Hetvenedik születésnapján Isten éltesse, és sokáig tartsa meg mindannyiunk örömére Szakcsi Lakatos Bélát, a Kossuth-díjas dzsesszzongoristát, zeneszerzőt, a magyar dzsessz egyik kiemelkedő alakját!
Miután Kolumbusz Kristóf spanyol zászló alatt felfedezte Amerikát, Portugália egyértelműen lépéshátrányba került legnagyobb riválisával szemben. Így nem meglepő módon I. Manuel király éveken keresztül szervezte a visszavágót: az Indiába vezető tengeri útvonalat szerette volna megtalálni. Pár évvel korábban Bartolomeu Diaz eljutott Afrika legdélebbi pontjához, amit a Jóreménység fokának keresztelt el. Viszont a király mégsem Diazt bízta meg a fontos küldetéssel, hanem egy mindössze huszonnyolc esztendős köznemest, Vasco da Gamát, aki 1497. július 8-án indult nagyszabású felfedező útjára Lisszabonból. Próbálkozását siker koronázta, mivel megtalálta a tengeri útvonalat Indiába. Ezzel Portugália előtt újabb távlatok nyíltak meg a kereskedelem és a gyarmatosítás terén egyaránt.
Tizenhárom hét hajózás után érték el a Jóreménység fokát. Mivel útjuk során csak egyszer pihentek meg a Zöldfoki-szigeteken, így az ő dicsőségük lett az európai tengerészek által egyhuzamban megtett, addigi leghosszabb nyílt tengeri utazás. A Jóreménység foka több méteres hullámokkal köszöntötte a hajósokat, és hat napba telt megkerülni a tengerbe nyúló, éles sziklafokot.
A karácsony már csendesebb vizeken köszöntött a felfedezőkre. Szenteste egy meredek, magas partot pillantottak meg, amelyet Natalnak (azaz karácsonynak) neveztek el, és mai napig így hívják Dél-Afrika egyik tartományát. Tavasszal a mai Mozambik partjaihoz értek, ahol nagy meglepetés fogadta őket: európai szemmel nézve is gyönyörű városok sorát találták, ahol a tengerészek nagyon jól ismerték az Indiába vezető utat. Miután kiderült a muzulmánok számára, hogy Gamaék nem arab hajósok, hanem kicsit messzibb vizekről érkeztek, a helybéliek ellenük fordultak. Ugyanis féltették a portugál betolakodóktól az Indiai-óceán kereskedelmének megszokott rendjét. Végül mégis sikerült megállapodni és jövőbeli együttműködés reményében szövetséget kötöttek. Innen már egyenes út vezetett Indiába, Kálikut kikötőjébe, ahová 1498. május 20-án érkeztek meg.
1621. július nyolcadikám született Jean de La Fontaine, a meseköltő. Írt ugyan elégiákat, színműveket is, de népszerűségét állatmeséinek köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta, ezekhez Phaedrus ismert állatmeséit verses formában lefordította franciára. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szólt. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.
La Fontaine az ifjú XIV. Lajos és Mária Terézia királyné számára ajánlott mesékkel nem egyszerűen a szórakoztatásra törekedett: a teknős és a nyúl, vagy például a ló és a szamár története emberi jellemvonásokat és sorsokat mutatott be, alkalmasint pedig az aktuálpolitika eseményeivel is foglalkozott. Nem véletlen, hogy a kor szalonjainak egyik legtekintélyesebb irodalomkritikusa, Madame de Sévigné az 1670-es évek végén egyenesen isteni jelzővel illette a Fabulákat.
Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.
A teknős és a nyúl
Hetvenkedve szaladgált a nyúl a mezőkön.
„Fülemet rá, futásban nincs, aki legyőzzön!
Nos ki áll ki velem? - szólt. - Kezdődjék a torna!”
Nagy szerényen a teknős: „Megpróbálom” – mondta.
„Te? – kacagott föl a nyúl. – Volna hozzá merszed?
Nem elég a hátadon házadat cipelned?
Velem futna versenyt egy ilyen lomha jószág?”
„Akkor is – szólt a teknős – vállalom a próbát.”
Körülállja a pályát a közönség. „Rajta!”
Kocogni kezd a teknős. Nevet a nyúl rajta,
párat ugrik, van már vagy fél pálya előnye.
„Buta teknős!” – Gondolja: csúfot űz belőle.
Megáll, nézi gúnyosan, hogy izzad a másik,
majd lehever, mintha ágy lenne csak a pázsit,
nyújtózkodik, hunyt szemmel fekszik hason, háton,
s addig színlel alvást, míg elnyomja az álom.
Azalatt a teknős csak lépked lankadatlan,
elcsoszog a szunnyadó nyúl mellett is lassan,
s mire a nap az erdő fái mögé csúszik,
holtfáradtan bár, de már a cél előtt kúszik.
Hűsebb lesz a levegő, fölriad a nyúl rá.
Rémültében fölugrik, nagyot rikkant: „Hurrá!”
– s rohan. – Késő! Így jár a hetvenkedő néha:
henceg, s még a teknős is előtte ér célba.
(Rónay György fordítása)
1911. július nyolcadikára virradó éjjel 2 órakor rövid ideig tartó, nagy erejű földrengés volt Kecskemét északkeleti határában, melyet több kisebb utórengés követett. A földrengés Győrtől Szegedig érezhető volt, de észlelték a temesvári, a zágrábi mérőállomáson is. A természeti katasztrófában személyi sérülés nem történt, de sok lakó- és középület – az ingatlanállomány mintegy negyede – megsérült, több ház összeomlott.
„Kecskemét városában házak ezreit ölte meg, hasította meg halálos sebbel a földindulás katasztrófája, de a hatvanötezer lélekből, a kit ez összeroppantott falak között és szétzúzott tetők alatt ért a veszedelem, úgyszólván egynek se görbült meg haja szála. Vér az omladékra nem fröccsent. A borzalmás szenzáczióban ez az, a mi gyönyörű csoda, a miről meghatott és áhítatos lélekkel először kell szólni és a mit mint egy legendát őriz meg majd az iszonyattal telt perczek és aggodalommal telt napok minden időkre szóló emlékezete. […] Egy ma szinte példátlan fejlődés gyönyörű lendületében érte a katasztrófa ökölcsapása Kecskemétet.”
Vasárnapi Ujság, 1911. július 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése