Mondhatatlan fájdalom

 Máskor, egy másik történet elején elmondtam már, hogy mennyire kedvelem a régi, patinás könyvtárakat, levéltárakat idehaza is, meg külhonban is. Még azt a dohos, poros szaggal vegyített papírillatot is szeretem, amit egyébként oly sokan ki nem állhatnak. Én szeretem.
Nemrégiben, mint jó filológus (ami egyébként nem vagyok), mint az írott szavak kedvelője (philosz logosz) a tübingeni könyvtár archívumában kutakodtam, imádott költőm, Hölderlin utolsó írásait, emlékkönyvekbe írt verseit, leveleit kerestem – találtam is néhányat szerencsére -, és e keresgélés közben akadt kezembe egy levél.
1783. első hónapjában Göttingában íródott, és Georg Christoph Lichtenberg írta alá. Erről az úrról tudok annyit, amennyit egy átlagos műveltségű ember tudhat. Tudom tehát, hogy súlyos gerincproblémái voltak, amitől külső megjelenése nem volt túl megnyerő, azon kívül erősen hajlott a hipochondriára, viszont szelleme, intelligenciája a nyomorult testbe zárva magasan szárnyalt.
Göttingában filozófiát, fizikát és matematikát tanult és utóbb tanított, de azért volt némi köze irodalomhoz is, mely végeredményben az engem érdeklő terület: almanachokat és újságot is szerkesztett és adott ki; olykor verselgetett is.
Mindazonáltal nem tartozik azok sorába, akik érdekelnek engem, meg aztán kutatásom tárgya Hölderlin volt akkor, ezért Lichtenberg levelét kis híján visszatettem a helyére, ám amikor kicsit beleolvasva mégis, szemembe ötlöttek a zárómondatok, azoktól elszorult a torkom, és bepárásodott szemüvegem.
”A legjobb orvosokat hívtam” – szól a levél -, „a világon mindent megtettem, ám ez az angyali leány 1782. augusztus negyedikének estéjén, naplementekor meghalt. Gondolja meg, legkedvesebb férfiú, és engedje meg, hogy itt befejezzem. Képtelen vagyok folytatni.”
Ennyi az egész, de ebbe a szűkszavú közlésbe fojtott mondhatatlan fájdalom szíven ütött. A levél – amit Lichtenberg egyik fiatalkori barátjához, G. H. Amelunghoz írt – hosszasabban is beszámol a halott leánnyal való viszonyáról, életkörülményeikről azt követően, hogy a lányt házába fogadta, sőt, még gyermekkorába is visszanyúl, ám olyan hirtelen-váratlanul és megrázóan ér véget: semmit sem mond el a lány betegségéről, halála körülményeiről, hogy ez volt az, ami szíven ütött. Lichtenberg egyszer csak félbeszakítja levelét, mintha a halál nem csak a szeretett lényért, hanem az emlékét őrizni igyekvő írótollért is kinyújtotta volna kezét.
Én ezen a ponton hallottam a belső hangot, azt az évtizedek óta ismert hangot, mely sürgetően szólt hozzám: írd meg, írd meg, írd meg!
Márpedig én ennek a parancsnak engedelmeskedtem minden időben: szinte egész életemben.

Hiába, mindhiába! Hiába ragyog föl a lángelme már egészen ifjú korban, ha a gerincoszlop gyöngesége szánalmasan meggörbíti a testet, alacsony léptékűvé és kacskalábúvá teszi. Mert a test azonnal föltűnik, a lángelme pedig csak jeleiben érhető tetten, és kevesen vannak, akik kivárnának ítéletükkel míg az a látható testtől a láthatatlan lélekig ér.
És annak sem lehetett semmi jelentősége, hogy Ober-Ramstädt  falu lelkésze - az apa - tudós teológus volt, aki foglalkozott természettudományokkal, zenét is szerzett, időnként verseket költött, nyitott és tájékozott ember volt, és fia szintúgy azzá lett.
Mindettől még a szép, jóillatú lányok csak nem Georg Cristophot vették észre az utcán, és professzorai sem, a göttingai egyetemen.
Így aztán 1770-ig Lichtenberg afféle láthatatlan, észrevétlen emberként járta kacskalábain Göttingen utcáit, tereit.
1770-ben végül a hírneves és patinás Egyetem rektori tanácsa mégis csak felfigyelt a valóban rendkívüli intelligenciával, ám kevésbé megnyerő külsővel megáldott fiatal tudósra. Lichtenberget kinevezték rendkívüli, majd 1775-ben rendes filozófiaprofesszornak. A filozófián kívül matematikát, asztronómiát és földrajzot is tanított.
Minthogy a tanítással alig kereste meg a lakásra és betévőre valót, az idő tájt gazdag angol egyetemisták házitanítójaként egészítette ki csekély jövedelmét.

1777. március első napjaiban németföldön szokatlanul kellemes, napsugaras tavasz támadt: a magánóra után, az egyetemről kijőve a két angolnak sétálni támadt kedve, és Lichtenberg maga is úgy érezte, hogy a délutáni szép időben jól esne egy kis séta. Így aztán nem indult egyenesen haza, ahogy télen át megszokta, hanem elindultak beszélgetve az egyetem előtt húzódó sugárúton, aztán a Kreuzbergringről átsétáltak a csöndes kis Blumenbach utcára, és ott látta meg Georg Cristoph Dorothea Stechardot, a kis virágáruslányt.
Nem egyedül volt, több lányka – köztük egészen fiatalok is – árulta ott virágjait, de az is tudott volt, hogy ezek a lányok tizenhárom, tizennégy éves korukban már másfajta szolgáltatásokat is nyújtanak, szégyenére a hamari, elsietett szeretkezésre vágyó férfiaknak.
Dorothea nagyjából tizenhárom, tizennégy esztendős lehetett akkor, de egészen fejlett, és – ami a fő – gyönyörű kislány volt. Lichtenberg soha életében nem látta még a szépségnek, ártatlanságnak és szelídségnek ilyen mintáját, pedig látott már addigi életében sok mindent. Valószínűleg magántanítványai is így érezhették, mert egyikük fölsóhajtott: „God almighty, what a handsome girl this it!”
Georg Cristoph a lányhoz lépett, vásárolt egy csokor ibolyát, aztán beszédbe elegyedett a szépségessel. Tudakolta nevét – Dorothea Stechard, felelte a lány -, iskoláit – nincsenek iskolái, nem járt iskolába, felelte a lány -, családi körülményeit, amire előbb a lányka – Lichtenberg valódi mulatságára – azt felelte, hogy hajadon, aztán további kérdésekre még azt, hogy apja halott, anyjával él, meglehetős nyomorúságban.

Az első találkozást követő napokban Lichtenberg többször visszatért a Blumenbach utcába, és hosszabb-rövidebb ideig elbeszélgetett Dorotheával. Persze, a lány szépsége is vonzotta vissza, de igazából akkor nem akart mást, mint valahogyan menteni a lányt, menteni ebből a szodomából, ahogyan akkor városukra gondolt a tudós férfi. A beszélgetésekből leszűrte, hogy ez a gyönyörű teremtés egyáltalán nem buta, csak műveletlen, afféle csiszolatlan gyémánt: Georg Cristoph arra gondolt, tanítaná, nevelgetné Dorothit, sine pecunia, szeretetből és professzoros kísérletből is.
Néhány beszélgetés után – persze, minden nap ibolyát is vásárolt – megkérdezte a lányt, nem akarja-e meglátogatni őt a házában; Dorothea elsőre azt válaszolta, hogy semmiféle fiúhoz sem megy szobára. Midőn ezt meghallotta, megértette Lichtenberg, hogy a kiváló, csodálatos testben épp olyan lélek lakozik, amilyet réges-régóta keresett, de sohasem találta meg. Megmondta neki, hogy ő professzor az egyetemen, tanítani akarja a lányt, írni, olvasni, számolni, műveltté válni, semmi egyebet tőle nem akar.
Így aztán egy nap Dorothea Stechard megérkezett a professzor házába az anyjával; azon túl többször is elment, immár egyedül; a tanulásban felettébb kiválónak bizonyult: az elsajátított ismeretek gyorsan fejlesztették értelmét, miközben ismeretségük, barátságuk egyre mélyült. Eleinte – talán egy esztendeig - csak késő este ment el a lányka, kora reggel érkezett, végezetül egészen Georg Cristoph mellett maradt.
”Papi áldás nélkül, bocsássa meg nekem legjobb, legkedvesebb férfiú e kifejezést, mint férj és feleség élünk együtt.” – írta egy barátjának Lichtenberg. A következő évben, 1781-ben ki is tört a csöndes, de esőfelhő súlyosságú botrány, melynek következményeként még a rektori tanács is beszélt Georg Cristophe fejével, csakhogy hasztalan. A férfi ragaszkodott Dorotheához, képes lett volna akár állását is föláldozni szerelme oltárán.
Ha barátai jöttek ebédre vagy vacsorára maga mellé ültette az asztalnál, úgy öltöztette, ahogyan az kijárt neki, és minden nappal jobban szerette. Komolyan szándékában állt, hogy a világ színe előtt is összekösse vele sorsát.
De erre nem került sor, mert a Felsőbb Hatóság másként döntött.
Az 1782. év meleg nyarán Dorothea megbetegedett, betegsége egyre rosszabbra és rosszabbra fordult, noha Georg Cristoph a legjobb orvosokat hívta el hozzá, mindent megtett: hiába. Semmi sem segített. Augusztus negyedikén, egy szörnyű vasárnapon, alkonyattájt Dorothea meghalt.

Egészen kicsiny gyerekkorától fogva Georg Cristophe-nak nagyon nagy volt az alvásigénye, fölnőtten, igazi tudósként küzdött is evvel, mert szilárd meggyőződése volt, hogy egy valódi tudósnak fél éjszakán át dolgoznia kellene, aztán hajnalban ébredni, és újabb munkával tölteni a napot. Küzdött, küzdött, de mindhiába. Kevéssel a kilenc órai harangszó után ágyba szédült, és álomtalan – vagy épp álmokkal teli – éjszakák sorát aludta át reggel hétig, nyolcig, attól függően, mikor kezdődött előadása az univerzitászon.
Így aztán egészen különösnek mondható, hogyDorothea temetésének másnapján a tudós férfiú arra ébredt – nagyon korán, még csak pirkadt a hajnal -, hogy a lány ott áll ágya mellett, és szelíden ébresztgeti. Mint mikor még élt.
Félálomszerű állapotában, még félig csukott, félig nyitott „kómás” szemmel nézte a magyarázhatatlan jelenséget Georg Cristoph, még arra is gondolt elébb, hogy álma folytatódik, de aztán tudta, pontosan tudta, hogy nem alszik, hogy nem álmodik.
Felpattant az ágyból, a látomás eltűnt, a férfi a tükörbe nézett: torzult arccal találta magát szembe a tükörben, aztán önnön arcképe elmosódott, és helyébe Dorothea képmása úszott.
Az a szó, fogalom, hogy a férfi megrémült, nem is takarja pontosan érzelmét: sietve öltözött, hogy mihamarabb az utcán, emberek között legyen.
Ám a következő napokban a jelenség újra meg újra ismétlődött, egy hét múltán Lichtenberg nem bírta tovább: viharosan, mondhatni menekülésszerűen elköltözött a házból. Gondolta, Dorothea szelleme a lakóhelyhez ragaszkodik, hisz kapcsolatuk elején is úgy volt, hogy a lányt nem lehetett kimozdítani, a lépcsőn csak olyankor ment le, amikor templomba indult, egy héten egyszer, legfeljebb kétszer.
Bezáródott tehát a ház kapuja, Lichtenberg egy közeli vendégfogadóban vett szállást, és valóban, már az első ott töltött hajnalon a szellemjárás elmaradt, Dorothea nem jött többé.

Eltelt újabb három nap így, és akkor Georg Cristophe visszatért régi otthonukba, hogy minden hajnalban eljöhessen hozzá a kedvese.
És így is lett, így lett: a tudós férfiú halálának napjáig.