Maria Montessori volt Olaszországban az első orvosnő és nevelő, aki az egész világon elismerést vívott ki magának. Nevezték őt a pedagógia apostolának, új „Kolombusnak”, a gyermeki lélek felfedezőjének. A század elején, mint orvosnő tudományos megfigyeléseivel, kísérleteivel az addigi nevelési felfogással merőben ellentétes pedagógia alapjait rakta le.
A szabad, boldog, öntudatos ember nevelésén fáradozott egész életén át.
Műszaki középiskolába járt, majd az orvosi egyetemen folytatta tanulmányait, 25 évesen Olaszország első orvosnőjévé avatták. Fiatal orvosként gyermekosztályon dolgozott, és ott hamarosan arra a megállapításra jutott, hogy az értelmi sérülés nemcsak gyógyszerekkel, hanem sokkal inkább pedagógiai eszközökkel korrigálható.
Érdeklődése később a normál pedagógia felé fordult. A pedagógia antropológia című munkájában kifejtette, hogy az orvostudomány és pedagógia szoros kapcsolatban vannak, egyik sem nélkülözheti a másikat a fejlődő gyermekekkel való foglalkozás során.
Pedagógiai elveit, nevelési rendszerét a tudományos pedagógia és orvostudomány legalapvetőbb elveinek figyelembevételével alakította ki. A gyermekek fizikai fejlődését antropológiai szempontból figyelte meg és irányította.
A Montessori-módszer lényege, hogy a pedagógus nem tanít a szó hagyományos értelmében, hanem a gyermekeket olyan környezetbe helyezi, olyan játékeszközökkel veszi körül, amelyeket kézbe véve és használva saját tapasztalataik alapján fedeznek fel dolgokat, fejlesztik képességeiket, jutnak új ismeretekhez. Bármikor és bármeddig játszhatnak akármelyik játékeszközzel. A pedagógus csupán figyelemmel kíséri tevékenységüket, fejlődésüket, és ha szükséges, segítséget nyújt. A tanításközpontúság helyett az önálló tanulást helyezi előtérbe. Szabadságra, önfejlődésre, önállóságra nevel, azáltal, hogy figyelembe veszi a gyermek adottságait, fejlettségi szintjét, tempóját, biztosítja a problémák önálló megoldását, a felfedezés örömét. Pedagógiája szerint a finommotoros képességek és az érzékelés a legkisebb gyermekkortól fejleszthető megfelelő gyakorlatokkal. Ezekhez dolgozta ki saját eszközrendszerét.
Tisztelet adassék e nagyszerű Pedagógusnak és Módszerének is! Legalább a születése napján!
12. augusztus harmincegyedikén született Gaius Caligula Caesar, az őrült római caesarok közül az első. Nevét egyébként légionistáknak köszönheti: ifjúkorát hadvezér atyja Germanicus seregének táborában, a Rajna vidékén töltötte. Mivel a katonai csizmát (caliga) előszeretettel viselte, kapta a katonáktól a Caligula („Csizmácska”) melléknevet.
Suetonius néhány évtizeddel később keletkezett leírásában lényének alapvonása a határtalanig menő hatalmi hóbort, melyet olykor joggal elmebajnak vélhetünk. Istennek tartva magát isteni tiszteletet követelt a maga számára, sőt, versenyre szólította fel Juppitert, hogy döntsön, kit illet meg a világuralom.
Abban is Juppiterhez hasonlóan vélt cselekedni, midőn testvérével Drusillával, kit istennővé (Dea) emelt, vérfertőző viszonyban élt. Ebből objektívebb megközelítéssel annyi lehet igaz, hogy különleges szeretettel vette körül leánytestvéreit, mint családja maradékát.
Rokonaival és barátaival szemben a legvéresebb kegyetlenséggel dühöngött. Tiberius Gemellus 37-ben halt meg, mert Caligula betegsége idején állítólag azt remélte, hogy utódja lesz. Meghaltak Macro és felesége gyermekeikkel együtt, nemkülönben igen sok férj, kik a halált azért érdemelték meg, mert előzőleg nejük volt az, kivel egy császár viszonyt kezdett.
1840. augusztus utolsó napján született Giovanni Verga olasz – szicíliai - költő, író. A rövidebb-hosszabb elbeszélések vagy inkább rajzok kora, a realizmus – vagy ahogy Itáliában nevezik, a verismo – kora volt ez a kor Európa-szerte, és Verga tehetségének, tömör kevésszavúságának igen jól megfelelt ez a forma. A remekművek egész sorát írta meg ebben a stílusban. Közülök a Cavalleria rusticana - Parasztbecsület és a La lupa -A nőstényfarkas címűek világhírre jutottak. Előbbi már csak azon oknál fogva is, mert Pietro Mascagni csodálatos operájának alapjául szolgált. A drámai koncentrálásnak nagyszerű példája mind a kettő, és még több, kevésbé híres társuk is.
1856-ban augusztus harmincegyedikén szentelték fel az esztergomi Bazilikát, Hild József építész remekművét, jóval befejezése előtt. Erre az alkalomra szerzette Liszt Ferenc az Esztergomi misét, és a szertartás során Ő maga vezényelte.
1878. augusztus harmincadikán a Dunántúl felől nagy esők, zivatarok érték el Észak-Magyarországot. Először Eger, Óhuta, majd Diósgyőr és Miskolc következett.
Mivel a felhőszakadás egyszerre nagy területet érintett, a Bükkből lezúduló víz úgy felduzzasztotta a Szinva és a Pece patakokat, hogy azok másnap, 1878. augusztus harmincegyedikén hajnalban medrükből kilépve álmukból riasztották a polgárokat és elpusztították Miskolc belvárosának nagy részét. A víztömeg meg-megakadt az útjába kerülő hidakban, malomgátakban, házakban és magával sodorta őket, nagy mennyiségű hordalékot felhalmozva a hidak környékén és a zsilipeknél. A belvárosban percenként fél métert emelkedett az áradás, így a menekülés szinte lehetetlen volt. A város egyes részein 4–6 méter magasan állt a víz. Csak Miskolcon 2182 ház dőlt össze, a város épületeinek a fele károsodott és 277 ember halt meg, de a környékbeli településekkel együtt számítva az áldozatok száma elérte a 400 főt.
1896. agusztus harmincegyedikén adták át rendeltetésének a pesti Nagykörutat. A mai Budapest területén a XIX. század közepéig különálló településeken éltek az emberek, ahonnan sugár irányú utak vezettek a Duna partjára, a mostani centrum helyére, viszont a települések közötti közlekedés megoldatlan volt. Idővel komoly igény merült fel, hogy össze kellene őket kötni. Mivel a mai Nagykörút helyén korábban a Duna egyik ága folyt, így az első tervek szerint ezt felélesztve egy hajózható csatornával akarták megoldani a problémát. A csatorna 8 láb mély, 120 láb széles lett volna, északi és déli végén egyaránt zsilipkapukkal elválasztva a Dunától. Megvalósítására létre is jött egy társaság, mely vállalta, hogy 4 év alatt kiépíti a legnagyobb dunai hajókkal is járható ágat, 12 híddal és 48 rakodóhellyel. A csatorna két partjára látványos palotasorokat terveztek. A terv végül – sajnos! -anyagi okok miatt nem valósult meg, viszont a helyén futó közúti nyomvonal végérvényesen bekerült a városrendezési tervek közé.
1872-ben elkezdődtek a munkálatok, de nagyon lassan haladtak. A következő 12 év alatt csak 23 új épület készült el, köztük a Nyugati pályaudvar és a Blaha Lujza téri Nemzeti Színház. A vizsgálatok rámutattak, hogy az építkezést csak komoly adókedvezményekkel lehet felgyorsítani, biztosítva ezzel az építtetők érdeklődését. Az 1884-től1890-ig tartó időszakban évente közel 20 ház épült fel. A továbbiakban arra törekedtek, hogy a Nagykörút kiépítése 1896-ra, magyarok honfoglalásának millenniumi ünnepségére elkészüljön. Ennek megfelelően a következő 6 évben 85 újabb ház készült el. A körút kiemelkedő épületei közül ekkor épült meg a Vígszínház, a Royal Szálló, valamint a körút egyik legjellegzetesebb épülete, a New York-palota. A tervek végül megvalósultak, így 1896. augusztus 31-én, ünnepélyes keretek között átadhatták a Nagykörutat.
1909. augusztus harmincegyedikén született Fejtő Ferenc, történész, kritikus, Széchenyi díjas író, baloldali publicista. Emigrációja idején az AFP hírügynökség munkatársa volt, a kelet-európai kommunista diktatúrák elemzésével foglalkozott, 1947 és 1989 között nem tért vissza hazájába. Először 1952-ben jelent meg A népi demokráciák története című munkája, amely ismertté tette nevét - Magyarországon a mű két kötetben, bővített kiadásban csak 1991-ben jelent meg. A népi demokráciák története a kelet-európai sztálinizmus elemzésének alapműve, óriási tárgyismeretre támaszkodó megközelítései ma is érvényesek. A 16 nyelvre lefordított, Franciaországban tankönyvként is használt mű számos francia szimpatizánst ébresztett rá a valóságra.
Fejtő emellett könyvet írt az 1956-os forradalomról, 1972 és 1982 között a párizsi Politikai Tanulmányok Főiskoláján a Szovjetunióval és Kelet-Európával kapcsolatos szemináriumok igazgatója volt, 1973-ban pedig műveiért megkapta a bölcsészdoktori címet. Franciaországban a 20. századi értelmiség egyik nagy alakjának tartják. 2006-ban magyar nyelven jelent meg József Attiláról szóló könyve, 2008-ban halt meg.
1939. augusztus harmincegyedikén lengyel milicistának öltözött német ügynökök támadták meg a német-lengyel határ közelében lévő, akkor Németországhoz tartozó gleiwitzi (Gliwice-i) rádióállomást, és az állomás elfoglalása után rövid lengyel nyelvű, németellenes propaganda-üzenetet sugároztak. A művelet célja az volt, hogy Lengyelországot agresszornak tüntessék fel, és ürügyet szolgáltassanak Lengyelország lerohanására. A támadást Alfred Naujocks SS ügynök vezette, akinek a nürnbergi per során tett vallomása az egyetlen hiteles forrás, amelyből az eseményekről tudunk – ő volt a rajtaütés egyetlen, a háború után felkutatható túlélője.
És másnap, 1939. szeptember elsején a szörnyű világégés kirobbant.
1943. augusztus utolsó napján nagy erejű szövetséges bombatámadás érte Pisa városát, mely 2500 házat döntött romba, és közel 2000 áldozatot követelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése