A kurva életbe!

Tudom, tudom: háttal nem illik mondatot kezdeni, hát még kurvával. De azt gondoltam, hogy ha Bertolucci kezdhette e nevezetes mondattal az Utolsó tangót, én is kezdhetek így, pláne, hogy  tán még okom is van rá.
Van?
Van.
Nyafka kurvaéletezővé tesz, hogy megint bedurrant a combhajlatom ott és úgy, ahogy tavaly a trombózis előtt volt, és annak a tavalyi élménynek az  ismétlésétől nagyon majrézom.
Éppen ezért – no, meg amúgy is kellett – kedden voltam a klinikán, ahol megint 250-es vérnyomást mértek, ami – ugye? - a halálközeli állapot, de hát én már túléltem néhány ilyen vérnyomást az évek során.
Az is kiderült, hogy a kitudjahanyadszorvágott műtéti helyen, épp a vérnyomás miatt, egy vérömleny keletkezett, az fáj oly marhára, hogy járni alig tudok.
Kivételesen a Sebész bácsi kiakadt, nagyon ledorongolt, hogy miért nem állíttatom be a nyomoronc vérnyomásomat, a huszonegyedik században már igazán nem kell ilyen vérnyomással döglődni.
Hiába mondtam, hogy egyrészt épp náluk állították be tavaly, én azóta is azokat a gyogyókat szedem, nagyon mérges volt. Komolyan. Ilyennek még nem láttam, pedig legalább nyócszor késelt már meg. (Na jó: legyen hét, a szívműtétet nem Ő készítette rajtam.)
Azt nem tudom, miért nem hiszik el ezek a dokik meg egyéb népek nekem, hogy én nem érzem a vérnyomást, semmi bajom, nem fáj a fejem, stb...stb.
Na, ekkora lecseszés után persze elpattantam a körzetihez ma, aki már nem mért 250-et, csak 247-et: fölemelte a napi 1X bogyókat (hármat) napi kettőre, plusz egy újat (2500 HuF-ért, szönyű) írt.
Azon kívül kaptam egy vérnyomásnaplót, mérnem kéne(?) a vérnyomást és beírni, napjában többször, azt meg nem tudom, hogyan tegyem, mert nekem vérnyomásmérőm nincs. (Volt Feleségem persze feláldozná a napi kedvenc mérését, kölcsönadná az övét, de nem nagyon akarom elvenni Tőle: aztán meg, tudom, hogy mérném én a vérnyomásomat!)
 Persze, ha ezen múlik, hogy kórházba nyomjanak a beállítás idejére, vagy szabadlábon tölthetem a vizsgálati időt, akkor lehet, mégis csak elfogadom kis időre.)
De a legnagyobb nyafim nem ez, á, nem!
Hanem, hogy amíg be nem áll, le nem megy az a nyomorult, tilos a cangázás, pedig annyira élvezem!
Elmondom.
Én jószerivel előbb tudtam kétkerekűn pározni, mint járni. Másfél éves koromban az én kerékpár- és általános műszerész Apukám csuda kis bringát készített nekem (a Közlekedési Múzeumban megtekinthető, meg képekkel tudom igazolni!)
Egész gyerek-, kamasz- és jelentékeny koromat biciklin töltöttem; tizen- mondjuk – nyolc éve azonban ellopták a bicimet, azóta nem volt pénzem másikra, tehát „többnyire csak gyalog jártam: gyalog bizon… legfeljebb, ha omnibuszon.”
Most, nem régen, szülinapomra kaptam Drága Fiamtól és Családjától egy cangát, végre újra élvezni kezdtem a létezést, erre megint nem lehet, chi sa, meddig?
Van-e hát jó okom Bertoluccit idézni?
„A kurva életbe!”
Van, vagy nincs?