a Reformáció Emléknapja
van, éspedig azon okból, hogy Luther Márton (Martin Luther) a szász
választófejedelemség bibliamagyarázó professzora, német ágostonrendi szerzetes 1517-ben ezen a napon függesztette ki a
wittenbergi vártemplom kapujára 95 pontba foglalt téziseit, amelyeket a
katolikus egyház megreformálása érdekében tett közzé. Luther téziseiben
elutasította a búcsúcédulák árusítását, elítélte a búcsú gyakorlatát, illetve a
búcsúval való visszaéléseket, bírálta a bűnök pénzzel való megváltását.
Nézetei hosszas harcok árán utat törtek és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb, Kálvin János (Jean Calvin), genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja.
A Nap ma Budapesten 6:26-kor kel, 16:28-kor nyugszik; a nappal hossza tehát tíz óra és két perc lesz.
A fogyó Hold utolsó negyedében van.
1632. október utolsó napján született Jan Vermeer van Delft, a holland aranykornak Rembrandt mellett alig vitathatóan legnagyobb festője: nekem nagy-nagy kedvencem, ha ez számít valamit. Művészetére számos olyan jegy jellemző, ami megkülönbözteti őt a többi festőtől. Az egyik ilyen fontos alkotóelem képein a színek tökéletes összhangja, azon belül is az ultramarinkék és a sárga együttes használata. A másik tipikusan Vermeerre jellemző jegy a háttér teljes kitöltése, számtalan tárgy használat a képein, a gondosan kidolgozott háttér: egy térkép, egy festmény, egy tükör tette a képet tökéletesebbé. A térképeket különösen szerette, így a zsánerképek olyan hatást keltettek, mintha a modelljei módosak lennének, mivel egy térkép akkoriban még drága dolog volt.
Vermeer leginkább zsánerképeiről volt ismert, ennek ellenére pályája elején festett három történelmi témájú képet is. Valószínűleg a céhben elvárták a fiatal festőtől, hogy rendelkezzen a „tanult festő” képességeivel.
Pályája során a Mester két képet festett városáról, Delftről. Az egyik egy utcarészlet, a címe Delfti utca, a másik pedig Delft látképe címet viseli. Ezen az utóbbi képen már érvényesül az az erősen architektonikus szerkezet és az egységes színhatás, amelyek későbbi zsánerképein is uralkodónak számítanak.
Vermeer nőket ábrázoló képeivel a németalföldi zsánerfestészet legfőbb vonalát követte, azaz a bűnt bírálta. Egy másik fontos téma a hivatalos magatartásminták ábrázolása volt. Ebből a szempontból Vermeer csak három ilyen képet készített: a Tejet öntő nőt, a Csipkeverőnőt és a Nő vizeskancsóval című képet. Vermeer a fiatal nőket többnyire valamilyen narratív összefüggésben ábrázolta. Ezekhez a képekhez általában csak egy-két kelléket festett, mint például hangszereket vagy mérleget. Három olyan festménye van, ahol még ezek is hiányoznak, ezeket hajlamosak az emberek portréknak tekinteni, csakhogy tévesen: valójában ezek is zsánerképek. Az egyik leghíresebb ilyen képe a Leány gyöngy fülvevalóval.
1795-ben ezen a napon istenáldotta zseni született Londonban: John Keats. A nagy angol romantikus triász (Byron, Shelley és Ö) harmadik tagja, azaz John Keats nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és szépnek korántsem mondható volt, ráadásul a sikerrel sem találkozott rövid életében. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern tolmácsolója volt, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, Hellaszban sosem járt, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott.
Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, egy kacér ámde üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és ott aztán gyakorlatilag – bizony: egyáltalán nem képletesen - éhen halt.
Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik elődjüket tisdztelték benne. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet, és gyönyörűséges versekben dalolt egy boldog életről, mely Neki sosem jutott. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden idegszála nyitva állt minden szépség befogadására.
Fölfogása szerint a szépség: minden. Keats nyitotta meg az angol esztétaköltők hosszú sorát, egyszersmind ő a legnagyobb is mindannyiuk közt. A szépségen mélyebb és átfogóbb valamit értett, mint a többiek. Bár ő volt a legkevésbé elvont a nagy romantikusok közül, az ő filozófiája mond mégis legtöbbet. Mert ő is filozófus költő volt, a szépség metafizikai helyét kereste műveiben, és erre jutott:
„Beauty is truth, truth beauty - that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”
„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit tudnotok kell..." Csak a szépség nyit utat, hogy megismerjük a megismerésre egyedül érdemes igazságot, azt az igazságot, amely nem foglalható erkölcsi tanulságokba, csak a belső szemlélet előtt nyílik meg és békít meg a nem is könnyű sorssal.
És ez a szépség örök is, nem mulandó: erre tanít hosszú elbeszélő költeménye, az Endymion, erre a világirodalom talán egyik legszebb költeménye, az Óda egy görög vázához.
Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...
Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...
(Tóth Árpád fordítása)
Nézetei hosszas harcok árán utat törtek és az általa vezetett új irányzat lett az evangélikus, míg a nála is radikálisabb, Kálvin János (Jean Calvin), genfi reformátor vezette irányzat a református vallás alapja.
A Nap ma Budapesten 6:26-kor kel, 16:28-kor nyugszik; a nappal hossza tehát tíz óra és két perc lesz.
A fogyó Hold utolsó negyedében van.
1632. október utolsó napján született Jan Vermeer van Delft, a holland aranykornak Rembrandt mellett alig vitathatóan legnagyobb festője: nekem nagy-nagy kedvencem, ha ez számít valamit. Művészetére számos olyan jegy jellemző, ami megkülönbözteti őt a többi festőtől. Az egyik ilyen fontos alkotóelem képein a színek tökéletes összhangja, azon belül is az ultramarinkék és a sárga együttes használata. A másik tipikusan Vermeerre jellemző jegy a háttér teljes kitöltése, számtalan tárgy használat a képein, a gondosan kidolgozott háttér: egy térkép, egy festmény, egy tükör tette a képet tökéletesebbé. A térképeket különösen szerette, így a zsánerképek olyan hatást keltettek, mintha a modelljei módosak lennének, mivel egy térkép akkoriban még drága dolog volt.
Vermeer leginkább zsánerképeiről volt ismert, ennek ellenére pályája elején festett három történelmi témájú képet is. Valószínűleg a céhben elvárták a fiatal festőtől, hogy rendelkezzen a „tanult festő” képességeivel.
Pályája során a Mester két képet festett városáról, Delftről. Az egyik egy utcarészlet, a címe Delfti utca, a másik pedig Delft látképe címet viseli. Ezen az utóbbi képen már érvényesül az az erősen architektonikus szerkezet és az egységes színhatás, amelyek későbbi zsánerképein is uralkodónak számítanak.
Vermeer nőket ábrázoló képeivel a németalföldi zsánerfestészet legfőbb vonalát követte, azaz a bűnt bírálta. Egy másik fontos téma a hivatalos magatartásminták ábrázolása volt. Ebből a szempontból Vermeer csak három ilyen képet készített: a Tejet öntő nőt, a Csipkeverőnőt és a Nő vizeskancsóval című képet. Vermeer a fiatal nőket többnyire valamilyen narratív összefüggésben ábrázolta. Ezekhez a képekhez általában csak egy-két kelléket festett, mint például hangszereket vagy mérleget. Három olyan festménye van, ahol még ezek is hiányoznak, ezeket hajlamosak az emberek portréknak tekinteni, csakhogy tévesen: valójában ezek is zsánerképek. Az egyik leghíresebb ilyen képe a Leány gyöngy fülvevalóval.
1795-ben ezen a napon istenáldotta zseni született Londonban: John Keats. A nagy angol romantikus triász (Byron, Shelley és Ö) harmadik tagja, azaz John Keats nem született olyan szerencsésen, mint a másik kettő. Keats szegény, beteg és szépnek korántsem mondható volt, ráadásul a sikerrel sem találkozott rövid életében. A görög szépséget, amelynek legnagyobb modern tolmácsolója volt, az akkoriban Angliába hozott Elgin-márványokon kívül csak egy lexikon tollrajzaiból ismerte, Hellaszban sosem járt, magasabb neveltetésben nem részesült, görögül nem tudott.
Első költeményeiről gyilkos kritikát írtak, értelmetlen zagyvaságnak nevezték. Egyetlen szerelme, egy kacér ámde üres kislány, nem vállalt szolidaritást a szegény és szenvedő költővel, és csak bánatot okozott neki. Tüdőbeteg fivérének ápolása közben maga is tüdőbajos lett, Rómába ment gyógyulni, és ott aztán gyakorlatilag – bizony: egyáltalán nem képletesen - éhen halt.
Költői nagyságát csak fél századdal halála után ismerik fel a preraffaelita költők, akik elődjüket tisdztelték benne. De a rövid idő alatt, amíg élnie adatott, nagyon szerette az életet, és gyönyörűséges versekben dalolt egy boldog életről, mely Neki sosem jutott. Az élettől menekülő, felhők közt járó romantikusok közt ő az, akinek szeme, szíve, minden idegszála nyitva állt minden szépség befogadására.
Fölfogása szerint a szépség: minden. Keats nyitotta meg az angol esztétaköltők hosszú sorát, egyszersmind ő a legnagyobb is mindannyiuk közt. A szépségen mélyebb és átfogóbb valamit értett, mint a többiek. Bár ő volt a legkevésbé elvont a nagy romantikusok közül, az ő filozófiája mond mégis legtöbbet. Mert ő is filozófus költő volt, a szépség metafizikai helyét kereste műveiben, és erre jutott:
„Beauty is truth, truth beauty - that is all
Ye know on earth, and all ye need to know.”
„A szépség igazság, az igazság szépség, ez minden, amit tudtok e földön és amit tudnotok kell..." Csak a szépség nyit utat, hogy megismerjük a megismerésre egyedül érdemes igazságot, azt az igazságot, amely nem foglalható erkölcsi tanulságokba, csak a belső szemlélet előtt nyílik meg és békít meg a nem is könnyű sorssal.
És ez a szépség örök is, nem mulandó: erre tanít hosszú elbeszélő költeménye, az Endymion, erre a világirodalom talán egyik legszebb költeménye, az Óda egy görög vázához.
Oh tünt derűk arája, íme még
Itt állsz s dajkál a vén idő s a csend
S mesélsz: füzérid közt rajzos regék
Lágy dalnál édesebb lejtése leng,
Oh, lombdiszed köz mily legenda él?
Mily istenségek, vagy mily emberek?
Árkádia, vagy Tempe-völgy e táj?
Vagy más ég s föd? Kik e vad némberek?
Őrültet űznek? vagy harc sodra kél?
Síp andalog? dob döng? kéj láza fáj?
Édes a hallott dal, de mit a fül
Meg sem hall, még szebb: halk sipocska, zengd!
Ne testi fülnek! gyöngyözd remekül
Lelkembe ritmusát, mely csupa csend!
Szép ifjú! nótád tündér lomb alatt
Örökre szól s örök a lomb a fán!
S te, vad szerelmes, kinek ajakad
Bár oly közel, édes célt mégsem ér,
Ne bánd, bár vágyad kéjt hiába kér,
Örök, szép vágy lesz s nem hervad a lány!
Oh, boldog lombsor, el nem száradó,
Melynek a tavasz búcsút sohsem int,
Oh, boldog pásztor, sohsem fáradó,
Fújván örök sipod szived szerint,
S oh, százszorosan boldog szerelem,
Örökre hév s örök örömre kész,
Zsibongó, zsenge vágy: még, egyre még!
- Mily más a bús, halandó gyötrelem,
Melytől a szív megundorúl s nehéz
S a nyelv kiszárad és a homlok ég...
Mily áldozatra gyűl emitt a nép?
A zöld oltár elé szent pap vonat
Szelíd üszőt, amely bődülve lép
S borítja lágy szőrét virágfonat.
Mily apró város az, mely halk habok
Partján, vagy békés várövű hegyen
Tárt utcákkal e jámborokra vár?
- Oh, kicsi város, néped elhagyott
S közülük hírt regélni nem megyen
Csöndedbe vissza soha senki már...
Oh, antik karcsuság, szelíd ivek,
Márványfiúk s lányok kecses köre,
Oh, sűrü ágak, eltiport füvek,
Oh, formák csöndje, anda gyönyöre
Az öröklétnek: hűs pásztormese!
Ha rajtunk múlás űli már torát,
Te megmaradsz s míg új jajokkal ég
Az új kor, nékik is zengsz, hű barát:
"Igaz szépség s szép igazság! - sohse
Áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!"...
(Tóth Árpád fordítása)
1918. október utolsó napján gyilkolták meg Hermina úti villájában gróf Tisza István egykori miniszterelnököt, akit két kormányfői ciklusa alatt markáns konzervatív politika és az ellenzéki obstrukció elleni kíméletlen fellépés jellemzett. Miután az első világégés kirobbanásakor – kezdeti ellenállása után – Tisza a háború mellett foglalt állást, a küzdelem elhúzódása nyomán elégedetlenné váló tömegek szemében ő lett a véres küzdelem szimbóluma, ezzel együtt pedig az ország nyomorúságának felelőse is. A politikust, aki ellen korábban háromszor is sikertelen merényletet hajtottak végre, 5 óra tájban, egy máig azonosítatlan férfi fegyveréből – felesége és unokahúga előtt – érték a végzetes lövések. Tisza Istvánnak, a vértelen forradalom egyetlen áldozatának halála sok szempontból aztán szimbolikusnak bizonyult, hiszen mindaz, amit személye a tömegek számára megtestesített, az elkövetkező napokban hozzá hasonlóan sírba szállt.
1929-ben ezen a napon született szép Nápoly városában Carlo Pedersoli, vagyis hát Bud Spencer. Tudni illik: a nápolyiak NEM olaszok, hanem nápolyiak. A Piedone Afrikában című filmben, mikor megkérdezik Piedonét, hogy ő olasz-e, azt feleli nagy pontossággal: „Nem, nápolyi vagyok.”
Sok minden volt Ő életében: volt vegyészhallgató (ráadásul tizenhat évesen, mert egészen kiváló tanuló volt középiskolás korában), volt úszóbajnok mellen is, gyorson is, aztán jogászhallgató lett, majd meg az olasz vízilabda válogatott tagjaként EB negyedik helyezett.
1967-től azonban mégis csak filmszínészként és Bud Spencerként ismerjük részint a Piedone filmekből, aztán „spaghettiwesternekből”, no meg a Terence Hill-lel forgatott közös filmekből.
1984. október utolsó napján, helyi idő szerint reggel kilenckor Új-Delhiben két férfi tizenhat lövéssel meggyilkolta India miniszterelnökét, Indira Gandhit, az „évezred asszonyát”. A jelentések szerint Gandhi a kertjén haladt át, mikor a halálos lövések érték. Azonnal kórházba szállították, ahol elkezdték a golyók kioperálását, ám a gyors beavatkozás ellenére a miniszterelnök a merénylet után másfél órával meghalt. A két támadó a miniszterelnök testőrségéhez tartozott, egyiküket a biztonságiak a helyszínen agyonlőtték, a másikat kritikus állapotban kórházba szállították. A merénylők szikh szélsőségesek voltak, akik a szikh szentély, az Aranytemplom júniusi ostromát akarták megbosszulni a miniszterelnök meggyilkolásával. A pandzsábi szikh szeparatisták bázisa elleni támadást Indira Gandhi rendelte el. Gandhi a templom elleni támadás után - melyben 1000 ember vesztette életét - rengeteg halálos fenyegetést kapott: azon a szomorú napon beteljesedett karmája.
1992-ben ezen a napon a Szentegyház rehabilitálta Galileo Galileit, akit 1633-ban eretnekség vádjával perbe fogott azon álláspontjáért, hogy a Föld forog a Nap körül, mire a tudós - a kínzásoktól és a kivégzéstől való félelmében - visszavonta nézetét, így életfogytiglani háziőrizettel és szilenciummal megúszta a máglyát. A Vatikán 1992-ben átgondolta a dolgot, rehabilitálta a nagy tudóst, sőt szobrot állíttatott egykori börtöne mellett, Vatikánváros falain belül.
Szomorú nap volt 1993-ban október vége, nekem személy szerint is: meghalt Federico Fellini, talán legkedvesebb filmrendezőm. Nem talán: biztosan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése