1521. pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.
Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, és végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről.
Jeruzsálembe akart zarándokolni, ám egy pihenőhelyen, La Storta félig-meddig düledező kis templomában egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma.
Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538. karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában.
Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép ,,zarándok papok''-nak vagy ,,reform-papok''-nak nevezett el. Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága lesz a neve.
1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Miként várható volt, társai egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak, és „könnyes szemmel adtak hálát Istennek, amiért jóságában arra méltatta őket, hogy idáig vezesse őket, és amiért a különféle nemzetek fiait egyetlen testté forrasztotta össze, nekik pedig megengedte, hogy ezt a napot megérjék”. Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a Társaságnak a Konstitúcióval.
A rendi szabályok létrehozásában szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más rendek története tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is.
Százhatvannégy évvel ezelőtt, 1849. július harmincegyedikén Fejéregyháza és Segesvár között, az Öreg patak és az Öregerdő táján ádáz csata dúlt.
Véljük és mondjuk mi, százhatvannégy év múltán.
Dúlt, hogyne dúlt volna, de hogy ádáz is volt? olyan orosz túlerővel szemben, ugyan mit tehetett volna a drága Bem apó, miféle „ádáz” ütközet lehetett volna?
Azért csak mondjuk ki, legyen így: százhatvannégy évvel ezelőtt Fejéregyháza és Segesvár között ádáz csata dúlt.
Maga Bem is alig tudott elmenekülni az őt üldöző kozákok elől, sőt, ezek egyike azt állította, hogy lándzsaszúrással sebet ejtett rajta. A magyarok vesztesége számottevő volt: körülbelül 1200 főt veszítettünk és legalább 500 fő foglyul esett, míg az oroszok vesztesége 44 halottat és 106 sebesültet tett ki.
És abban a csatában, meghalt, rabláncra került, eltűnt – kinek-kinek tetszése, vérmérséklete szerint – Petőfi Sándor.
Értek annyit az irodalomhoz, hogy tudjam: halála napján is voltak más Költők itt, a kárpáti tájakon, tán nagyobbak is Nála; lettek is még aztán Költők vidékünkön, bizonyosan nagyobbak Nála; de hogy sem előtte, sem utána nem volt, nincs Költő mifelénk, kinek, ha neve elhangzik, minden magyarul tudó lelkében valami megindul, abban bizonyos vagyok.
”De hátha mégsem ő volt?” – tette fel a kérdést Illyés Gyula is. – „Hátha csak megsebesült? Másnap Heydte emberei kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: – Ne temessetek el… élek! – Dögölj meg – hangzott felülről, és gurgatták rá a holttesteket.”
És ezt is Illyés mondja:
„Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagysokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is lázképeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megroppant derékkal.”
És erre mondom én Arany Jánossal egy hangon: nem, nem akarom így látni AZT az embert, aki szabadságának legcsekélyebb megsértését sem tűrte, még a ruha nyakát sem gombolta be soha, mert ennyi bezártságot sem volt képes elviselni.
Akkor már inkább legyen halott, hősi halott, a szabadságharc hősi halottja.
És azt gondolom: így volt, így is volt!
1849. július 31-én Petőfi Sándor meghalt a segesvári csatában.
Nem csak Petőfi Sándor tűnt el július harmincegyedikén, hanem 1944-ben Antoine de Saint-Exupéry, a Kis Herceg szülőatyja is eltűnt repülőgépével. De Vele más a helyzet, mint Petőfivel. Az Ő tengerbe zuhant gépét azonosították azóta, mi több, az a német vadászpilóta is előkerült, aki lelőtte.
Az első nyom 1998. szeptemberében került elő, amikor halászok egy földközi-tengeri kikötőnél ezüst karláncot találtak hálóik között. A karkötőn Saint-Exupéry és New York-i kiadója neve volt világosan olvasható. Később a búvárok megtalálták a repülőgép roncsait, de a pilóta teste nem került elő.
További szerteágazó kutatások következtek, mígnem 2006. júliusában az egyik kutató von Gartzen hosszas gyanakvás után fölhívott egy bizonyos Horst Rippertet Wiesbadenben. Miután elmagyarázta, miért is keresi, Rippert azt mondta: "Nem kell tovább keresnie, én lőttem le Saint-Exupery-t."
1915. júliusának utolsó napján, a török-szír határvidék hét kicsiny örmény falujának közössége úgy döntött, hogy nem megy bamba állat módján a halálba, amit a török kormány szánt nekik, eldöntvén a törökországi örmények kiirtását.
Felvonultak és elsáncolták magukat a Musza-dagh-on, a Mózes hegyen, és negyven napon át megvédték állásaikat ez egyre nagyobb erővel támadó törökök ellen, mígnem a Jeanne d'Arc gőzhajó fedélzetére vette a menekülteket.
Erről a negyven napról szól a többé-kevésbé hiteles remekmű, Franz Werfel A Musza Dagh 40 napja című gyönyörű regénye.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése