( A teljes tibeti név jelentése: szent egyetlen, gyengéd dicsőség, magasztosan szóló, könyörületes, a hit tanult védője, erényekkel ékes)
Dalai mongol nyelven annyit tesz: (Bölcsesség) Óceán; Tenger (Bölcsesség); a láma (bla-ma) pedig „újjászületett” jelentéssel bír a tibeti nyelvben. A mindenkori Dalai Lámát Avalokitésvara (csenrezi), az Együttérzés Dhyánibuddhájának újraszületéseként tiszteljük.
Tenzin Gyatso, a XIV. Dalai Láma őszentsége 1935. július 6-án született egy földműves család gyermekeként egy Takcer nevű tibeti faluban. Szülei Lhamo Dhonrupnak nevezték el: két éves korában asztrológiai alapon a Dalai Láma tizennegyedik reinkarnációjaként azonosították, és Lhaszába vitték.
1940. február 22-én, öt és fél éves korában a Dalai Lámát formálisan megkoronázták, ekkor vette fel a Tendzin Gyatso (bstan-’dzin-rgya-mtsho) nevet. Tanulmányait hat évesen kezdte meg, tantárgyai közé tartozott az indiai dialektika, a tibeti kultúra és művészet, nyelvtan, nyelvészet, orvostudomány, és a legfontosabb tantárgy, a buddhista létnézet, a dharma is.
1950-ben a kínai hadsereg megszállta Tibetet, egy évvel később, mikor Őszentsége tizenhat éves lett teljes politikai felelősséget vállalt magára hazája érdekében. 1954-ben Pekingbe utazott, hogy egyezségre jusson Mao Ce- tunggal, és más kínai vezetőkkel, sajnos eredménytelenül.
1956-ban a Buddha megvilágosodásának 2500. évfordulóján az ünnepségekre Indiába utazott.: több közeli tanácsadója is arra kérte, hogy maradjon Indiában és ne térjen vissza Tibetbe, de ő úgy döntött, visszautazik Lhaszába, hogy folytassa a kínai megszálló erőkkel történő békés együttélésre irányuló erőfeszítéseit.
Ám Kína Kelet-Tibetben bevezetett kegyetlen intézkedései Őszentsége békés megoldást célzó terveit keresztülhúzták. A kínai megszállók a tibeti nép 1959. márciusában kirobbant felkelését vérbe fojtották, mintegy kilencvenezer tibeti vesztette életét.
Az események alakulását látva Őszentsége, és több tízezer tibeti a Himálaja hegyein keresztül kénytelen volt Indiába menekülni; a Dalai Láma azóta is az észak-indiai Dharamszalában él.
1989-ben Őszentsége Nobel Békedíjat kapott.
Személyes élmények
Őszentsége, a 14. Dalai Láma – mondjuk így – félhivatalosan 1990. áprilisában járt első ízben Magyarországon, és arról az öt napról két személyes emlékem van.
Elmesélem, hátha valakit érdekel.
Fogadása a Bazilikában volt, oda zarándokolhatott el, aki látni kívánta Őt; aztán zártabb körben – ha jól emlékszem, még valami miniszter is jelen volt – a Bazilika sekrestyéjében, vagy valami más hivatali helyiségében folytatódott a fogadás. Oda a magyarországi buddhista közösségek tagjai is bemehettek egy időre, így nagy szerencsére jómagam is.
Akkortájt néhány szellemi, gondolati, lelki gond erősen foglalkoztatott, úgy gondoltam, hasznos lesz, ha kérem Őszentségét a beavatásra.
A beavatás lényegében nem több és nem kevesebb, mint hogy a szellemi vezető – ezúttal maga a Dalai Láma – ad az embernek egy mantrát, mely mantra attól kezdve meditációs objektumként szerepel a beavatott életében.
Nagyképű fickó voltam én mindig, de akkor először éreztem valami különös sugárzást emberből, amikor Őszentségével szemben álltam; valami egészen elmondhatatlant, mintha valami láthatatlan burok venné körül Őt, mely fél méternyire megtorpantja az embert, és azt érezteti: „Ne tovább!”
Akkor Őszentsége mindkét kezét kinyújtotta, fejem fölé tette, és – mi mást mondhatnék erről? – kivette belőlem az engem leginkább foglalkoztató gondot. Ezt abból tudtam, tudom, hogy ez után kimondta azt a mantrát, mely pontosan illeszkedett személyiségem mélyen fekvő rétegéhez. Pontosan azt, ami akkor a leginkább foglalkoztatott.
Aztán a mantrát beírta a púdzsakönyvembe: mai napig egyik legféltettebb kincsem az a könyvecske , és minek tagadnám: most is – huszonhárom év múltán - az a mantra az én meditációs objektumom. És – azt hiszem – nem vagyok még a megvalósítás szakaszában. Hogy leszek-e egyáltalán? Ki tudja?
* * *
Egy vagy két nappal a bazilikabéli hivatalos fogadás után, Őszentsége megtisztelte Rendünknek, az Árja Maitréja Rendnek a púdzsáját. (A púdzsa több is, kevesebb is, mint mondjuk egy keresztény mise, mindenesetre szertartás, tiszteletadás a Buddhának, a Tannak és a Tan útján járók Közösségének.)
A púdzsán hierarchikus ülésrend uralkodik, nagyon helyesen: a résztvevők U-alakban ülnek, az U nyitott részén helyezkedik el az oltár, és az oltárhoz képest bal felől ül a résztvevők közül a legmagasabb rangú (ez esetben természetesen a Dalai Láma Őszentsége), és aztán rangjuk csökkenésének sorrendjében a többiek.
Ebből következik – mint napra az éj -, hogy én az oltártól jobbra az utolsó voltam a sorban, de épp ezért pontosan szemben ültem a Tiszteletreméltóval.
Hogy miként éreztem magam ebben a helyzetben, azt bárki, aki csak kicsit és messziről ismeri a Dalai Lámát, aki tudja, kiről van szó, el tudja képzelni.
A pudzsa két részből áll: az első része a szertartás, melyben mindenféle mudrákat kell mutogatni, mantrákat mondani a pudzsínnal együtt, szóval elvan az ember, mert tevékenykedik. A második rész azonban egy közös meditáció, ami minimum húsz, harminc perc, de akár hosszabb is lehet, mert a levezető pudzsíntól függ az időtartama.
Na most.
A közös meditációnak körülbelül harmadik, negyedik percében kezdett viszketni az én fülecském, de keményen összeszorítottam fogaim, nyelvem a szájpadlásomhoz nyomtam (ahogy Sziddhártha Gautama, a Buddha tanította), és nem vakartam meg a fülem.
Naná, hogy nem! Szemben a Dalai Láma Őszentségével, a meditáció közben vakaródzni? Na, ne má’!
Gondolom, a folytatást ismeritek. Nagyjából három újabb perc múlva nem volt olyan porcikája testecskémnek, mely ne viszketett volna, továbbá azt is elképzelhetitek, hogy milyen mély lehetett a dhárana állapotom. Tudatom teljesen egyhegyűvé vált, csúcsán a meditációs objektummal: „Mikor lesz vége?”
Ebben a – higgyétek el! – szörnyű állapotban óvatosan fölpillantottam, és mit látok szemben?
Őszentsége elmélyülten vakarózik.
Nagy leckét kaptam én akkor és ott, tán az egyik legnagyobb tanítást. Mert hát hol volt a szarvas hiba az én viselkedésemben, és mire mutatott példát a Tiszteletreméltó?
Arról van szó, hogy ha valaki rögzíti magát egy meditációt megzavaró problémában, beléragad, mint elefánt a mocsárba, akkor a meditációnak lőttek.
A zavaró tényezőt tudomásul kell venni, ha mód van rá, forrását megszüntetni, aztán a tudatot elfordítani attól, és máris lehet visszatérni a dhárana állapotba.
om tat sat
(Nagyjából fordítva a fenti szavak: om ez az igazság.)
Ha valakit érdekel, ma – július hatodikán - van a Csók Világnapja. Fogalmam nincs, mit akar ez jelenteni, de nem is nagyon izgat.
* * *
1907. július hatodikán született nagy kedvencem, Frida Kahlo - Magdalena Carmen Frida Kahlo y Calderón –, mexikói festőművész, a huszadik századi Mexikó emblematikus alakja, művésze. Rövidre szabott életében a létért való küzdelem jelentette a legnagyobb kihívást, így az, hogy a betegségeivel folytatott szüntelen harc mellett festőként is helytálljon, már könnyen átléphető akadálynak bizonyult. Testi kínjain felülemelkedve, mintegy mellékesen tört be a férfiak uralta művészvilágba, és bebizonyította, hogy nőiségének megtagadása nélkül is képes képzőművészként érvényesülni.
Frida Kahlo művészetének legfőbb tárgya saját élete volt. Képei révén betekintést nyerhetünk a korában igencsak extrémnek mondható életébe, láthatjuk a testével folyamatosan küzdő, de ízig-vérig szexualitástól fűtött asszonyt és viszontagságos szerelmét, politikai aktivitását, gyermek iránti vágyát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése