Augusztus tizedike az évszázadok sodrában

Kr. e. 480-ban ezen és a következő napon veszett oda Leónidász spártai király és 300 katonája a Thermopülai szorosnál lezajlott ütközetben. A szűk szorost védő apró, de jól felfegyverzett és fegyelmezett csapat az első két napon egyszerűen lemészárolta a szemből támadó perzsákat. Ekkor azonban az áruló Ephialtész hegyi ösvényeken keresztül a görögök háta mögé vezetett egy nagy perzsa csapatot, és Leónidasznak meg kellett osztania seregét. A király a 300 spártaival, 400 thébaival és 700 más vidékről származó katonával maradt a szoros bejáratánál, azzal a szándékkal, hogy életük árán is feltartóztatják a perzsákat, hogy a görög városállamok felkészülhessenek a harcra. A thébaiak kivételével, akik megadták magukat, az egész görög sereg a csatatéren esett el. Egyes források szerint Leónidasz maga küldte haza a sereg zömét, hogy megmentse őket a harc folytatásához és hátvédként maradt vissza csapatával, nehogy a perzsa lovasság lerohanhassa a visszavonulókat.
A király és katonái áldozata emlékére oroszlánt ábrázoló faragott emlékművet emeltek, a sírfeliratot – epigrammoszt – Szimonidész írta:
Hó kszein’, angelein Lakedaimonioisz, hoti téde
keimetha, toisz keinón rhémaszi peithomenoi
azaz
Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak:
Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza

955. augusztus tizedikén vívták – Bulcsú, Lehel és Súr vezérek vezetésével – a kalandozó   magyarok utolsó nyugati csatájukat, a Lech mezején, Augsburg közelében.
A magyarok súlyos vereséget szenvedtek I. Ottó német királytól. A német oldalon fényes diadalként, magyar oldalon katasztrófaként értékelt ütközet igazi jelentőségét az adta, hogy – eltérő módon – mindkét nép esetében elősegítette a középkori központosított állam megalapítását.
Így történt: a magyarok már három napja ostromolták a várost, amikor – Ottó személyes vezetésével – a mintegy 8000 főt számláló birodalmi sereg megérkezett a Lech folyó melletti mezőre. A Bulcsú, Lehel és Súr vezette kalandozók – bár a város bevétele fontosabb volt számukra – augusztus 10-én váratlanul abbahagyták a várvívást, és átvonultak a folyó túloldalára, hogy megmérkőzzenek a királlyal. Bár a létszámfölényben harcoló nomádok nagy önbizalommal vállalták a csatát, az utóbb mégsem a terveik szerint alakult. Ottó ugyanis rá tudta kényszeríteni a magyarokat a közelharcra, amiben az íjjal és tőrrel felszerelkezett ellenség rendre alulmaradt. A csata pontos mozzanatait ugyan nem ismerjük, de az tény, hogy idővel – vélhetően a magyar vezérek halála, vagy elfogása után – a magyarok megfutottak a vértesek ellen, és szélsebesen elhagyták az országot.
Bulcsú, Lehel és Súr története közismert: a monda szerint a csata során mindhárman a német király fogságába estek, és a vereség után „Konrád császár” elé vezették őket. Ekkor egyikük, Lehel, halálra sújtotta kürtjével a trónszékén ülő uralkodót, mondván, hogy a megölt császár neki fog majd szolgálni a másvilágon. Ez a híres történet számos tévedése ellenére – például, hogy ebben az időpontban nem Konrád császár, hanem Ottó király uralkodott – számos hasznos háttér-információt ad, főleg a vezérek sorsával és a csata utáni eseményekkel kapcsolatban. Az ott említett „Konrád császár” pedig vélhetően Vörös Konrád, aki ugyan csak herceg volt, de valóban meghalt a csatában.

1628. augusztus tizedikén a Vasa svéd királyi hadihajó az első útján, Stockholm közelében elsüllyedt. II. Gusztáv Adolf svéd király a harmincéves háború alatt, a Lengyelország ellen folyó harcok miatt rendelte meg a szép hajót, mely korának egyik legjobban felszerelt hadihajója volt. 64 ágyúval rendelkezett, viszont a szélességéhez képest túl hosszú és túl magas volt. A szokásos stabilitási próbán – amikor harminc matróz fut egyszerre egyik oldalról a másikra, így próbálván felborítani a hajót – a Vasa erősen megdőlt. Mivel ezt senki nem merte a király tudomására hozni, a hajót késznek nyilvánították.
Azon a napon, mikor a Vasa vitorlát bontott a kikötőben, hogy megtegye első útját, szép idő volt, nem számítottak hullámzásra, így az ágyúnyílások nyitva voltak. Ám egy hirtelen széllökés a hajót annyira megdöntötte, hogy ezeken át beömlött a víz. A hajó valamivel kevesebb, mint 1300 métert tett meg a vízrebocsátása óta, és máris elsüllyedt a stockholmi kikötő közepén, 50 matróz halálát okozva.
Az akkori kivizsgálás feltárta a tervezési hibákat, és az elégtelen mennyiségű ballasztot jelölte meg a szerencsétlenség fő okozójának. A hajótestet végül is nem emelték ki, így az 30 méter mélyen, szinte teljes épségben megőrződött a tenger fenekén egészen 1961. április 24-ig, amikor kiemelték.

1664. augusztus 10-én kötötték meg I. Lipót magyar király és IV. Mehmed oszmán szultán  követei az 1663–64. évi Habsburg-török háborút lezáró vasvári békeszerződést, melyben a győztes fél – vagyis Bécs - indokolatlanul enyhe feltételeket szabott a Portának.
Maga az uralkodó mondta: „Jól tudom, hogy sokaknak nem fog tetszeni.”
Hát nem is tetszett, annyira nem, hogy egy sor összeesküvést váltott ki Magyarországon.
Sokat töprengtem, szinte kamaszkorom óta azon, hogy a jelentős győzelmek után - Zrínyi Miklós horvát bán 1663–64 telén indított sikeres hadjárata, és aztán Montecuccoli győzelme Szentgotthárdnál -, mi a fenéért kötött ilyen békét Lipót? Mi lehetett az oka?
Azt gondolom való igaz, hogy Lipót bécsi tanácsadói tartottak attól, hogy a felszabaduló Magyarország – Bourbon támogatással – megpróbál majd elszakadni a dinasztiától. De az igazi ok másutt lehetett: a Habsburgok szerették volna minél hamarabb a nyugat-európai hegemóniáért vívott küzdelemre fordítani figyelmüket, így aztán a hátország biztonságáért cserében – nem először azóta, hogy a törökök elfoglalták az országot – rendkívül nagylelkűnek bizonyultak.
A vasvári béke joggal keltett csalódást az ország felszabadításában reménykedő magyar nemességben, ugyanakkor súlyos presztízsveszteséget hozott a bécsi udvar számára: nem véletlen, hogy Lipót csak szeptember végén hozta szövetségesei tudomására, hogy időközben megállapodott a Portával.
Ekkor vélhetően már kezdetét vette a Habsburgokból kiábrándult magyar arisztokraták szervezkedése, melynek irányítását Zrínyi Miklós tragikus halála után Wesselényi Ferenc nádor örökölte meg.

A francia forradalom első, alkotmányos királysági szakaszának vége felé közeledett. Egyre erősödött a külföldi beavatkozástól való félelem: II. Frigyes Vilmos is, II. Lipót is  intervencióval fenyegette meg a franciákat, ha a királynak baja esne. XVI. Lajos meg ezt a beavatkozást ki akart provokálni, hogy restaurálhassa hatalmát, ezért szintén a háború pártján álló girondi kormányt nevezett ki, mely kormány szépen hadat is üzent a Habsburgoknak. Mivel a király érdeke a francia vereség lett volna, megvétózott több hadseregfejlesztési javaslatot, mire ellene fordult a közhangulat.
1792. augusztus tizedikén a nép betört a Tuileriákba, heves harcok után a palotát védő svájci gárdát lemészárolták. Az uralkodó a Nemzetgyűlésben keresett menedéket, az viszont a városi tanács (kommün) és a tömeg nyomására lemondatta, majd börtönbe záratta az uralkodót, és átalakult Nemzeti Konventté, melyben rojalisták már nem, csak a girondisták és a jakobinusok rendelkeztek képviselettel. A történészek többsége ezt az augusztus tizediki fordulatot tartja a forradalom cezurájának, második szakasza kezdetének. Minden esetre a királyságnak egy időre Frankhonban befellegzett, következett a köztársaság.

1990. augusztus tizedikén Vénusz körüli pályára állt az amerikai Magellán űrszonda, és aztán több mint négy évig gyűjtött adatokat a bolygóról. A Vénusz felszínének 98%-át térképezte fel radar segítségével és 95%-ról készített gravitációs térképet.
A küldetés lejárta után, 1994. október 11-én földi utasításra csökkenteni kezdte pályamagasságát, belemerülve a Vénusz légkörébe, ahol a sűrű légkörben elégett.