Szörnyű állapotokat talált a lakásban, és szörnyű állapotban lelte Modiglianit.
A művész ágya körül számlálhatatlan üres üveg hevert szerteszét, az akkor harmincöt éves Amedeo az ágya mellett ült, olykor előrehajolt, és vastag sugárban hányt egy vödörbe. Inkább látszott ötvenötnek, mint harmincötnek, és nem is emberi, hanem hajszolt állati hangon üvöltött olykor, aztán csöndesülve csak nyögdécselt. Feküdni nem tudott, amint letette fejét, olyan szörnyű szédülés fogta el, hogy nem egészen egy perc múlva hányt. A hetedik, nyolcadik hónapban lévő Jeanne - aki nem hívott orvost, azt sem tudta, mihez kezdjen - elmondta Ortiznak, hogy mindjárt szilveszter után heves fájdalmai keletkeztek Amedeónak, most pedig már láza is volt, félrebeszélt, többször elvesztette eszméletét, és egyre szörnyűbb és szörnyűsülő fájdalmak kínozták.
Ortiz nagyon megijedt, mindjárt segítséget hívott, de az orvos már nem tudott barátján segíteni. Annyira futotta tudásából, hogy megállapítsa: Modigliani tuberkulotikus agyhártyagyulladásban szenved.
És a Montmartre ismert és hírhedett fenegyereke szánalmas, sírnivalóan szánalmas körülmények között néhány hét múlva, egy csúf szombati napon, január huszonnegyedikén anélkül halt meg, hogy visszanyerte volna egy pillanatra is az eszméletét, vagy bűnbocsánatot nyert volna.
Persze, nem is lett volna miért.
Temetésén részt vett az egész Montmartre, csak Jeanne nem. Az áldott állapotban lévő Jeanne-t, hites feleségét szülei már hazavitték, ám a temetés időpontjában ő is halott volt. Két nappal Modigliani halála után kiugrott az ötödik emeleti ablakból, megölve saját magát és születendő gyermeküket.
A festő és szobrász - a Művész - szertelen volt, szenvedélyes és szabálytalan, életében, szerelmeiben, művészetében, mely három egyenrangú volt számára, szent háromsága volt.
Üstökösként robbant át Livornóból, Firenzéből majd Velencéből – mindhárom gyönyörűséges városban élt ugyanis – Párizsba: ott aztán olykor asztalok tetején táncolt, elhíresült kicsapongásairól, arról többi között, hogy részegen, tán kábítószeres állapotában anyaszült meztelenre vetkőzve sétált a Montmartre és a boulevard Raspail sarkán, az alkotás iránti szenvedélytől megrészegülten.
Így élte, égette rövid életét: elégette.
A testi, lelki, szellemi egészségnek effajta égetése éppen azt a gyúanyagot biztosította, melynek lángjánál remekművek lobbantak föl: kit érdekel, ugyan kit, hogy maga az alkotó égett hamuvá?
Amedeo Modigliani Livorno városában született, itáliai szefárd zsidóként: apja, Flaminio pénzváltót üzemeltetett, anyja, Eugenia, iskolát vezetett. Amedeo volt negyedik és egyben legkisebb gyermekük.
Itália – tudott dolog ez – csak meglehetős ritkásan a nagy gondolkodókról, mélyet szántó filozófusairól volt ismert bármely időben, annál inkább bel cantójáról és belle artijáról: vagyis álomszerűen szépséges dallamairól és (le)képző-művészetéről. Az olasz ember elsősorban lát és érez, és csak csekélyesen logikus gondolkodású. Olasz ember – úgy értem, italiano vero ed artista – soha sem értelmezte, magyarázgatta az élet szépséges voltát, hanem figyelte, magába oldotta és műalkotássá változtatta.
Amedeo Modigliani Livorno városában, tehát Itália földjén született. Livorno szépséges fekvésű kikötőváros Toscana nyugati határán, a Ligur-tenger partján, lényegében Itália nyugati partjának harmadik legnagyobb kikötője.
Festői?
Igen, festői.
Legfőbb látnivalói ecset és vászon után kiáltanak: a Fortezza Vecchia, a Montenero és a liguri part. Csoda-e, hogy mindössze három nevezetes szülötte volt a századok során, de mindhárom festőművésszé lett: Giovanni Fattori, Voltolino Fontani és Amedeo Modigliani.
Mondom: szép és kedves, ámde túlontúl álmatag, csöndes ki város volt Livorno, ahol éppenséggel Művészet Istennő kegye elnyerhető lett volna, ámde Modigliani nem csupán a művészetet akarta meghódítani, hanem a Művészi Létet is. Útja tehát előbb Firenzébe vezetett 1902-ben, de már a következő év Velencében találta. Mindkét emberi Városban a reneszánsz művészetet tanulmányozta, Velencében pedig a futuristákat is megismerte: Boccionit és Sofficit.
1906-ban odébbállt, mennie kellett a művészek Mekkájába, Párizsba, ott is a híres-hírhedett Montparnasse negyedbe, ott meg a La Rotonde kávéház környékére. A Művészetnek itt olyan koncentrációja volt fellelhető, mely akkoriban sehol másutt, sehol a világon. Olyan nevek jártak-keltek-léteztek errefelé, mint Hemingway, Picasso, Diego Rivera, Federico Cantú, és hamarosan itt volt fellelhető a folyton kiselőadásokat tartó, asztalokon táncoló, mezítelenül utcán sétálgató és a Grande Chaumière 15. szám alatt alkotó Modigliani.
Akkor is, ha szórakozásról, akkor is, ha kultúráról, akkor is, ha szertelenkedésről került szó, a párizsiak a Montparnasse negyedre gondoltak. Sokáig, tán mindörökké ez a terület lett és volt és lesz a festők, írók és költők negyede. Nem véletlen, hogy az itt található vasútállomásra érkeztek annak idején Bretagne-ból az emberek, akik szerencsét akartak próbálni. Hogy lett-e szerencséjük? Ki tudja, kit érdekel? Egyeseknek lett, másoknak nem.
Abban a házban például, ahol Amedeo szállást vett, nem is olyan régen, csak egy emelettel az ő lakása fölött, Gauguin álmodott délszigetekről, „vadvilági” festészetről.
Persze: időközönként, mikor túl sok lett Párizs és túl nehéz a párizsi megélhetés hazalátogatott Ame Livornóba, a szülei házába, kipihente a Montmartre-t, jóllakott Itália ételeivel, boraival, lányaival, művészetével. És megismerte Constantint, Constantin Brancusit, a szobrászt, a Mestert, és kis időre letette az ecsetet. Szobrásszá lett maga is, különös, nyúlott szobrait a görög kariatidák, az eget és a tümpanont megtartó szépséges kórék meg az óceániai és afrikai nyúlt, hosszúkás arcú szobrai ihlették.
Női fejeket formázott, néhány szobrának plaszticitását festéssel is hangsúlyozta, úgy, ahogy akár a hellének, akár a latinok tették. Igazság, tisztaság és szépség keresése jellemezte műveit.
Aztán újra, újra meg újra vissza Párizsba, a barátok, fegyvertársak körébe.
Igaz, jó barátságuk kezdetén Pablo cubusszerű, kockafejű és testű lányokat festett, olyanokat, kiket a Ma Jolie címeket viselő képsorozatán bámulhatunk, vagyis egészen elmélyült a kubizmusban. Amedeo ugyanakkor finoman aranymetszett lányarcokat tett vásznaira: szívalakú arcocskákat, reneszánsz-mód hosszú nyakúakat, és egyszer azt kérdezte Picassótól: „Pablo, te tudnál szeretkezni egy kockával?”
Mire föl Pablo Picasso azt felelte: „Azt gondolom, hogy egy kép semmit ne utánozzon, nyújtsa tisztán a maga lényegét. Hálátlanok volnánk, ha bánkódnánk a tárgyak - virágok, tájak, arcok - hiányán; rossz esetben képünk e tárgyak puszta tükörképe lenne.” Aztán eléggé sértődötten tán, mindenesetre szarkasztikusan kezdte terjeszteni egyszeri, gúnyos megjegyzését: "Milyen furcsa, hogy Modiglianit sehol másutt nem látni részegen, csak a La Rotonde környékén!"
Pedig hát tényleg valódi, igaz, jó barát volt.
Mondják a bennfentesek: Pablo, a jó barát, Pablo Picasso a halálos ágyán Amedeo nevét suttogta.
Párizsban, igen Párizsban jöttek a nagy szerelmek is: névtelen, egy éjszakás nagy szerelmek, aztán két igazi, hosszan tartó, halálig kitartó, megőrző és megtartó szerelem.
Amedeo vonzó férfi volt, még baráti körökben is annak hírében állt, hát még a párizsi lányok körében!
A nagy háború előtt kezdődött szépséges, romantikus kapcsolata a nála öt évvel idősebb Beatrice Hastings-szel. Beatrice Dél-Afrikából jött, maga is művész, írónő volt, szegény sem volt. Anyagi támogatásának köszönhetően Amedeo élete könnyebbé vált. Annak előtte? Á! Ugyan, hogy lett volna könnyű: festményeit, szobrait nem vásárolták, így pénze nem volt, ismerte az éhezés gyomrot maró szenvedéseit.
Mást is megismert Beatrice mellett: a kábítószer mámorát, és jobban megszerette, mint az alkoholt. Vagy még inkább, együtt szerette meg őket, a lányon kívül e két szerelme is övé lett.
Megfestette kedvesét barnában, vörösben, kékben és fehérben. Szépen festette meg.
Aztán elváltak, aztán különmentek. Kapcsolatuk már-már alig állt akkor másból, mint nagy alkoholos dorbézolásokból, veszekedésekből, héja-nászból, vad párviadalból. Egy alkalommal pedig Modigliani kidobta Beatrice-t az ablakon: szerelmük végetért.
1918-ra elsöpört a háború, a szép béke korát nem cudarította gyilok, és Amedeo, dacára szörnyen kicsapongó életének, még mindig szép, vonzó férfi volt. Ehhez gondoljunk még el magunknak egy jókora rájátszást, egy színészi oldalt, mely az akkori művészeti világban egészen elfogadott, mi több, elvárt is volt. A Beatrice-kapcsolatban szerzett lelki sérülésekkel és igazából mély létnézeti, filozófiai gondolatokkal is vívódó festő újra kávéházakban, kocsmákban töltötte szabadidejét, úgy vágyott a szórakozásra és a boldogságra, mint a gondban fuldokló a friss levegő után. A szórakozóhelyeken kívül az Accadémie Colarossin rajzolgatott, és ott találkozott a tizenkilenc éves Jeanne Hébuterne-nel.
Új szerelem lobbant, ki tudja, talán az egy igaz szerelem lángja.
Hamarosan összeköltöztek, noha nem, nem és nem voltak egymáshoz valóak. Nyilvános és harsány és olykor szinte véres csatározásaik még hírhedtebbé tették Modigliani szerelmi életét.
Tudjuk, tudjuk: történt ilyesmi. Amedeo a lány törékeny csuklóját megragadva, a karjánál fogva vonszolta maga után, közben copfját cibálta, és csak azért engedte el egy pillanatra, hogy Jeanne nekiessen a Luxemburg-kert rácskerítésének. Modigliani olyan volt, mint egy kegyetlen, gyűlölettől fűtött, dühöngő őrült.
Igen, igen, igaz, biztosan igaz, szavahihető embertől tudom a fentieket. De igaz az is, nagyon igaz, hogy ha a Jeanne-ról készült portrékat hívom tanúként, akkor a legtöbb igazi gyengédségről, gyöngyszerelemről dalolja az énekek énekét.
De hát, igazán, igazán gondoljátok meg: ha nem lett volna igaz, gyöngéd szerelemmel Jeanne iránt, úgy történt volna, hogy halálát Jeanne nem tudja elviselni, és nyolc hónapos terhesen a mélybe veti magát?
Márpedig így történt, éppen így.
Két állócsillaga volt Amedeónak a festészet egén: Botticelli és Renoir. Igaz, műveinek képeskönyvében mediterrán, görög, itáliai és francia hatások egyaránt szépen olvashatók, azért igazán ketten voltak: Botticelli és Renoir. Irántuk való megkülönböztetett tisztelete, mint kánon jelenik meg művészetében.
Tessék csak figyelmesen nézni képeit! Legtöbb portréján az alakoknak nincs szemük. A kivehetetlen vagy éppenséggel meg nem festett szemek az emberi lélek titokzatosságára, a Művész lelkének titokzatosságára emlékeztetnek, meg a világ kiismerhetetlenségére, ugyanarra, amire valaha Kant is gondolt: az ember számára a világ teljességében kiismerhetetlen. Modigliani meg-nem-festett szemei ugyanezeket a kiismerhetetlen, homályos vagy összetört tükröket idézik: a lélek tükreit.
Temetésén részt vett az egész Montmartre, csak Jeanne nem. Ő is halott volt már a temetés napján.
Hol nyugszik Modigliani? Hol másutt, mint a Pére-Lachaise temetőben?
Még nem is olyan régen, az előző század hatvanas, hetvenes éveiben a kőkeretes kis sírhelyen nyaranta friss virágok nyíltak: talán nyílnak ma is.
Mondják a bennfentesek: Pablo, a jó barát, Pablo Picasso a halálos ágyán az ő nevét suttogta.
Nem zárnám ki, meglehet…
Élmény volt olvasni ezt az életutat. Ismét úgy szórakoztattál, hogy közben tanítottál is.
VálaszTörlés