Tanulhat

az ember sok éven át gyerekpszichológiát, foglalkozhat Gyermekekkel, egyszer csak egy öt és fél éves csak sarokba szorítja. Kamilláról beszélek, legnagyobbik unokámról.
Úgy kezdődött, hogy megmutattam Neki a Vasarely-albumot, gondoltam, abban elég kreatív és izgalmas képek vannak. Tetszett is Millának, olykor jókat kuncogott (újabban ez a harsány „ez vicces!” felkiáltással fűszerezett kuncogás megy Nála), de valahányszor igazi opart-képhez, vagyis fekete-fehérhez érünk, megjegyzi: „Á! Nem színes!”
Megbeszéljük, hogy fekete-fehérben is lehet nagyon izgi képeket készíteni, el is fogadja az álláspontot, de később visszatér a fekete elleni lázadáshoz.
Jóval később, elsőre nem is kapcsolok, honnan ered.
„Nem szeretem a feketét.” – mondja nekem már az utcán, séta közben.
„Általában nem szeretik az emberek” – bólintok –, „gyászos szín. Pedig nem rossz azért.”
Csőbe húztam magam, nem vitás, mert érkezik a kérdés: „Papi, mi az, hogy gyász?”
Mesélem, és kénytelen vagyok érinteni a halál meg a temetés témakörét, pedig igyekszem máskor elkerülni. De közben az is meggyőződésem, hogy ebben a témában sem szabad hasalni, amennyire lehet, amennyit megérthet, komolyan kell Őt vennem.
Csakhogy amint elérkezünk a végéhez, a temetéshez, és ahhoz, hogy miért is szomorúak az emberek, ha valaki meghal, jön Milla kérdése: „Kislányok is meghalnak?”
És itt áll meg a tudományom, itt van vége a gyermekpszichológiának.
Vagy ki tudja?
Én minden esetre azt mondom Kamillának, hogy nagyon ritkán, például balesetben Kislányok is meghalhatnak, ezért kell nagyon figyelmesnek lenni, amikor az úton átmegyünk, de amúgy azt hazudom Neki kegyes hazugsággal, hogy Kislányok nem halhatnak meg.
Minthogy épp aznap tette föl a kérdést nekem, hogy „ugye, ha valaki nem beszél egy titokról, az nem hazugság”, amire én azt feleltem, hogy nem, az nem hazugság.
Most aztán ehhez tartottam magam: hallgattam egy titokról.
Hogy igazam volt vagy sem? nem tudom.