmi Odüsszeiával, Antigonéval, Szappho lírájával visszazökkenteni a valóságba, nem is tettem soha ilyen aljas dolgot.
Visszatérését a valóságba avval jelezte, hogy a fent megnevezett íróeszközt kiköpte: ilyenkor aztán lehetett már vele kommunikálni, kérdezni, és ő - eleven szellemmel - mindenre válaszolt is. Azt ugyanis elfeledtem mondani, hogy ez az érzékeny kis lélek, az egyik legjobb irodalmárom volt, minden költői képet, alakzatot, szerkezetet kapásból értett, érzett és megfejtett.
Történt pedig, úgy három-négy héttel a tanév kezdete után, hogy hozzákezdtem gyermekeim színházba-szoktatásának.
Ezt mindig úgy tettem, hogy először valami "könnyedebb", "egyszerűbb" darabra vittem őket, nehogy egy életre leszokjanak a színház élvezetéről. (Még olyan is volt - esküszöm -, hogy musicallel kezdtük.)
No, Liviéket például a Vígszínházba szerződtettem, éspedig a Játszd újra Sam! című darabra, melynek két főszerepét Kern András és a csodálatos Halász Jutka alakította.
Miért, miért sem, de az előadás kifejezetten diákelőadás volt (én is az iskolába járó "jegyüzértől" szereztem be a jegyeket), és ezért gyönyörűbbnél gyönyörűbb gimnazistákkal, meg szakközepesekkel telt meg azon az estén a Vígszínház nézőtere.
A gyönyörűbbnél-gyönyörűbb lányok erősen felizgatták Matyi nevű gyermekemet, aki mellettem ült, és az előadás kezdete előtt úgy pörgött a plüss-zsöllyében, akár egy ringlispil, és újra- meg újra megbökdösött:"Azt tessék nézni tanár úr... Meg amazt.... Húúúú..." - nyögdécselte végül.
Nem kell magyaráznom, ugye? A megmutatott lányok többsége a gyermekem lehetett volna, vagy - ha jól sikerül az első randevúm - akár unokám.
Egy idő után ezt közöltem is Matyival, mondván, hogy inkább a Halász Jutkát ajánlgassa nekem, az inkább hozzám való lenne.
Fogalmam nem volt akkor arról, hogy Matyi ezt a mondatot eltette agya egyik rekeszébe, hogy aztán alaposan megforgassa magában, és arra a következtetésre jusson, miszerint ofője szerelmes Halász Juditba.
(Hogy az igazat megvalljam: ha szerelmes nem is voltam a művésznőbe, azon a koron már túl voltam, amikor színésznőkbe szeret bele az ember fia, de biztosan többet éreztem iránta, mint amit rajongásnak szokás mondani egy neves színésznő iránt.)
Telt-múlt az idő, nekem fogalmam sem volt, hogy osztályom keresztül-kasul megfontolta bolond osztályfőnökük lelkiéletét: amit most leírok, azt utóbb - főleg szülőktől - tudtam meg.
Létezett az idő tájt egy tévéműsor, talán Három kívánság címmel, abban egészen vad kívánságokat is teljesítettek.
Mármost gyermekeim kitalálták, hogy karácsonyi ajándékként azt kérik, hogy én - vagyis osztályfőnökük és magyartanáruk - találkozhassam szívem Hölgyével (ahogy ők gondolták), vagyis: Halász Judit művésznővel.
Mondom: erről semmit nem tudtam, ám elérkezett egy irodalom óra, amikor - ha éppen ok-okozatot összekötni tudó agyam van - rájöhettem volna.
Szokott módon indult az óra.
Én lelkesen a katedrán, meg a padok közt, az osztály többsége lelkesen a padokban, Livi - mint rendesen - lelkesen rajzba kezd, majd kicsit még jobban elhomályosul egyébként gyönyörű tekintete, és bekapja a golyóstoll végét.
Haladt hát minden a maga szokott útján, mígnem Líviám, visszatért halandó osztálytársai és tanára körébe.
A tollvéget kiköpte, rám nézett, és azt kérdezte: "Tanár úr! Van a Halász Jutkának férje?"
Valójában nem is értettem a kérdést, pontosabban azt, hogy miként kerül a Művésznő magánélete Catullus lírájához.
Fogalmam sincs, mit válaszoltam, de túl értelmes nem lehetett.
Ráadásul én voltam az egyetlen abban a tanteremben, aki egy kukkot sem értett az egészből. Az osztály: igen.
Utóbb aztán - talán a félévi szülői értekezleten - megtudtam a titkot, ráadásul azt is, hogy gyermekeim nem kaptak választ kérésükre: szerintem, ez szemétség volt a tévémacitól.
Peroráció: most, az osztálytalálkozón, tizenkilenc év múltán, hadd idézzem Líviám első kérdését: "Tanár úr! Van a Halász Jutkának férje?"
És kedves, hamis kis mosolyával néz rám, és gyönyörű szemében is mosoly bujkál.
Bizony, az én Livim semmit sem változott, semmit sem!
Ugyanis semmiféle általános tanulságot nem tettem belé, ennek az elbeszélésnek nem lesz tanulsága.
Mesélni szeretnék csupán.
A mese egy osztálytalálkozóval kezdődik. Osztálytalálkozóval, sok évvel ezelőtti gyermekeimmel, kiket – akárhogyan számolok is, próbálom a helyzetet javítani – 23 évvel ezelőtt kezdtem tanítani, és osztályfőnökösködtem is náluk.
Meghökkentő egyébként, hogy most, az osztálytalálkozón, legalább öt kisgyereket számlálok, akik a sok lufival - amivel a termet díszítették kedveseim - játszanak.
Ők bizony a gyerekeim gyerekei már.
Amikor ez az osztály elsősként hozzám került, 1990-ben, még maguk voltak gyerekek, akkor is, ha ezt bőszen tagadták.
Az első, akire fölfigyeltem az új osztályban Livi volt.
Livire nehéz lett volna föl nem figyelni. Volt nekem néhány álmodozó, a tanórák köznapi realitásán játszi könnyedséggel fölülemelkedő gyerekem a harminc év során, de Livinél álmodozóbb leánykával nem volt dolgom sem addig, sem azután.
Az én Líviám álmodozásba merülésének, majd váratlan visszatérésének a jelenvalóságba félreérthetetlen külső jegyei voltak.
Először rajzolgatni kezdett, de állítom, hogy nem a lapra nézve, hanem valahová egészen máshová. Krikszeket, indákat, leveles ágakat rajzolt a füzetlap szélére, majd földíszítette az ágakat álmai madárkáival, pillangóival.
A második - az elmélyültebb - szakaszát az álmodozásnak avval jelezte Livi, hogy a rajzeszköz a szájába vándorolt, és annak végét rágcsálta.
Ezekben az esetekben teljesen fölösleges lett volna Líviát holmi Odüsszeiával, Antigonéval, Szappho lírájával visszazökkenteni a valóságba, nem is tettem soha ilyen aljas dolgot.
Visszatérését a valóságba avval jelezte, hogy a fent megnevezett íróeszközt kiköpte: ilyenkor aztán lehetett már vele kommunikálni, kérdezni, és ő - eleven szellemmel - mindenre válaszolt is. Azt ugyanis elfeledtem mondani, hogy ez az érzékeny kis lélek, az egyik legjobb irodalmárom volt, minden költői képet, alakzatot, szerkezetet kapásból értett, érzett és megfejtett.
Történt pedig, úgy három-négy héttel a tanév kezdete után, hogy hozzákezdtem gyermekeim színházba-szoktatásának.
Ezt mindig úgy tettem, hogy először valami "könnyedebb", "egyszerűbb" darabra vittem őket, nehogy egy életre leszokjanak a színház élvezetéről. (Még olyan is volt - esküszöm -, hogy musicallel kezdtük.)
No, Liviéket például a Vígszínházba szerződtettem, éspedig a Játszd újra Sam! című darabra, melynek két főszerepét Kern András és a csodálatos Halász Jutka alakította.
Miért, miért sem, de az előadás kifejezetten diákelőadás volt (én is az iskolába járó "jegyüzértől" szereztem be a jegyeket), és ezért gyönyörűbbnél gyönyörűbb gimnazistákkal, meg szakközepesekkel telt meg azon az estén a Vígszínház nézőtere.
A gyönyörűbbnél-gyönyörűbb lányok erősen felizgatták Matyi nevű gyermekemet, aki mellettem ült, és az előadás kezdete előtt úgy pörgött a plüss-zsöllyében, akár egy ringlispil, és újra- meg újra megbökdösött:"Azt tessék nézni tanár úr... Meg amazt.... Húúúú..." - nyögdécselte végül.
Nem kell magyaráznom, ugye? A megmutatott lányok többsége a gyermekem lehetett volna, vagy - ha jól sikerül az első randevúm - akár unokám.
Egy idő után ezt közöltem is Matyival, mondván, hogy inkább a Halász Jutkát ajánlgassa nekem, az inkább hozzám való lenne.
Fogalmam nem volt akkor arról, hogy Matyi ezt a mondatot eltette agya egyik rekeszébe, hogy aztán alaposan megforgassa magában, és arra a következtetésre jusson, miszerint ofője szerelmes Halász Juditba.
(Hogy az igazat megvalljam: ha szerelmes nem is voltam a művésznőbe, azon a koron már túl voltam, amikor színésznőkbe szeret bele az ember fia, de biztosan többet éreztem iránta, mint amit rajongásnak szokás mondani egy neves színésznő iránt.)
Telt-múlt az idő, nekem fogalmam sem volt, hogy osztályom keresztül-kasul megfontolta bolond osztályfőnökük lelkiéletét: amit most leírok, azt utóbb - főleg szülőktől - tudtam meg.
Létezett az idő tájt egy tévéműsor, talán Három kívánság címmel, abban egészen vad kívánságokat is teljesítettek.
Mármost gyermekeim kitalálták, hogy karácsonyi ajándékként azt kérik, hogy én - vagyis osztályfőnökük és magyartanáruk - találkozhassam szívem Hölgyével (ahogy ők gondolták), vagyis: Halász Judit művésznővel.
Mondom: erről semmit nem tudtam, ám elérkezett egy irodalom óra, amikor - ha éppen ok-okozatot összekötni tudó agyam van - rájöhettem volna.
Szokott módon indult az óra.
Én lelkesen a katedrán, meg a padok közt, az osztály többsége lelkesen a padokban, Livi - mint rendesen - lelkesen rajzba kezd, majd kicsit még jobban elhomályosul egyébként gyönyörű tekintete, és bekapja a golyóstoll végét.
Haladt hát minden a maga szokott útján, mígnem Líviám, visszatért halandó osztálytársai és tanára körébe.
A tollvéget kiköpte, rám nézett, és azt kérdezte: "Tanár úr! Van a Halász Jutkának férje?"
Valójában nem is értettem a kérdést, pontosabban azt, hogy miként kerül a Művésznő magánélete Catullus lírájához.
Fogalmam sincs, mit válaszoltam, de túl értelmes nem lehetett.
Ráadásul én voltam az egyetlen abban a tanteremben, aki egy kukkot sem értett az egészből. Az osztály: igen.
Utóbb aztán - talán a félévi szülői értekezleten - megtudtam a titkot, ráadásul azt is, hogy gyermekeim nem kaptak választ kérésükre: szerintem, ez szemétség volt a tévémacitól.
Peroráció: most, az osztálytalálkozón, tizenkilenc év múltán, hadd idézzem Líviám első kérdését: "Tanár úr! Van a Halász Jutkának férje?"
És kedves, hamis kis mosolyával néz rám, és gyönyörű szemében is mosoly bujkál.
Bizony, az én Livim semmit sem változott, semmit sem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése