A via Aemilia déli irányból érkezett a városba, nyúlánk ciprusok és smaragdzöld fenyők sorával két oldalról szegélyezve. Nagyjából ott, ahol a város centrumába érkezett a szép út, derékszögben találkozott a via Fulviával, és afféle kicsiny fórumot alkotva tágult ki mindkettő a Flaviusok terére.
A térről – mint a városból szinte mindenünnen – a Vesuvionak Vulcanus füstjét pipáló hegyét lehetett látni, mert Pompeii, Herculaneum és Stabiae – mi több, még a messzebbi Neapolis – városainak látképét egyaránt a füstölgő, ám rég lecsendesült tűzhányó uralta.
A Flavius tér kilenc gyönyörű, főúri villája közt kétségtelenül a legszebb, legbájosabb villa Quintus Gallenus centurio háza volt.
E tény főképp abban lelte magyarázatát, hogy Gallenus inkább volt művész, inkább volt filozófus, mint katona, hiába, hogy az ötödik légió egy teljes kohorszának parancsnokaként ismerték, tisztelték.
Minthogy Quintus Gallenus ősi patríciuscsaládba született – atyja neves hadvezér volt, nagyatyja még nevezetesebb -, hát bármilyen hajlamai lehettek az ifjú Gallenusnak, csak katonai rangokat kapott már húsz esztendős korában, még Lucius Domitius Ahenobarbus, vagyis Nero császár uralkodása alatt, és aztán már szabadulni - bárhogy kapálózott is - sosem tudott ettől.
Gallenus már 68-ban benyújtotta nyugdíjkérelmét, amikor Nerót megölték, aztán egy év múlva, Vespasianus trónralépésekor is, de az isteni caesarok inkább tekintettek a Gallenus - család hagyományaira, mint Quintus vágyaira: maradt hát katona szegény.
Ám amikor Vespasianus – tán mégis megsajnálta – Pompeii és Herculaneum katonai parancsnokául jelölte őt, az akkor már harmincöt éves Gallenus beletörődött helyzetébe, mi több: megtetszett neki helyzete.
Megszerette ugyanis Neapolist, Herculaneumot, Pompeiit és Stabiaet, e szép városokat; megszerette Pompeii forumán álló villáját; aztán még boldogabbá tette, hogy megismert egy álomlelkű neapolisi patríciuslányt, a gyönyörű és álmodozón élő Vibiát, aki húsz esztendővel fiatalabb volt a fiatalos lelkű Gallenusnál; dacára a körkülönbségnek oly szépen szerették egymást, és éltek a perceknek, óráknak, napoknak, mint egykor Lesbia élt Catullus oldalán.
És többé nem kívánt már visszatérni Rómába a centurio: hadviseléssel itt nem kellett foglalkoznia, háborúk, ha dúltak is, messze valahol az északi vagy déli vagy keleti provinciákban dúltak: Neapolis környékén, a szép Calabriában béke és nyugalom volt.
Hetente hétszer érkezett Vibia Neapolisból Pompeiibe, többnyire egy szép délutánt, egy gyönyörű éjszakát töltöttek Gallenus villájában együtt: valamikor a felkelt nap harmadik kettősórájában Vibia visszatért Neapolisba, atyja házához, de csak azért, hogy már a hatodik kettősóra elején ismét Pompeiiben legyen.
Csak azért nem lett Gaia ott, ahol Gallenus Gaius volt – azaz nem lett a centurio felesége -, mert mindkettőjüket habozó-bizonytalanná tette a köztük tátongó húsz év korkülönbség.
Éppen két hónappal Vespasianus Flavius halála, és a jó Titus trónralépése után, augusztus huszonnegyedikén Gallenus Quintus centurio türelmetlenül várta Vibiát, mert elkészült az a gyűrű végre, amit a lánynak akart ajándékozni véghetetlen szerelme örök zálogaként.
Egyszerű, szép aranygyűrű volt: egyetlen karika, minden dísz nélkül, csupán a vésett felirat díszítette: „Memini tui; memento mei!”*
Így volt ez szép, mindkettejük ízlése szerint, mert sem Vibia, sem Gallenus nem kedvelte az újabban divatossá váló túldíszítettséget, az egyszerű formák, csekély díszek, a régi római egyszerűség hívei voltak mindketten.
És a lány eljött, pontosan abban az órában, amikor Gallenus türelmetlensége a végsőkig fokozódott, az elviselhetetlen, gyötrő várakozás végső stádiumában jött el.
Majdnem bőséges vacsora közben nyújtotta át a gyűrűt a centurio, és végtelenül boldoggá tette, hogy a lánynak oly nagyon tetszett az az egyszerű, szép, nemesmívű gyűrű.
Vacsora közben mindketten föl-fölkapták fejüket, és kissé nyugtalanul hallgatóztak Vulcanus föld alól érkező morajlásaira.
A Vesuvio már másfél napja morgolódott, fölötte a szokottnál is vastagabb, tömörebb, zöldessárga füstködök gomolyogtak.
De Pompeii, Stabiae, Herculaneum lakosai egyáltalán nem tűntek nyugtalannak: a Vesuvio olykor évtizedekre elnémult, magába záródott, aztán újra morgolódni kezdett haragjában. Haragvásával senki sem törődött, mert úgy tudták a művelt, históriát ismerőktől, hogy száz éve is már annak, hogy a vulkán kitört. Miért is aggódtak volna a tűzhányó tövében lakók?
Valójában Vibia és Gallenus sem nyugtalankodott komolyan, még akkor sem, amikor egyre hangosabb kitörések robaja remegtette meg a várost, még akkor sem, amikor a háztetőkön, meg az utcákon dobolni kezdtek a lapillik, ezek a mogyoró- és dió nagyságú vulkáni kövek: a Vesuvio kezdte kiokádni gyomrának minden haragját.
Ez időben bújtak ágyba ők ketten, és rövidesen Vibia gyönyörű testén egyéb sem maradt, mint ujján az új gyűrű.
Hol halkan, csendben, hol vad sikoltások, hörgő, érthetetlen szavak közepette szerették egymást sokáig és sokszor.
A ködbe burkolt hold már magasan a város fölött volt, amikor fáradtan elnyúltak egymás mellett, és Gallenus megszólalt. Megszólalt, ahogy majd minden éjjelen szokta:
„Beszélj, mesélj szépséges Vibiám! Beszélj egy hosszú éjen át, beszélj, mint tavaszi szellő, és én hallgatlak!”
Jó ideje, majdnem kapcsolatuk elejétől fogva így volt ez kettejük között. Amikor a szerelmi csatározásban elfáradtak, és megelégültek, Gallenus elhevert a hátán, könyökhajlatába vette Vibia bűbájos fejecskéjét, másik karját feje alatt tartotta; a lányka pedig félig oldalvást, félig hanyatt fekve hajtotta hosszú hajú fejét a férfi könyökhajlatába, és mesélt, mesélt.
Gyermekkori élményeiről, - aztán rendszertelenül és logikátlanul egy-két nappal ezelőttre ugorva - mondta történeteit, hogy végül visszakanyarodjék első szerelmének elmeséléséhez.
Gallenus pedig itta magába a lány mondanivalóját, mert tűrhetetlen volt számára a gondolat, hogy volt idő - mi több: vannak is idők - amikor nem volt, nincs kedvese mellett, és tudni akart mindent; tudni, úgy, miként magáról, saját múltjáról tudott.
Vibiában sok minden kedves, bájos, kellemetes volt, de leginkább tán mélyzengésű alt hangja, mely lágyan, halkan duruzsolt, mint kora tavaszi szellő a tengerparton. Kora tavaszi szellő, melybe kismadárkák dala csendül fel olykor, és a tenger hullámainak zúgása.
Miközben Vibia csacsogva mesélt, a ház tetején a lapillik dobogása megváltozott: immár nyilvánvalóan madártojás, tán annál is nagyobb kövek koppantak, és az utcáról is zaj szűrődött be: szekerek, kézikocsik kerekei nyikorogtak, kattogtak a kövezeten, és Gallenusnak többször is átfutott agyán, hogy ki kéne nézni, mi zajlik odakünn, de aztán gondolatban vállat rándított, és hallgatta a lány édes hangját.
Közben egyik tenyerét szelíden Vibia lélegző, eleven keblére tette, finoman, lassan simogatta, és egyre inkább újra megkívánta gyönyörű ölét, meleg ölelését.
Hát egy mondat kellős közepén ráfordult a lány ajkára ajkával, és csókkal hallgattatta el a mesét.
És már szerették is egymást újra, mintha sosem szeretkeztek volna még.
Egyszerre megdördült az ég és a föld, pontosabban a föld mélységes mélyéről támadt a robbanás: az égen nappali fény ömlött szét kis időre, aztán még sötétebb lett, még a ragyogó hold és a kék csillagok is eltűntek az égről: a vulkáni hamu, az immár hatalmas és folyton növekvő lapillik takarták el az eget, és Pompeii városára mérgező gázokat sodort a föltámadó szél.
Különösen a gáz elől nem volt menekülés, nem volt hová menekülni. Betört a pincékbe, betört az átriumokba, be a hálószobákba. Betört az a mérges gáz a legkisebb lyukakba is, elpusztítva növényeket, egérkéket, kutyaházakba zúdulva hűséges ebeket.
És elpusztította a város lakosait, akiket a mázsányi kődarabok még nem ütöttek agyon.
Vibia és Gallenus nem láttak és nem hallottak: csak ölelték egymást lángolóbb szerelemmel, mint ahogy Pompeii utcáin lángolt a láva…
Sok száz év után lelték meg összefonódott testüket: a régészek, más tudósok föltételezték, hogy előbb megfulladtak, aztán betemette ölelkező testüket a vulkáni hamu: a kitörést özönvízszerű eső követte, az rájuk tört, a hamut megduzzasztotta, és kemény gipszként öntötte formába a két testet. Egy húsz éves leány gyönyörű, és egy negyven éves férfi öregkor felé hajló testét.
Gondos régészek alaposan megtisztították a két testet, és a lány ujján meglelték a gyűrűt.
A gyűrűt, és rajta a vésett föliratot:
„Memini tui; memento mei!”*
*”Rád gondolok; gondolj rám!”
Gyönyörűen írtad meg...
VálaszTörlés