Lassan két éve

annak, hogy szinte naponta vezetgetem Vojtina blogját, csekély olvasottsággal, de olykor „igazbaráti” sikerrel.
Amikor belekezdtem, megmagyaráztam blogom fura címét, de azóta elfelejthetődött ama magyarázat, ideje tán elismételnem, akár kell, akár nem kell ez a Nyájas Olvasónak.
Tehát
Vojtina Mátyás versfaragó fickó, tót atyafi, diák volt, aki az 1840-es években került Pestre, és  ki aztán itt,  a fővárosban, főkép annak írói köreiben általánosan ismert, eredeti alakká lett. Bernát Gáspár (Gazsi), a neves humorista, ki hat csárdást is írt szöveggel és dallammal, és aki a Hasznos Mulatságokban és a Rajzolatokban közölt kísérletei után rendszeresen írt a Honderűbe, a Pesti Divatlapba és az Életképekbe inasának fogadta.
Vojtina e réven gyakran férkőzhetett írók és költők közelébe, akiket rendesen ”írókollégának” szólított. (Csak úgy mondom: Arany János, Vörösmarty, Bajza volt e „kollégák” sorában.)
Vojtina Mátyás egyébiránt igen komolyan fogta fel a költői mesterséget, úgy gondolta, hogy azt is lehet és kell tanulni, akárcsak a csizmadiaságot vagy a szabóságot.
Nevét halhatatlanná tette irodalmunkban Arany János azáltal, hogy két nagyobb tankölteményének címét az ő nevéhez fűzte.
(Vojtina ars poeticája és Vojtina levelei öccséhez.)
A drága Arany valószínűleg jókat mulatott is a Parnasszusra kapaszkodó dilettáns, amatőr „költőn”, de – szokása szerint - el is töprenghetett Vojtina sorsán.
Mert az nem könnyű dolog ám: költői vénával rendelkezni, költővé lenni felettébb akarni, komolyabb költői tehetség híján.
Hát ez okból választottam magamnak a Vojtina álnevet: hahogy manapság is akadna egy jóindulatú, Arany Jánoshoz legalább vérmérsékletében – ha tehetségében nem is - hasonló Költő, aki elnézi nekem dilettantizmusomat…

Idézetek Vojtina Mátyás remekeiből:
”egy kis halál nem tesz semmit.
Őseinknek szintúgy volt.”
(Ezt a szabadságharc idején alkotta)

”Egyszer a róka
magát nagy ehetném
lyukba bebújta,
 Dombos az oldala lett,
nem lehet
ám gyere ki.”
(Ez egy verses meséjéből való.)

Arany János: Vojtina levelei öccséhez
(Részletek)
Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.

   Így töre ki belőled a zseni;
Vétkeltem ezt meg nem érinteni. -
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.

  Mindenekelőtt azt tanácsolom:
Verset sokat! legyen bármily bolond.
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.

   Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.
   Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím,
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!