Segesvár

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Fejéregyházára, odébb Segesvárra.
Fölösleges Napnak sütnie ily nagyon,
nem nyárörömnek, itt gyásznak helye vagyon.
Kukoricalevél, mint lándzsa, szúr és vág:
terített le Költőt itt rút pika is már.
Nagyszalontán ifjú felesége várta,
és öklömnyi gyermek: mindkettő hiába.

Érkezik jó pásztor, nyája mögött halad,
ballag, töpreng; aztán újra tovább ballag.
Megáll, előveszi kedves furulyáját,
kezdi rajta fújni legbúsabb nótáját.
Rekviem szóródik szerte a határban,
a Költő itt nyugszik valahol magányban,
magányban, igen, több század magával.
Elmélyedve, felneszelve furulyál a juhász
gyászdalt, ahogy dukál, siratót, mi kijár.
Alacsonyan, fojtón lóg alá az égbolt,
földet ér ott, ahol egykor Költő volt.
Darabig összeér barna föld és kék ég,
majd válnak egymástól, mint ágtól a levél.
Így vált itt élettől el Költő örökre:

tenger virág nyílik tarkán körülötte.