A rohadt életbe!

- egészen képtelen történet -

Georg Aschenbach – két jeles-neves elődjével ellentétben - sem nagyszerű, sem különösebben sikeres író nem volt. Lehet éppenséggel sikertelennek és középszerűnek is  mondani. Írói munkássága néhány másodrendű vidéki antológiában megjelent elbeszélésből, egy feltehetően soha el nem készülő regény irodalmi és nem irodalmi lapokban megjelent részleteiből, itt-ott közölt versekből állt.
Ki tudja, miért alakult így, miért a sikertelenség, a majdnem névtelen homály? Elég az hozzá: így alakult. Meglehet talán azért, mert művei nem lépdeltek baljobbra a korral, nem voltak igazán korszerűek; például versei többnyire igazán klasszikus szabályok szerint építkeztek. Elbeszéléseinek, készülő és valószínűleg soha el nem készülő regényének témái nem jelenkorban gyökereztek. Aschenbach nem szerette, mondhatnám utálta korát, történetei az ókorban, középkorban, a reneszánsz idején, mindenesetre régmúltban játszódtak. A többiek, akiknek művei sikert arattak, hát azok meg korszerűek voltak, saját koruk által föltett kérdésekre adtak örökérvényű válaszokat, saját koruk problémáit oldogatták.
Aschenbach nem.
Nem érezte magát elhívatott, örökérvényű válaszadónak, így lemaradt a sikerről, ismertségről, buk’simogatásról.
Hogy ezt miként élte meg?
Hát nem mindegy az?
Egyébként rosszul, de igazán: hát nem mindegy?

Közhelyes igazság, hogy irodalmi munkásságból legfeljebb az íróknak két csoportja él – úgy-ahogy – meg: a legkiválóbbak vagy a best-kelendő-seller-írók, akik kiszolgálják a közönségigényt, márpedig Georg Aschenbach sem egyik, sem másik csoportba nem tartozott, hát abból, ami szíve szerinti munkája lett volna, nem is élt meg.
Szerencséjére, noha írásművészete, irodalmi tevékenysége nem aratott osztatlan sikert, irodalomelméleti, irodalomesztétikai tudását sokan elismerték, ezért aztán gyakran – mondhatni havonta – kapott meghívást különböző egyetemek irodalomelméleti tanszékeinek kurzusaira, továbbá a nyaranta mindig megrendezésre kerülő írótáborokba is, hogy előadásokat tartson az írásművészet elméleti kérdéseiről.
Ezekben a táborokban reménybeli ifjú vagy későn ért leendő írók tanulták az írás művészetét, és a táborok napidíjából meg az egyetemi előadások honoráriumából Georg Aschenbach, ha nem is nagy lábon, de megélt.
Egy ilyen táboroztatás során ismerkedett össze és utóbb kötött forrónak nem nevezhető barátságot az író Hans Hansennel; ez a fickó legalább kétszerte fiatalabb volt Georgnál, és – mint mondotta – nagy tisztelője. Barátságuk ártatlan volt és gyarló, vagyis megvolt benne a barátság csírája, lehetősége, de igazán szárba sosem szökkent.
Hans csillogó szemmel hallgatta a mesterség szabályairól szónokló Aschenbachot, aztán már az első előadás után ráncolt szemöldökkel és roppant komolyan bevallotta, hogy „bármi áron”, „elszántan” író akar lenni.
Az effajta elszántságtól Georgnak lúdbőrzött a háta, percekig képtelen volt magához térni: taglózottan ült irodájában, az ifjú meg zavartan fészkelődött vele szemben a széken: „Mire ez a nagy sietség?” – kérdezte végül Aschenbach.
”El kell jutnom oda! Érti?” – bökte ki végül Hans.
”Hova?”
”Egy nap igazi, jó író akarok lenni, Uram!”
Hans huszonnyolc éves volt, göndör hajú, húsos arcú és meglehetősen – mondjuk így – erős testalkatú: végzős bölcsész. Tanulmányai kicsit elhúzódtak, ő tudta, miért.
Most azonban, itt az írótáborban a legszorgalmasabb tanítványnak bizonyult. Nem csak Georg előadásain jegyzetelt veszettül, hanem – az után, hogy közelebb kerültek egymáshoz – magánbeszélgetéseikre is vaskos füzettel érkezett, és beírt abba mindent, amit Aschenbach fecsegett. Olykor megmutatta, hogy milyen megállapításokat jegyzett föl, mire az író kényszeredetten fölnevetett. Nagy baromságnak tartotta ezt a jegyzetelést, de nem tiltakozott, amikor Hans hosszú eszmefuttatásokat – volt köztük néhány magvas és jó sok közhelyes marhaság – írt be a füzetbe. Az író nem tiltakozott, bár kétségbe vonta, hogy túl nagy bölcsességeket mondana. Bölcsebbeket mondott írásaiban, hisz azokat gondosan csiszolta. Hans viszont gyakran olyasmit is kérdezett, amire Georg műveiben is választ találhatott volna: ez kétségtelenné tette, hogy vagy nem olvasta azokat az írásokat, vagy nagyon felületesen.

Tulajdonképp a dolog idáig rendben is lett volna: ha Hans megmarad a szorgalmas és eminens tanítvány szintjén, rendben lett volna, sőt az írónak még kissé hízelgett is a dolog, ilyen értelemben tanítványa még sosem volt. Csakhogy egy idő után Hans írni kezdett, írásait rendre Aschenbach elé tárta úgymond javításra és ítéletre, ráadásul megvolt az a rossz szokása, hogy maga akarta fölolvasni műveit. Felolvasás közben bajos javítani, így aztán azokat az egyébként rettenetesen gyenge írásokat Aschenbachnak kétszer kellett „végigélveznie”; egyszer a felolvasás során, aztán el kellett olvasnia magának is ahhoz, hogy javításokat eszközöljön.
Márpedig Hans elbeszélésein volt mit javítani, nem csak stilisztikai, de szemantikai sőt nyelvi szempontból is: mondjuk így, csapnivaló volt a helyesírása Hansnak.
A felolvasások keservesebbek voltak az átolvasó-javításoknál, mert Hans azonnal várt valami visszaigazolást, márpedig Georgnak még arra is ügyelnie kellett, hogy ne röhögjön föl hangosan egy-egy bírhatatlanul vicces, elcsúszott, orra-esett mondatnál.
Kicsit jobb volt az egész, ha ő olvashatta el az elbeszélést - vagy mit? -, olyankor föl lehetett készülni, bár Hans tudott még ilyenkor  is nehéz kérdéseket föladni. Mint például: ”Milyennek tartja az eddig írt műveimet, uram?”
Ezen az írónak kicsit töprengenie kellett.
”Ígéretesnek, igazán ígéretesnek. Pillanatnyilag ennyit mondhatok. De dolgozzon tovább!”
”Mégis” – izmoskodott Hans -, „mire kéne igazán ráfeküdnöm?”
Georgnak már nyelvén volt, hogy a nyelvtanra, különös tekintettel a mondat- és jelentéstanra, de aztán lenyelte, és annyit mondott: „Keresse a tényeken túli és mögötti lehetőségeket. Az az érzésem mikor a történeteit olvasom, hogy túl sokat analizál és emlékezik. Márpedig Hans, az emlékezés csak körítés, nem a pecsenye maga. Ne essék abba a hibába, amibe oly sokan az írók közül, hogy úgy élje az életét, mint egy megírandó regényt! Teremtsen, barátom, ne emlékezgessen!”
”Úgy lesz uram, megpróbálom.”
Na, aztán kicsit könnyebb lett a helyzet, az írótábor véget ért, az író is hazament, Hans is, és már csak emailben küldözgette írásait, Aschenbachnak legalább a pofájára nem kellett ügyelnie, röhöghetett kedvére.

A következő tavaszon, egy télbúcsúzó napon az író a közkönyvtár folyóirat olvasójában egy egyetemi antológiát lapozgatott, amikor belefutott Hans Hansen egy elbeszélésébe. Kicsit meghökkent, mert Hans nem írta neki, hogy megjelent egy írása. Hamar átfutotta, és meghökkent.
Az elbeszélés persze szörnyű volt, nem ezen hökkent meg, és Hans sem ezért hallgatott arról az írásról, hanem a téma miatt.
Az elbeszélésben szerepelt egy öregedő író, bizonyos G. A. úr, aki egész nyáron ugyanabban a rojtosszárú, ócska farmerban és pólóban tanít leendő írókat. Az elbeszélésben a főhős író három héten át okítgatja marhaságokra az írópalántákat, és közben a szálláson beleszeret egy egyetemista, tehát nagyon fiatal, nyári munkán lévő  szobalányba, aki persze nem viszonozza az öreg érzelmeit, sőt, enyhén kiröhögi. Továbbá  az „írásmű” nem is túl körmönfontan, hanem alpári mód, afféle nyálcsorgató, fiatal pipihúsra vágyódó, öregedő zsidóként ábrázolta a novella főhősét.
Mármost Aschenbach az előző nyáron egyetlen farmert és nagyjából három váltás pólót vitt magával – naponta mosta őket -, és tényleg vonzódott egy szobalánykához. És a lány tényleg viháncolt az öreg író érzelmein. Továbbá Aschenbach persze zsidó volt, mint a pinty.
Ha legalább empatikus, ironikus vagy együttérzően részvétteli lett volna ez a minőségileg igen gyönge írás, Georg nem kapja föl annyira a vizet, de nem: ez a szar csak pimasz és bűzlően boulevard-ízű volt.
A slusszpoén az volt – már ha ez rendes befejezésnek, poénnek mondható -, hogy a lány végül lefekszik az íróval, de persze nem szerelemből, csak mert megtudja, hogy „valódi” íróval van dolga, szóval az a lány fergeteges sznob is abban az írásban. Részéről persze az egy alkalom elég is lenne, csakhogy a vén zsidó ráérez a finom falatra, újra meg újra meg akarná kapni a lányt, és teljesen belehülyül ebbéli vágyába.
Ez persze egyáltalában nem így volt, Georg egyszer sem kapta meg azt a lányt, szerelme egészen elvont, fizikától és testiségtől mentes maradt.
Ott helyben, a könyvtárban végigolvasta ezt a szörnyű elbeszélést.  Aschenbach, műveltsége, intelligenciája átsegítette azon, hogy az olvasóteremben törni-zúzni kezdjen, otthon viszont első dolga volt, hogy földhöz vágjon egy csokor nárcisszal teli vázát, még kicsit rugdosta is a cserepeket, és közben azt hörögte: „Rohadt disznó, szemét állat! Hát semmit sem tanultál végül? A rohadt életbe!”
Mindjárt elvégezte magában, hogy Hans megszűnt számára létezni, övön alul csapta az a rohadék.
Úgy fél óra elteltével lehiggadt, akkor leült a géphez, és levelet kezdett fogalmazni. „Megjelent ’novellája’, mint irodalmi mű, jelentéktelen, az ember nem is érti, miért írta meg. Ilyesmit föltehetően csak az követ el, aki kétségbeesetten eldöntötte, hogy akár akarják, akár nem, minden művészi kvalitás híján is betör az irodalomba, és ezért akár kósza ötletből, netán pletykák nyomán is megpróbál egy prózai művet farigcsálni, azt sem bánva, hogy egy igaz barátját sértve bemocskolja. Ha ez az írásmű, ez a silány fércmunka jelenti teremtőkedvének erejét, mélységét, nem javasolhatok mást, mint hogy hagyjon fel az írással.
Őszinte barátja,
G. A.”
Aztán mégsem küldte el, helyette átzavart egy Picasso-képet a következő szöveggel: „Kedves Hans! Olvastam megjelent írását, nagyon szeretném azt mondani, hogy jó, de hát nem jó, legalább is annyira nem, mint azok az írásai, amiket eddig olvastam.”
A kép egyébként a keresztre feszítést ábrázolta.
Két nap múlva érkezett a válasz, melyben Hans bevallotta, hogy egészen bezsongott az írás miatt; kértek tőle egy elbeszélést, de egyáltalán nem volt ötlete, miről írjon, így aztán „kétségtelenül a könnyebb megoldást” választotta, egyszersmind örök irodalmi emléket akart állítani nagy barátjának, „reméli, meg tud bocsátani” neki.

Úgy két hét múlva jött újabb levél Hanstól: boldogan számolt be arról, hogy meg akarják jelentetni egy kötetét, melyben tizenkét novella lesz, „érti, ugye? Mint az állatövi jegyek. Lesz benne március huszonegyedikéről meg a többi, naputas hónapról is elbeszélés, érti, ugye?”; egy füst alatt megkérte Georgot, írná meg pontosan, milyen napokkal kezdődnek a csillagjegyek, meg arra is, hogy elvállalná-e, hogy előszót ír a kötethez.
Nem volt kiút, Aschenbach ráállt, és attól kezdve hetente, kéthetente volt kénytelen egy-egy jellegtelen, lényegtelen, csapnivaló novellát elolvasni. Nem könnyű az élet, és Hans novellái nem tették könnyebbé.
Máskor meg azt kérdezte Hans, hogy ő, mármint Georg, min dolgozik mostanában.
Az író elmesélte, hogy most maga is egy öregedő író sztoriján dolgozik, elmesélte, milyen furcsa, szinte misztikus befejezést szán annak a nagyon is mindennapi író mindennapi történetének.

A nyári szünet kezdetével Hans végül személyesen is megjelent Aschenbach otthonában: rongyos, rojtos, kopott farmerben, nyúlott pólóban, szakasztott úgy, ahogy G.A. nevű hősét leírta: hozott magával egy gitárt is, és esténként játékával szórakoztatta az írót, ami szintén nem tartozott a jeles létélmények sorába.
Eleinte némi feszültség volt érezhető kapcsolatukban, hiába, az az első megjelent elbeszélés eltávolította őket egymástól, hanem aztán a feszültség oldódott, már szabadabban folyt közöttük a szó.
Mi másról? irodalomról, írásművészetről, írókról, költőkről.
”Olvasta Proustot, Hans? Akkor érti, miről beszélek.”
”Nem, még nem olvastam, de rajta van a listámon….”
Harmadnap aztán alkonyattájt előállt Hans a farbával.
”Lenne itt egy novellám, meghallgatná, Aschenbach úr?”
Mondom, még csak alkonyattájt volt, de Aschenbachra leereszkedett a sűrű, sötét éj. Próbálta elviccelni, mondván, hogy jó, de akkor fölveszi a pizsamáját, mert úriember nem alszik utcai ruhában; Hans nevetett, de már húzta is elő táskájából a  papírköteget.
„Néhány napja született csak az ötlet, jó néhány hete ez volt az első. Pár napja megittam vagy húsz kávét, aztán lepötyögtem. Úgy érzem, jó, de szeretném kérni a véleményét. Igaz, ez még csak afféle vázlat, de mégis.”
”Novellavázlat?” – próbált szabadulni a hurokból Aschenbach. – „Nem lenne jobb, ha előbb befejezné, és csak aztán mutatná meg nekem?”
”De, biztos jobb lenne, csak azért akarom most fölolvasni, hogy lássa, meddig jutottam, hogy valami képet kapjon a dologról.”
És már kezdte is.

Az első oldal után Georg gyanút fogott. Az elbeszélés nagyon is arrafelé vett irányt, amerre ő mutatta abban a levélben, melyben beszámolt készülő novellája témájáról. Ő pedig azóta még bele sem kezdett abba az elbeszélésbe, ez meg itt már olvassa is.
Nem azt, persze, hogy nem azt: ez elképesztően sekélyes, érdektelen, mint minden, amit Hans írt, de AZ a novella, AZ a téma volt, kétséget kizáróan.
Georg, a novella öregedő narrátora mesélte egy szintúgy öregedő író fantasztikus esetét…
”A rohadt életbe!” – gondolta Aschenbach. – „A rohadt, kurva életbe! Ez az én sztorim! Van pofája…”
Amikor – nagy sokára – Hans befejezte az olvasást, fölnézett, és azt kérdezte: „Tetszik? Nem bánom, ha levágja, csak az igazat mondja!”
Az író előbb inni akart egy jó nagy kortyot, de az üveg üres volt, ez aztán végképp fölhúzta.
Moccanatlanul ült a karosszékben, majd azt mondta: „Ez Hans, ez az egész? Ennyi az ötlete? Bárcsak több volna, mint élményeinek magnetofonja.”
”Ugyan már Aschenbach úr! Hisz egyszer maga is beszélt arról, hogy az ötletet nem szokták törzskönyvezni, nem vonatkozik rá a copy-right…”
”A rohadt, kurva életbe….” – gondolta Aschenbach, aztán fölállt, mint aki elhatározásra jutott, mondjuk, hogy szájon vágja az alkotót, de csak annyit mondott fojtott hangon: „Velem jönne egy percre, Hans? Mutatnék valamit!”
”Hová?”
”Csak ide, a fészerbe.”
Hans kényszeredetten, de kíváncsian ment vele a kertbe, onnan a fészerbe.
Eltűntek a sötétben.
Egy ideig nem is történt semmi, aztán tompa zaj, döndülés és testnek földre zuhanó zaja hallatszott a fészerből.
Megint elmúlt egy kis idő, aztán kijött a fészerből Aschenbach egyedül, és a lakása felé tartott.
Odabent megágyazott, levetkőzött, ágyba bújt. Egy keveset töprengett:
„Hány darabba is  vágtam? Háromba? Nem, négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?”
Akkor a fal felé fordult, és aztán már egyet sem forgolódott ágyában, mihamar elnyomta őt az álom.
Sőt, Aschenbach még álmában sem forgolódott, rúgott, nyögött, holott egyéb éjszakákon majd kiesett az ágyból.
Rosszat álmodott talán?
Ez azelőtt gyakran előfordult, ám ezen az éjszakán nem.