József felült, lábát letette, hátát a pad támlájának vetette, hogy megértesse testével, lelkével, az alvás ideje végetért, kezdődik egy új nap. Kidörzsölte az álmot szeméből, aztán végigmasszírozta gémberedett végtagjait, különös tekintettel fájó, érszűkületes lábára. Amikor ezzel elkészült, lábát maga elé nyújtóztatta, oda, ahol húzódott a felkelő Nap fény-árnyék határa a padnál: a naptócsába nyújtotta lábait, hogy tovább melegedjenek.
Egy fertályóra felét töltötte így el, aztán fölállt, és összeszedte az újságokat a padról, melyek az éjjel derékaljként szolgáltak. Takarója volt, nemrégiben szerzett egy ócska lószőrpokrócot lomtalanításkor, egyelőre, míg nagyobb hidegek nem jönnek, elég lesz az.
Az újságokat részint azért szedte össze, mert nem szeretett szemetet hagyni maga után a parkban, részint, mert mindig odaadta azokat egy sorstársának, akinek semmilyen jövedelme, nyugdíja nem volt, kizárólag fémdobozok és papír gyűjtéséből, eladásából tartotta fejét a víz fölött.
József akkurátusan hajtogatta, rakta egymásra az újságokat, aztán visszatelepedett a padra – most már egészen odasütött a langymeleg napsugár -, és beleolvasott a lapokba. Szerette tudni, miként áll a világ folyása. A legfelső lap szalagcímében ezt olvasta: „Mindenki annyit ér, amennyit élete során összegyűjteni tudott.” - mondta a cikk szerint egy politikus.
József elgondolkodott, aztán magában bólintott: a politikusnak nagyon is igaza van. Itt van például ő maga, aki semmit sem gyűjtött tapasztalatokon kívül, és bizony, nem sokat ér az élete sem, ő maga sem.
Egy másik újságban ezt olvasta: „Egyelőre nincs fővárosi rendelettervezet arról, hogy mely közterületeken nem lakhat majd senki életvitelszerűen Budapesten. A parlament asztalán lévő szabálysértési törvénymódosítás elfogadása után az önkormányzatok legkésőbb októberben kijelölik az immár alkotmányosan tiltott zónákat.”
Ezen is gondolkodott József, és arra jutott, hogy ahol ő tartózkodni szokott, az biztosan tiltott zóna lesz, hiszen majdnem belvárosi a terület. Ismét bólintott: helyes, hogy a parlament foglalkozik ilyesmivel, ő meg társai – gondolta József – tényleg rontják a városképet, mely kutyaszaros is, egyéb piszkos is, nyáron poros, ősszel, tavasszal saras, és a kátyúkban különösen megáll a csúf városlé, de mégis csak világváros ez, a szép Budapest. Ki kell takarítani, nem is vitás, és a takarítást persze, hogy rajtunk, hajléktalanokon kell kezdeni – gondolta K. József.
Aztán volt még egy cikk, nem a főoldalon, hanem beljebb, melyben ezt olvasta József: „A jelenlegi kormány – szemben a baloldallal – nem hagyja a közösségi létesítményeket elkótyavetyélni és lepusztulni, hanem felújítja és fejleszti azokat.”
Az írás aztán kitért arra, hogy „a stadion építése során példaértékű környezettudatos eljárásokat alkalmaznak, újrahasznosítják a téglát, az üveget, a vasat, aminek köszönhetően például tízezer kilométernyi teherautós szállítást spóroltak meg.”
”A stadion összességében több milliárd forintos költségmegtakarítással épül – fűzte hozzá egy politikus, és közölte azt is: „a kormány megbecsüli és támogatja a sportlétesítményeket, a sportolókat és a sportot szeretőket.”
Ott volt a cikkben a stadionépítés teljes költsége is, nem csak a milliárdos megtakarítás, de az olyan nagy szám volt, hogy József nem érte föl ésszel. Persze, nagyon, nagyon helyeselte a stadionépítést, sokra becsülte, hogy ez a kormány megbecsüli a sportot szeretőket, csak azon gondolkodott, vajon mekkora költségvetéssel lehetne egy szoba-konyhás lakást fölépíteni, amivel ő a maga részéről élete végéig boldog lenne. Nem tudta kitalálni, de azt sejtette, hogy a stadion töredékéből kitelne. Az biztos.
Az utóbbi két cikket – a hajléktalanok kiszorításáról és a stadionépítésről szólót – viszont váratlanul összekötötte K. József agya, ennek következtében fölállt és fölkerekedett, hogy megnézze azt a stadiont, legalább is a környékét. Azt eszelte ki, pontosabban az volt kósza ötlete, hogy az ilyen építkezések környékén akkora a felfordulás, hogy könnyebben meghúzhatja magát télire, nem fog a közterületeseknek föltűnni egy hajléktalan, tán nem is járnak arra. Minek járnának, az építési területet úgyis védik őrök, azt pedig nem gondolta, hogy a területre bemenjen, á! Csak épp ott valahol, a környéken tán akad a fölfordulásban valami kalyibácska, melegedő, tán csak akad. Az is megjárta eszét, hogy az épülő stadion kívül esik a belvároson, ez is ötlete mellett szólt.
József útja elég sokáig tartott, mert gyalog ment, és érszűkületes, fájó lába miatt gyakran meg kellett pihennie. Közlekedési járművekre nem nagyon szállhatott föl, mert ezeken egyre több az ellenőr, sőt, egyre több az olyan, melynek csak az első ajtaján lehet fölszállni, és a vezetőnek bemutatni a jegyet vagy a bérletet, neki pedig sem egyik, sem másik nem volt. Igaz, K. nyugdíjas volt, annak is látszott, de még nem töltötte be a hatvanötödik évét, ezért nem utazhatott jegy nélkül. Kopottas, viseltes ruházata miatt viszont tőle mindig kérték a személyit, hát inkább gyalog járt.
Azért egy, másfél óra múlva csak elért a stadionhoz, nem olyan nagy ez a világváros, igaz?
Alaposan körülnézett, és mindenek előtt azt konstatálta, hogy érdemes abba a stadionba azt a sok, képzelhetetlen pénzt belefeccő’ni, mert láthatóan igen szép lesz a’!
K. József alaposan körülnézett, mondhatni, körbejárta az épülő, szépülő stadiont – persze az építési területen kívül – és úgy vélte, helyesen gondolkodott. Voltak ott használaton kívüli kalyibák, sátrak is, melyekben jól meghúzhatta magát, és milyen szép környezetben lesz lakóhelye, annak a gyönyörű, leendő stadionnak az alján. A cikkből azt is tudta, hogy az építkezés jövő tavaszig biztosan eltart, vagyis egész télen eléldegélhet itt. Ócska faanyagot is látott mindenfelé, tüzelő is lesz egy darabig, tán egész télre is. Látott persze sok-sok egészséges, új farakást is – a stadionba rengeteg fát dolgoztak, építettek be, és még szemlátomást fognak -, de az meg nem fordult K. József fejében, hogy az építőfákból lopjon tüzelőanyagot. Dehogy! Kell az a stadionhoz, hogy szép legyen majd az átadáskor. Az ugyan átszaladt József agyán, hogy hány hajléktalannak lenne elég egész télire ez a sok, fölhalmozott fa, de egyrészt el nem tudta képzelni a számot („Húúú! Tán a város minden hajléktalanjának elég lenne télire!”), másrészt hamar elhessentette ezt a szentségtörő gondolatot: építkezéshez kell az a fa, nem eltüzeléshez!
Ahogy ott szemlélődött, egyszerre csak eszébe jutott egy hasonlat, amit egykor – ki tudja hol, és mikor – olvasott. A hasonlat szerint, ha az ember megnéz egy pusztulóban, romosodóban lévő épületet, meg egy éppen épülőt, mennyire hasonlatosak azok egymáshoz. Hasonlóak, csak a végeredmény más. Az egyik egy idő múlva szilárdan, szépen áll majd, a másik rombadől. De amíg a folyamat tart, a látvány igen nagyon hasonló.
És József arra gondolt, hogy az emberi élettel is valahogy így van ez. Egy kisgyerek épp olyan gyámolításra szoruló, elesett, mint egy halálba hanyatló öreg ember, épp csak a végeredmény más. A kisgyermek idővel fölnő, gondoskodik magáról, élete teljességébe kerül, az öregedő meg elpusztul.
És ő épp egy ilyen öregedő pasi, nem egy épülő, tavaszon avatandó stadion.
Aztán visszamászott a belvárosba, avval az elhatározással, hogy rövidesen kihurcolkodik ide, az épülő, szépülő stadion környékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése