Bonnie, drágám

1934. május huszonharmadikán, szerdai napon, délelőtt kilenc óra után valamivel egy Ford haladt a louisianai autóúton: a kocsit a mindössze huszonöt éves Clyde Barrow vezette, Bonnie Parker pedig egy szendvicset majszolgatott a vezetőülés mellett, és amikor nem evett, dúdolt: „Somebody loves me, I wonder who, I wonder who he can be...”, és mindahányszor csak eddig jutott, aztán újra jót harapott a szendvicsből. Gibsland közelében megálltak, hogy üdvözöljék bandájuk egyik tagjának édesapját, ott azonban csapda várta őket: egy hat főből álló katonai csoport állt lesben, és figyelmeztetés nélkül tüzet nyitottak a fiatal párra. Menekülésre esélyük nem volt. Clyde azonnal meghalt, amikor egy golyó eltalálta a fejét, szinte letépve azt; Bonnie előbb csak megsérült, sikoltozni kezdett, ám a nyomorult Frank Hamer - a korábbi texas ranger - közvetlen közelről kétszer rásütötte fegyverét a huszonhárom éves lányra.

 Asztrológiai tudással is bíró lélekbúvár legyen, ki szét tudja szálazni, hogy mennyi százalékban felelős a csillagok állásával megtámogatott genetikai képlet, a hajlam, és a társadalmi környezet, a nevelődés abban, hogy valaki első számú közellenséggé váljon. Minthogy én egyik sem vagyok, csupán szerény krónikása Bonnie Parker életének, halálának, nem is szálazok semmit, hanem csak elmesélek egy históriát. Nem szépet, mint a középkori énekmondók, de históriát mégis.

Bonnie Parker -  ha hinni lehet tanárainak -, gyermek- és ifjúkorának minden szörnyűsége ellenére élénk irodalmi érdeklődésű leányka volt, iskolaévei alatt egészen jó verseket írt – senki nem tudja, tán később is -, akár költő is lehetett volna, de nem az lett, hanem első számú közellenség, a Nyomozóiroda üldözöttje. Mégis: az alacsony, de szép alakú, és még a körözés  szerint is „gyönyörű” Bonnie, okos, művelt leányka volt, és – dacára apró termetének - igen erős.
Bizony, szép voltál Bonnie drága! Kedves, bájosan metszett pofikád, apró, kecses termeted sokakat elbűvölt, Clyde Barrow-t pedig első látásra. Bonnie mézszín haját hol hosszan megnövesztette, le egészen háta közepéig, máskor – váratlan ötlettől vezérelve – hollywodi mintára rövidre vágatta, és úgy is szép volt és szemnek kellemes.
Bonnie, drága, drága Bonnie! Hisz lehettél volna költő, tanítónő, szorgos háziasszony valahol Texasban - tán épp Dallas városában -, Oklahomában vagy egyebütt; lehetne kicsiny házad, fából ácsolt tornáccal, a tornác előtt virágoskerttel. Lehetne szerető férjed, esténként hazatérő, de nincs, nincs semmid sem. Csak ez az út van, ahol heversz, ez az ocsmány,  154-es számú út: mézszínhajad csigái  beleszáradnak kiömlő véredbe, és senki sem tesz párnát fejed alá, pedig száraz és kemény a lousianai föld.

Mondjuk, meséljük el, mi jutott Bonnie Elizabeth Parkernek?
Mondjuk!
1910. október elsején született egy texasi család második gyermekeként. Négy éves volt a drága lányka, mikor apja meghalt, anyja megélhetés után loholva Dallasba költözött, azt gondolva, nagyvárosban könnyebb lesz az élet. Nem lett könnyebb, dehogy lett. Dallast akkoriban úgy emlegették, hogy az ördög tornáca: gondoljátok, könnyebbé válhatott itt a Parker család élete?
Mivel a lány igen szép és tehetséges előadó volt - helybéli politikusok beszédje előtt például Bonnie „melegítette be” a közönséget, és hatásosan tette -, joggal lehetett gyerekkori álma (ugyan, melyik lánynak nem, abban a csillagkorban?) a Broadway ragyogása. De miként anyjának a megélhetésről való dallasi álma nem, úgy Bonnie álma sem vált valóra. Viszont minden, bármi áron menekülni akart otthonról, a lehúzó, megalázó szegénységből, így aztán az ördög karjába futott egyenesen.
Tizenhat éves kevéssel múlt, amikor hozzáment Roy Thortonhoz, egy környékbeli férfihoz, aki nem tudom, mi mindent nyújtott a lánynak, de biztonságos, nyugodt életet nem, annyi bizonyos. Ráadásul 1929-ben a férjet gyilkosság miatt leültették: soha nem váltak el hivatalosan, Bonnie még halála napján is viselte Thorton jegygyűrűjét.

Mellékhelyiségbe utalható pszichologizálás lenne részemről, ha csakis a szegénységre, a szerencsétlen házasságra, vagy más ehhez hasonló körülményekre terhelném az összes felelősséget abban, hogy Bonnie, a drága Bonnie bűnözővé, közellenséggé vált húsz esztendős korára. Volt abban menekülés- és romantikus kalandvágy is, hogy a lány Clyde mellé sodródott, és elvitathatatlan bűncselekményeket hajtott végre oldalán.
És még szerelem is.
Bizony: szerelem.
Igen, egy emberi sors mindig sokkal, sokkal bonyolultabb, összetettebb, mint azt a lélekbúvár tudósok bölcselme képzelni tudja.
Hangsúlyosan ismétlem meg: a két nagyravágyó fiatal találkozása szerelem volt első látásra, amit tragikus-ironikus módon éppen a bűn pecsételt meg, hiszen Clyde Barrow röviddel   megismerkedésük után szintén rács mögé került.

Ami Clyde-ot illeti, őt az autók iránti olthatatlan szerelme tette bűnözővé. Egyszer levelet írt Henry Fordnak: ”Amíg levegő lesz a tüdőmben, addig fogom ismételgetni Önnek, hogy micsoda nagyszerű autókat gyárt. Különösen akkor szerettem Fordot vezetni, amikor menekülnöm kellett. Tartós gyorsaságával és kifogástalan működésével felülmúlt minden kocsit, és bár az én ügyleteim szigorúan véve nem voltak törvényesek, akkor sem okozhat bajt, ha elmondom, hogy milyen nagyszerű autót készített a V–8-assal.”
Csakhogy; csakhogy Clyde Barrow, különösen az után, hogy beütött a nagy válság, már hogyan juthatott volna egy V-8-hoz, vagy bármilyen autóhoz? Vagy lopni kényszerült magát az autót, vagy bankrablással, bármi áron - élete árán, mondom én – az autóra való pénzt kellett – KELLETT! - megszereznie.
Az után, hogy megismerte Bonnie-t, a drágát, két szenvedélyes szerelme lett: az autó és Bonnie.
Clyde Barrow jóképű srác volt, szép párja a drágának: igaz, alacsony termetű. Bosszankodott is emiatt sokat, és mindig kalapban járt, hogy kicsit magasabbnak tűnjön.

Bonnie és Clyde 1930 januárjában, Texasban egy „házibulin” találkozott először: az akkor huszonegy éves férfi a gazdasági világválság közepén kisebb rablásokból és bűncselekményekből tartotta el magát, de nem sokkal megismerkedésük után lakat alá is került.
Úgy történt, hogy Bonnie szabadította ki, miután látogatásai egyikén egy pisztolyt csempészett be a sittre, így aztán Clyde végleg elmeszelte magát, hisz fegyveres szökést valósított meg. Mi más maradt számára, mint a menekülés, bujkálás, újabb bűntettek elkövetése, hogy legyen mit enni és – főleg – legyen autó, amivel átmenekülhet Amerikán.
Mindazonáltal az egészet elvitte az ördög: Clyde-ot Ohióban ismét őrizetbe vették.
Ezúttal nem a drága lépett közbe, hanem a fiatalember édesanyja, aki elérte, hogy Texas kormányzója szabadlábra helyezze Clyde-ot, miután a fiú ünnepélyes esküt tett, hogy soha többé nem tér vissza az állam területére.
Naná, hogy nem tartotta be esküjét: nem tarthatta be, mert Bonnie-hoz vonzotta vissza a szerelem.
Megmenekülésének évében -1932 februárjában – Clyde elment Bonnie-ért, és  a következő két évben számos bankot és üzletet fosztottak ki Texas, Louisiana és Oklahoma államok területén.

Az ám, csakhogy életük, melyet oly különösen képzelt a bolond világ, fényévekre volt a csillogástól, és – valljuk meg! - bankrablónak is csapnivalóak voltak. Kísérleteik, hogy nagy pénzt kaszáljanak, rendre kudarcba fulladtak. Egy kockázatos bankrablás során például alig két – azaz kettő - dollárt zsákmányoltak.
Aztán meg a menekülő élet, hát miféle élet az? Éjszakáról éjszakára a lopott autók hátsó ülésén aludtak, szeretkeztek mélyen elbújva erdők rejtekében. Hideg húst és babot ettek konzervdobozokból. Igazán nem Hollywood vásznára való, irigylésre méltó élet.

Még valami, még valami egészen különös dologról is szólnom kell! Azonos testi hiba is egymáshoz fűzte őket, ha jól gondolom: a sors egymáshoz illesztő játéka. Igen?
Igen.
Nagyon enyhén, de mind a ketten sántítottak. Clyde harminckettőben vesztette el a nagy lábujját és a második ujjának egy részét. Tulajdonképpen, hogy pontos legyek, igen: saját maga vágta le őket egy baltával, annak reményében, hogy így kiszabadulhat a börtönből. Micsoda ostoba tragikomédia volt ez, emberek! kiderült, hogy öt nappal később egyébként is szabadult volna.
És ugyanebben az istenverte évben Bonnie lába is súlyosan megsérült egy autóbalesetben. A kocsiban ragadt, amikor az kigyulladt, és az akkumulátorból ömlő sav egészen csontig égette a lábát.
Bonnie, drága Bonnie! életének utolsó hónapjaiban alig tudott járni. Inkább csak ugrált, mint egy kicsi veréb, vagy Clyde cipelte őt. Sánták és nyomorultak voltak hát mindketten, de imádták egymást.

Harmincnégy januárjában kockázatos kalandra vállalkoztak: kiszabadítottak négy foglyot az easthami Állami Börtönfarmról, abból a börtönből, ahol korábban Clyde is raboskodott, és az akció során megöltek egy őrt.
Ez aztán már tűrhetetlen volt az állam számára, ez lett közvetlen kiváltó oka annak, hogy a texasi rendőrség - élükön avval a rohadt Frank Hamerrel -, hajszát indított a Barrow banda után.
Mert addigra már banda volt, nem csak kettejük szövetsége. A kiszabadított foglyokból hárman csatlakoztak hozzájuk, Clyde korábbi haverjai. Köztük volt az a Henry Methvin, aki egy évvel később megölt két benzinkutast Texasban. Igaz, Methvin később bevallotta a gyilkosságokat, a nyilvánosság mégis a szerelmespár számlájára írta azokat, és kikényszerítette a hajtóvadászatot.
A Nyomozóiroda becslése szerint egyébként is a páros, illetve az általuk irányított bűnbanda tizenhárom emberrel – többnyire rendőrökkel, seriffekkel – végzett működése során, emellett pedig több személyt is elraboltak és megsebesítettek.
Többszörös gyilkossá lett Bonnie Parker, Bonnie drága.

Lényegében Methvin kiszabadítása volt, ami megpecsételte Bonnie és Clyde sorsát.
Vagy nem: tán az ördög pecsétje volt már azon a sorson amúgy is, kezdettől fogva.
 Nem pusztán az általa elkövetett gyilkosságok sározták be a nevüket, de Methvin apja volt az is, aki Gibslandnél tőrbe csalta drága Bonnie-t és Clyde-ot.
Cserében fia szabadulását remélte.

Május  huszonegyedikén – 1934-ben - Bonnie és Clyde egy kerti ünnepséget tartott Black Lake-nél, majd két nappal később hajnaltájt útra keltek.
Mocskos Hamer és a két állam közös rendőri különítménye már várt rájuk. Az egykori texas ranger a város közelében, egy bokros útszakaszon rejtette el fegyvereseit, akik aztán kilenc óra után valamivel szitává lőtték Bonnie és Clyde autóját.

Mi van megírva asztrológiai képletünkben? Mi van megírva genetikai kódunkban? Sors? Végzet? Ananké, kiszmet, karma? Vagy lehetségek lehetősége? Ki tudja? Honnan tudhatná azt egy magamfajta, egyszerű krónikása drága Bonnie életének és halálának?

Azt tudom csak, hogy most itt fekszenek holtan – fél tízre jár az idő – a tragédia iránt egészen közönyös 154-es számú úton; Clyde szinte lefejezve, és Bonnie drága mellkasa szitává lőve: mézszínhaja  csigái  beleszáradnak az elomló vérbe, és senki sem tesz párnát feje alá, pedig száraz és kemény a lousianai föld.