A Romeo és Júlia bemutatóján

A szünetnek vége, a második csöngetés után megszólal az ügyelő hangja: „Három perc a kezdésig, második felvonás. Kérem a színpadra Benvoliót, Mercutiót, Romeót és Júliát!”
Az Escalust játszó B. Albert, egy némileg már elaggott, öregedő színész nem mozdul az öltözőben, csak fölsóhajt. Micsoda egy rohadt szereposztás! Tizenkét sor az első felvonásban, tíz versike az ötödikben, és ezért neki itt kell végigdekkolni az egész szart, vagy három órát.
Két és felet.
Az öltöző kiürült, akikkel együtt öltözött itt, mind szerepelnek a másodikban: Albert újra nagyot fúj, a sminkes pultról fölvesz egy háromdecis üdítősüveget, olyat, ami a színházi büfében kapható, és amibe még jókor, az előadás kezdete előtt konyakot töltött, aztán alaposan meghúzza. A konyak, legalább is színében, hasonlít a büfében kapható üdítőitalhoz, ha valaki rátörne, hát eszébe nem jutna, hogy ő piál.
Üdíti csak magát.
Az öltöztető pulton árkus papír hever, messziről nézvést, az írás formáját tekintve, akár vers is lehetne, persze nem az, hanem Escalus herceg havi egyenlege.
Azt most maga elé húzza Albert, és eltöpreng.
Hogy a tarka tökömre lett harmincezer a gázszámla? Mi a francból, miből fizetem én ezt ki?
Tessék: a lakás – az albérlet – 50 rongy, a rezsi a gázzal ezek szerint negyven, tartozás legalább harmincezer. Ap’csába! Honnan szedjem? Mert a hatalmas gázsimból biztos nem. Azt akkor végül majd megint beállít a „kétellenszenves”, és vagy a gázt kötik ki, vagy a villanyórát kapcsolják le.
Ráhajol az árkusra, és újra kezdi az összeadást, kivonást, meg újra kortyol az „üdítőből”. Pillanatnyilag a szerep kevéssé foglalkoztatja, három teljes felvonás még addig.

Közben, messze az öltözőtől, lélekben legalább nagyon messze, indul a második fölvonás Veronában, egy szabad téren, Capuleték gyümölcsöskertje mellett. Romeo – F. Dávid -   fölmegy a színpadra a függönnyel együtt, és azt mondja: „Hogy menjek innen, hogyha itt a szívem? Fordulj, sötét föld, és keresd a napfényt.”
Kint, a kulisszák mögött álldogál Júlia - G. Cécile (szészil),  született G. Cecília –, és most, mielőtt a világot jelentő deszkákra lépne, H. Emil -  Benvolio – lép melléje, és odasúgja: „Akkor utána a társalgóban? Vagy a Rózsában?”
A választ meg sem várva színre lép, és mondja: „De itt szalad, a kertfalon ugort át: hívd, jó Mercutio.”
Dávid-Romeo félszemmel, a színpadról is látja, hogy Emil valamit súgott Cécile-nek: zöld-sárga féltékenység és szívében nőtt harag fogja el, hogy beleszédül, alig tudja elkezdeni szövegét, mert a dühroham már a szájáig ér. Gépiesen darálja az első sorokat: „Csak a sebetlen gúnyol így sebet.
De csitt, mi fény nyilall az ablakon? Ez itt Kelet és Júlia a Napja!”
Aztán a szöveg elsodorja, föloldja a torokzárat, a rengeteg próba is meghozza eredményét, és immár művészi lázban folytatja: „Kelj, szép Nap, és az irigy holdat öld meg, mely már beteg és bútól sápadoz, mivel te, a szolgálólánya szebb vagy. Ne légy cselédje hát, irigykedik rád.”
De tudata a szöveg közben - tudata alatt - elvégzi, hogy még beszél Cécile-lel, amint módja lesz rá, még ma este.

Piroskanyu, a társulat legöregebb színésznője, aki a Dadust alakítja, egyelőre a társalgóban üldögél; egyelőre ölbe tett kézzel, fáradtan üldögél, mint öreg parasztasszony takarítás vagy nagymosás után: neki nincs öltözője már egy ideje, hol ebbe, hol abba az öltözőbe fogadják be. Lassan aztán fölemelkedik a székről, nehézkesen emelkedik föl, dereka is, lába is fájdogál, azt latolgatja, melyik inkább? Elindul a színpad felé, mert rövidesen, legalább kívülről, a hangjával szerepe lesz.
A társalgóban – büfében – már csak Sámson és Gergely, a Capulet-ház, meg Ábrahám és Boldizsár, a Montague-k szolgái maradnak; ők az első felvonás első színében szerepeltek, velük kezdődik a darab, aztán majd csak a végén jönnek újra, a kriptánál, hajnalban: mármint a darab szerinti hajnalban. Most vadul ultiznak, persze csak pár forintos alapon. Kis időre a bemutatót elfeledhetik, feledhetik, egészen az utolsó színig, meg az utolsó utáni meghajlásig a színpadon, de az se túl nagy szám.
A vastaps biztos nem nekik jár majd.
Piroskanyu a színészfeljáróban beleütközik Károlyba, aki itt bagózik. Ez egészen tilos, de hát az ügyelő is, az ügyeletes tűzoltó is mással van elfoglalva, nem látják meg a tilosban-járót. L. Károly – Karcsi bá’ – a második legöregebb színész, majdnem olyan régi bútordarab ebben a társulatban, mint Piroskanyu, ennélfogva régi barátok. Károlynak még később lesz újra szerepe, csak hát ő is amolyan ide-oda befogadott, öltözőtlen színész, ott áll hát a lépcső alján, és nézi a nem túl vidáman érkező Dadust.
„Mi baj, Piroska lelkem?”
„Áááá… francba!” – mondja az asszony. – „Mi nem? Képtelen vagyok eldönteni, hogy a lábam vagy a derekam szarakodik-e jobban. Ráadásul a kisunokámat is úgy hagytam otthon, hogy egy merő láz, az apja meg külföldön, a lányom egyedül birkózik avval a lázzal.”
Fölsóhajt, homloka mélyen van szántva az élet-ekével, alig takarja a smink, de hát egy Dadushoz ez éppenséggel illő. Aztán mégis csak rámosolyog Lőrinc barátra: „Megyek föl, jelenésem lesz.”
Károly hosszan néz utána, míg el nem tűnik a feljáróban, és egy pillanatra átfut az agyán, hogy milyen gyönyörű volt Piroska, mondjuk…. Mondjuk… Hát úgy harmincöt, negyven évvel előbb. Az egész kisváros belé volt szerelmes, az egész társulat, beleértve Károlyt magát is. Igen: majd negyven évvel ezelőtt.

A Tybaltot alakító Zs. Tamás, fiatal kora ellenére számtalan betegségtől sújtott, zsebe mindig tele gyógyszerekkel. Túl van már egy megúszott infarktuson, viszont, mivel a sztentet nem sikerült föltenni a koszorúérbe, túl van egy megúszhatatlan bypass műtéten. Az viszonylag rendben ment, de azóta meg sokféle nyomorúság gyötri testét, talán a műtét következményeként: véleménye szerint legrosszabb az anyagcsere kiszámíthatatlansága. Hol kegyetlen székrekedés gyötri meg napokon át, ilyenkor arcszíne elváltozik, irigységhez hasonló sárgaság önti el, és nagyon keserű ráncvonásokat rajzol szája szegletébe, máskor egész napos hasmenés vesz erőt rajta. Ez utóbbi a rosszabb, ilyenkor előadásoknak is el kell maradni, aminek persze a színházvezetés nem örül.
Azért ne higgyük, hogy a székrekedéses napok jobbak.
A székrekedést guttalaxszal lehet ugyan javítani, de elég fejtörést okoz, hogy mikor nyelje le a tíz cseppet. Ha reggel nyeli, akkor a próba idejére jön meg a baj; később még nagyobb hülyeség a gyógyszert bevenni, mert akkor épp az esti előadásra esik az alkotás eljövetele, az se jó. Sőt: nagyon rossz. Marad az esti bevétel, de akkor meg az éjszakai pihenésnek lőttek.
A közfelfogás szerint az idő haladtával a lélek pusztul, enyész el hamarabb, azt követi a test halála. Tamás megtapasztalta már nem egészen negyven éves korára, hogy ez rohadtul nem igaz. A test kezd előbb elrohadni, igaz, épp a test pusztulása vonja maga után a lelki halódást. Az egészségét vesztett, félséges test nem produkál túl emelkedett gondolatokat.
Líraiakat sem.
Ma, a Romeo és Júlia bemutatóján a székrekedés van soron: a rossz emésztés csikarja gyomrát, sejti, hogy leheletének undorító szaga van. Nyomorúság az élet: csak azt reméli, hogy sem teste, sem lelke nem fog föltámadni.
Pár nappal ezelőtt különös álma volt  - és annak az álomnak a hangulata azóta is kísérti -: álmában hatalmas, végtelen, tán az egész földet átfogó sírkertben járt, sötét, üreges temetőkertben. A földmélyi sírok mind összekapcsolódtak, egyetlen hatalmas üregrendszert képeztek, a földgolyót sejtekre szabdalták, a holtestek e sejtekben hevertek, szerte a föld egész belsejében. És egy föliratot látott álmában: A TEST FÖLTÁMAD! Rádöbbent, hogy ez akár igaz is lehet, és ébredés után csak remélte, hogy nem.

Minthogy prömier estéje van, a színpadon kívül, a színészfeljárónál álldogál a Rendező is, meg a Direktor is, néhány épp nem szereplő, később színre lépő színész társaságában.
„Mi hír?” – kérdi a Dirit egyikük. –„Pályázott még más is?”
„Ühm.” – bólint az igazgató.
„Ki?”
A rendező is erősen figyelni kezd: neki sem mindegy.
„Nemzeti Együttműködő Lala.” – feleli némileg szarkasztikusan a Diri
„Az a  balfasz? Hát akkor nyert ügyed van!”
A diri szeme ráfordul a színészre, és hosszan rajta marad. Aztán azt kérdi: „Szoktál te újságokat olvasni, vagy híreket hallgatni? Ha a Lala kétszáz üres oldalt adott volna be, akkor is nyerne. De nem azt adott be, tudom. Egész tisztességes kis pályázatot ollózott össze, vagy ollóztak össze neki: van abban szó a sanyarú gyerekkoráról, arról, hogy a szülei „fénnyel” etették, meg a kommunisták alatti negligálásáról, és legalább tíz mondat a színház üzleti tervéről. Szóval biztos befutó, mert egy szó nincs ’művészi’ tervekről. És az jó” – véli az igazgató -, „a művészi terveket nem szereti a kuratórium.”

Fönn, az öltöző magányában Escalus, Verona hercege először meghúzza a műanyagflakont, aztán nagyot fújva kezdi meghúzni az előtte fekvő árkuspapíron a szövegét is… Illetve a havi egyenleg kiadási oldalát. Kihúz néhány nagyon esedékes adósságot, például a behajtó cégnek fizetendő húszezret, és csak a legfontosabb fizetnivalókat hagyja meg. Ha a villanyt vagy a gázt kikapcsolják, akkor többe kerül a leves, mint a hús, olyan nagy a visszakötés költsége.

Közben a második fölvonás második színe véget ér, Dávid elbúcsúzik Júliától - mármint odafönt, a színpadon -, pilládra álom, a szívedbe béke! mint álom, béke lengenék fölébe. A szentatyához kell most elszaladnom, hogy gyámolítsa e boldog kalandom, aztán kívül így folytatja:
 „Szal a végén majd Emillel mégy?”
Júlia rebegve feleli: „Na ja! Megbeszéltük tegnapelőtt drágám, nem? A kapcsolatunk egy döglött cápa. Tudod, a cápának folyton előre kell haladnia, mert csak így jut oxigénhez. Amit meg mi kapcsolat címén ápolgatunk, az egy döglött cápa.”
„Hé!” – dörren rá Júliára Romeo. – „Ez az Annie Hallból van! Ne nekem plagizálj, szívem! Szóval?”
„Szóval” – mondja Szészil -, „maradjunk barátok, de csak barátok!”
„Anyáddal barátkozz, kincsem!” – vágja oda Romeo, aztán megy, mert a harmadik jelenet elején mindjárt szerepe van. Lőrinc barát után ő jön.

„Ha téged menesztenek” – töpreng a Rendező -, „mi is mehetünk, nem? mennünk illik.”
„Ugyan már! Maradjatok Lala mellett: először is, kérdés, nekem lesz-e színházam, aztán meg… Valamiből élnetek kell!”
„Gondolod… gondolod?” – szorongva kérdi Z. Viktor, az egyik színész. – „Gondolod, hogy megtart minket?”
„Színészekre mindig szükség lesz. Igazgatók jönnek, mennek…” – nyugtatja a Diri.

A szín két perc alatt átrendeződik Lőrinc barát cellájává. A Dadus, miután a kulisszák mögül kétszer kiszólt, „Kisasszony!”, nehézkesen lebotorkál a színpadról, és véglegesen eldönti: a lába fáj jobban. A büfébe nem megy vissza, nem érdemes, nemsokára újra szerepe lesz, viszont a színészbejárón át kimegy az utcára, előveszi a mobilját, fölhívja a lányát, hogy megtudakolja, csökkent-e már valamennyit a kicsi láza. Egy órával előbb priznicelést javasolt a lányának, annak már kell, hogy hatása legyen.
Romeo úgy érzi, megfeszül a mellkasa, nehezen jut el a levegő a tüdejébe, és egy vastag, kidudorodó ér dobol a nyakán. Még mindig tart dührohama, olyasmiket gondol Cécile-ről, amely gondolatok gyalázatosak, illetlenek. A rohadt kurva gyakran szerepel e gondolatok között.
Ráadásul szégyelli magát azért a lányhoz vágott mondatért is. Szégyelli, de újra ráhajítaná.
Escalus, Verona hercege kiissza az utolsó kortyot, kihúz még egy tételt a listából – azt majd jövő hónapban –, aztán már csak ücsörög az öltözőben, és alig gondol valamire. Szerepére biztosan nem. Ugyan, miféle szerep ez?
A Capulet- és Montague-ház cselédjei nagy egyetértésben verik tovább a blattot a társalgóban: az első jelenetben még kaszabolták egymást, igaz, nem túl nagy komolysággal. Most békésen megférnek zsuga közben.
A Diri nézi ugyan a harmadik jelenetet, a színpadot, ahol Lőrinc barát épp szól - „nevet az éjre a kékszemű reggel, bevonta a felhőt fénypikkelyekkel.
Mint részegek, dülöngenek az árnyak, mert tűzkerékkel jön már a titán Nap.” -, nézi, de nem látja igazán, pedig sejti, hogy ez az utolsó bemutatója őneki  ennek a színháznak élén. Fejében gondolatok kergetőznek: kiket kéne fölhívni, ki segíthet, ki akar segíteni, hogy továbbléphessen?
És ugyanezen töpreng mellette a Rendező.
Tybalt végre döntésre jut: tíz csepp guttalaxot csöpögtet a nyelvére, és egy pohár vízzel leöblíti – „azt hiszem: ez lesz itt a való. Még ágyba sem voltál ma, Romeo.”
 „Nem én. De mégis édesen nyugodtam.” -, egye meg a fene az alvást, csak ez a nyomorult csikarás szűnjön meg végre!
„Akkor tehát kimondom kereken” – mondja szerepe szerint Romeo –: „a dús Capulet lányát szeretem. A vágy erős kötése van közöttünk, de kösd meg azt, amit mi megkötöttünk, a szent frigyet, s elmondom rendre, meglásd, hogy hol, mikor jegyeztük el mi egymást.”
Az előadás folyik tovább…