Az elnök erre a hírre – melyet persze más forrásokból is megerősíttetett - személyes testőrségével a santiagói Palacio de le Monedába, az Elnöki Palotába ment.
Fél kilencre egyértelművé vált, hogy a teljes fegyveres erő fellázadt, kilenc órára Chile egész területét ellenőrizte a nemzeti hadsereg, csak a főváros volt az erőszakkal megbuktatott kormány kezén.
Az sem sokáig.
Allendének többen javasolták, hogy meneküljön a főváros déli ipari zónájába, és ott szervezze meg a puccs elleni harcot, ám az elnök kijelentette, hogy nem távozik, marad, és alkotmányos jogaira hivatkozott. Naiv, idealista ember volt Salvador Allende, dacára a történelmi materializmusnak, melyben hitt.
Sötét felhők birkóztak egymással, felhő felhőt gyúrva jajongott Santiago egén, és néhány bombázógép is megjelent a Moneda fölött, néhány zord bombát hajítva le. A fellázadt hadsereg fegyveres támadást tervezett a palota ellen: volt aki hawker hunter típusú sugárhajtású vadászgépeket akart bevetni, mások gyalogsági és tüzérségi támadást javasoltak Pinochetnek.
És ez utóbbi lett meg: a támadók még csak nem is ütköztek különösebb ellenállásba, az épületben védekező fegyveres szocialistákat lefegyverezték, és azon helyt kivégezték.
Mire lement a nap Santiago de Chilében, a Palacio de le Moneda és tulajdonképpen a város és az ország a puccsisták kezén volt.
Hogy Allende a bombatámadás során, vagy a lövöldözésben vesztette életét, nem tudni. Annyi csak a tény, hogy az Elnöki Palotába betörő puccsisták már halva lelték.
Aztán akkor Pinochet tábornok és emberei hozzáláttak, amúgy derekasabban.
A Caravana de la Muerte autói visítozó szirénákkal járták be a város utcáit, és a következő három nap során negyvenezer embert gyűjtöttek be. Minthogy ennyi foglyot a börtönökben elhelyezni képtelenség volt, internálótáborrá alakították a santiagói Estadio Nacionalt, az avenida Grecia, a Marathon, a Pedro de Valdívia és a Sol Naciente által határolt négyszögben. Az öltözők, riporteri állások, zuhanyzók és egyéb helyiségek változtak át vallató-, kínzó- és kivégző helyiségekké.
Víctort már másnap, tizenkettedikén letartóztatták. Nagyon a bögyükben volt a dalaival, mozgalmával, a la nueva canciónnal, meg a „kulturális nagyköveti” címével, ami igazából nem jelentett semmilyen rangot, még kormánytag sem volt. Ő csak dalnok maradt.
Ötödmagával tuszkolták be egy furgonba: szótlanul ültek, néhányan csukott szemmel, mások ellenkezőleg, tágra nyílt, lázas tekintettel, mintha csak át akarnának hatolni a kocsi oldalát borító fémlemezen, hogy lássák, merre járnak?
Víctor hallotta, hogy egyik társa zokog, de a sírás nem zavarta: magában dallamokat pergetett, olykor még keze is megmozdult, mintha gitárt pengetne, és még arra sem figyelt föl igazán, amikor egy másik társa, amikor már nem bírta a feszültséget, átkokat szórva, fejével kezdte ütni a vaslemezt, mely a vezetőfülkétől elválasztotta őket. Így érkeztek meg az Estadio Nacional lelátójára.
Az, amit adatfölvételnek neveztek itt, a legkevésbé sem hasonlított egy hivatalos adatfölvételre. Az íróasztalnál ülő katona egy végtelenül elpiszkolódott, vastag füzet lapjára, a többi név alá írta a dalköltő nevét egy sorszám mellé, amit Víctor megjegyzett: 5462. A katona nyilván ismerte őt, mert előbb kezdte a nevét leírni, mint hogy megkérdezte volna. Akár ott állhatott egy koncertemen a közönség soraiban, gondolta a dalnok.
Mindjárt az „adategyeztetés” után a stadion zuhanyzójába vitték, háttal a falnak egy vízvezetékcsőhöz bilincselték, aztán módszeresen verni kezdték. Ütötték a fejét, a mellkasát, a gyomrát. Ököllel meg gumibottal. Harag és düh nélkül ütötték, még különösebb gyűlöletet sem fedezett fel bennük Víctor: dolgukat végezték.
Mikor elájult, egy vödör mocskos vizet zúdítottak az arcába, hogy magához térjen. Majd negyven percig verték: a szünetekben, amikor elfáradtak, rágyújtottak, aztán a csikket vagy a fülkagylójában vagy az arcán nyomták el.
A pribékek ilyetén viselkedésében semmi meglepő nincs, ha tekintetbe vesszük, hogy az internálótábor parancsnokának, Mario Manriquez ezredesnek hivatali helyiségében – ahol Víctor csak egyszer fordult meg, szeptember tizennegyedikén, egy nappal meggyilkolása előtt – két kép függött a falon. Pinochet tábornoknak és Rudolf Ferdinand Hössnek, az auschwitzi láger parancsnokának a képe.
Letartóztatásakor Víctor Jara 41 éves volt, és ez a negyvenegy év sem volt tiszta tejszínhab holmi tortán: a nyomortanyán, ahol született persze se világítás, se víz nem volt, vízért vagy három kilométert kellett menni; talán ezért ivott annyi szeszt az apja, hogy brutális alkoholistává vált. Egyébiránt a papa jószerivel analfabétának volt mondható, de azon a vidéken a statisztikai átlag ez volt: analfabéta alkoholisták. A nevét le tudta ugyan írni, de ha levél vagy okmány vált szükségessé, akkor a papa elment egy "íróhoz", aki némi pénzért papírra tette a szükséges sorokat. Apja rendszeresen és durván bántalmazta a kis Víctort, anyjával, Amandával egyetemben, ebben is az átlaghoz igazodva. Csoda-e, hogy valódi megkönnyebbülés volt, amikor néhány év múltán elhagyta családját, és többé nem hallottak felőle.
Az iskolában Víctor könyvelést tanult - tudja isten, mi okból, talán abban látta a gazdagodás, a felemelkedés lehetőségét -, a mamától meg gitározni és énekelni. Nem sokáig, mert az anya korán meghalt, a tizenöt éves, lényegében árvának mondható fiú akkor álmot és pályát módosított. Úgy gondolta, hogy az eszmék mégis csak fontosabbak a gazdagságnál, ezért papneveldébe ment, csakhogy két év után a klérusban is csalódott, akkor meg katonának állt. Ez sem bizonyult szerencsés ötletnek, végül az állami egyetem művészeti karán kötött ki, színészet és rendezés szakon. Pénze persze nem volt, alkalmi munkákat vállalt, hogy tanulhasson, Violeta Parra kávéházában szolgált föl például, de hordott ki újságot, takarítást is vállalt a kávéházban.
Másnap, tizenharmadikán egy másik, szintén zuhanyzóból átalakított kínzóhelyiségbe vitték Víctort: itt a nevezetes „trón”-nak egy lebutított, sebtében elkészített változata állt. A trón, mely minden börtönben fellelhető volt a fordulat előtt, és a napokban tért vissza, lényegében villamosszék volt, persze erősen csökkentett feszültségű, mely halált nem, csak képzelhetetlen kínokat okozott.
Miközben a pribékek lerángatták róla a nadrágot, az inget, a cipőt meg a zoknit is, lenyomták és beszíjazták a rozoga, fémlapokkal bélelt székbe, Víctor azon gondolkodott, hogy ennek meg mi értelme van? Kínzói nem vallatták, nem is volt miről, márpedig a kínzásnak legfeljebb egy értelme lehet: titkokat kiszedni a kínzottból, neki pedig nem voltak titkai. Véleményét sosem rejtette véka alá, illegális kapcsolatai sem voltak, életének minden pillanata tisztán állt egész Chile, de tán az egész világ előtt. Hisz dalaiban mondta el.
Villámcsapás-fénnyel megértette, egy pillanattal előbb értette meg, mint hogy az áramütés villámcsapása felemelte és iszonyú erővel lökte testét a rögzítő hevederekbe és pántokba, hogy semmi más okuk nincs, egyszerűen gyűlölik. Jobban, dühödtebben gyűlölik, mint ahogy ő még ebben a pillanatban is gyűlölni képes kínzóit. Gyűlölik, pusztán vélekedése, szavai, dalai miatt.
””Istenem!” – gondolta. –„Hát létezik ilyen gyűlölet a világról vélt nézetek különbözősége miatt? Ez lenne az osztályharc?”
Mintha millió tűt szúrtak volna pórusaiba, és mintha feje kicsiny tűzgolyókká robbant volna szét, úgy érezte a szörnyű áramcsapást. Bevizelt, bekakált és kihányt mindent, noha aligha volt a gyomrában valami kenyéren és vízen kívül. Egy vödör mocskos víz térítette magához, de már tudott valamit, valami újat a gyűlölet természetéről.
A második áramütés újra kirepítette volna a székből, ha a hevederek meg nem fogják, nem vágnak húsába: úgy érezte, szeme kiugrik a gödréből, és megint elvesztette eszméletét.
Amikor magához tért, a stadion zöld gyepét látta, meg a lelátót. Minden csontja és izma sajgott, elviselhetetlen, perzselő fájdalmat érzett heréiben és végbelében, mintha mindenünnen lenyúzták volna a bőrét.
Még két nap volt hátra életéből.
Víctor szabadidejében, mikor nem volt dolga épp a kávéházban, gitározott, énekelt. Violetával, a tulajdonosasszonnyal szerencséje volt, mert annak a vendéglátóipar csupán a megélhetése volt, valódi missziójának a chilei népdalok éneklését és megújítását tekintette. Ő lett a la nueva canción alapító anyja, Víctor meg az új dal mozgalom első gyermeke. Violeta ugyanis fölfigyelt pincére zenei képességeire, így változtatta Víctor Jarát az egész latin-amerikai kontinensen ismert és tisztelt forradalmi népénekessé.
Víctor Jara attól fogva énekes harcosnak gondolta magát, ezért rendezett, ezért gitározott, dalolt, ezért lett Allende kormányának kulturális nagykövete. Az elnök - Leninnel ellentétben - nem a filmet tartotta a legfontosabb művészeti ágnak, hanem a dalt.
”Aligha csinálhatsz forradalmat dalok nélkül!” – mondogatta, Víctor meg úgy gondolta, fordítva is igaz: nem érdemes dalokat csinálni forradalom nélkül.
De hát azon a keddi napon, szeptember tizenegyedikén minden remény kútba fúlt: dal is, forradalom is.
Másnap, tizennegyedikén szinte semmi említésre méltó kínzás nem történt, és ezt Víctor hálásan fogadta, mert még mindig szörnyű kínok gyötörték az előző napi „trónon” elszenvedett borzalmak miatt. Igaz, Mario Manriquez ezredes, a stadion parancsnoka egyszer, másszor földühödött Víctor „kihallgatása” során, ilyenkor kapott néhány pofont a jelenlévő őrtől, vagy puskatussal a gyomrába, de összességében békés nap volt.
Fogalma sem lehetett arról, hogy a párkák már elmetszették élte fonalát, de ha tudta volna, bizonyosan megkönnyebbülten veszi tudomásul. Minden, még a halál is jobbnak tűnt, mint még egyszer visszaülni a trónra.
Míg az ezredes szobájában tartózkodott, és bámulta Pinochet meg Höss képét a falon, előző napi tapasztalata járt fejében. A tapasztalat a gyűlölet lehetséges végső fokáról. És még a guantanamera – mit ő tett igazán népszerűvé Latin-Amerikában, de tán a világon is – egy verssora: „Mielőtt meghalok, lelkem / versekben osztja szét álmát.”
Ugyan – gondolta mellé Víctor Jara -, ez nem valószínű már.
Tizenötödikén meghalt.
Megint az első nap megismert zuhanyozóba vitték, ismét a vízvezetékhez bilincselték, ismét pofozták, gyomrát ütötték. Ismét módszeresen, a düh minden jele nélkül: tiszta, hideg gyűlölettel. Egyáltalán nem tudható, hogy az ezredes adott-e erre utasítást, vagy csak a dolgok szabályos menete szerint zajlott.
Egyszer csak elébe tették gitárját: észre sem vette, hogy letartóztatásakor azt is elhozták a katonák. Persze, könnyen lehet, hogy nem is akkor vitték magukkal, hanem az elmúlt napok során mentek vissza érte.
Akárhogyan történt, ott volt, és ő vágyakozva nézett a hangszerre, mint szerelmes ifjú a kedvesére.
A bilincset levették róla, két kezét a radiátorra parancsolták, aztán puskatussal szétzúzták ujjait. Amikor a fájdalomtól kissé magához tért, odalökték szerelmét, a gitárt, és valamelyik pribék röhögve mondta: „Na, most gitározz művész úr!”
Víctor rájuk emelte szép, de már zavarossá vált tekintetét, a gitárért persze nem nyúlt, de képükbe fújta a dalt, a chileiek dalát:
”Venceremos, venceremos,
mil cadenas habra que romper,
venceremos….”
Itt tartott, amikor szitává lőtték: testében aztán később harmincnégy töltényt találtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése