A szöveg fantáziám szülötte, bármely hasonlóság a valósággal,
pusztán a véletlen műve!
A cigánytelep itt is, mint a községek mindegyikében, tulajdonképpen ott kezdődött, ahol a község véget ért.
Ezt már abból is lehetett látni, hogy - mintegy varázsütésre - az aszfaltozott utak itt fejeződtek be, helyüket lotyokos, saras, kátyús földutak vették át, melyek eső után, olvadáskor egészen járhatatlanná váltak. Hiába, no: ezt a problémát még mobiltelefonos, internetes, űrbeszáguldós huszonegyedik századunk sem volt képes megoldani.
Nem ment az.
A cigánysor első néhány házát egykor akár takarosnak is nevezhettük, hisz ezekben éltek a többiek által gletecsorénak csúfolt (kicsit irigykedve csúfolt) jobb módú cigánycsaládok.
Odébb aztán a menthetetlen kortorárok, a mélyszegény cigányok éltek, amúgy cigányosan: főképp a koszos, sosem gereblyélt udvaron, meg a lepusztult szobák-konyhák homályában, mert, amiként kövezett út nem volt a cigánysoron, úgy villany és víz sem.
A cigánysor utolsó házai után kis legelő terült el; jobb időkben, mikor még volt mezőgazdasága a községnek, föl volt szántva az a darabka föld is, de tízegynehány éve, mióta globális-kapitalistává lett az ország, csak ugar volt az a darabka föld, és még legelőnek is csak nagy jóindulattal nevezhetjük, hisz nyája, kondája, gulyája sem volt immár a helységnek.
A kis mezőn túl aztán az erdő kezdődött: az erdő egy böhömfekete autós újgazdagé lett a nagy, fene osztozásban, és a böhömtulaj jól körül is kerítette erdejét: joggal, hisz az erdő immár Őböhömségének magántulajdona volt.
A gletecsoré részen a második ház a sokcsaládú B. G. tulajdona volt: sokcsaládúnak mondom, mert négy gyermekén kívül még az egykor takaros házban laktak szülei is.
B.G. jómódúsága valójában már régen fenomenális volt csupán, és csakis az egykor nagy keservvel fölrakott ház jelentette a jómódot.
A házat akkor építették, mikor még neki is, apjának is volt munkája. Persze csak segédmunka volt az, hisz B.G. nem tanult szakmát, nem tehette, hogy a nyolcadik után még valami szakmát is tanuljon. Munkába kellett állnia, és állta is a helyét, míg csak a munka meg nem szűnt, és ő – apjával együtt – lapátra nem került.
Attól kezdve aztán élt B. G. ahogy lehetett, és ha nem lehetett, hát sehogy: alkalmi munkák, csomagcipekedés a piacról valami nagyvásárlású gazdag asszonynak, fémgyűjtés, miegyéb.
A házat ugyan eladhatták volna, akadt is vevő-szándékú, de G. makacsul kapaszkodott egykori jómódjának utolsó jelképébe.
A körülkerített erdő körülkerítését gondos cigánykezek fölfeszítették, és a cigánysoron élők oda jártak rőzséért, hullott fáért, gallyazásért, hogy farkasordító hidegben legyen mivel fűteniük kicsit. Kell a kis meleg a purdéknak úgy krechuno táján, meg a tőtött káposztát is csak meg kell főzni valahogyan.
Szégyen avagy sem, de olykor G. maga is belopakodott a Böhöm erdejébe fát gyűjteni. Mi több: olykor, ha nagyon fázott, és nem volt türelme gallyazni, rőzsézni, hullott ágakat szedni, ki-kivágott kisebb fát is. Nem lett attól sokkal kevesebb a Böhömnek.
Mondtam: a cigánysornál a makadám és aszfaltozott utak véget értek, és koszos, poros földutak húzódtak ott. Pedig járta a cigánysoron a suttogó híradás, hogy az önkormányzat megpályázott holmi pénzeket az Uniótól, hozzá még kifejezetten utak burkolására, csakhogy azok a pénzek kézen-közön elolvadtak (nagy bűvészmutatványokat tud néhány önkormányzat), de utak nem lettek belőlük.
Legalább a cigánysoron semmiképp sem.
Egy napon B. G. házában nagy látogatót fogadtak: a községi házak egyikéből jött el a helyi cigányönkormányzat vezetője, hogy ezt-azt meghányjon, vessen a még mindig tekintélynek számító G.-vel.
Leginkább a körül forgott a szó, hogy az önkormányzat, tán maga a Polgármester, elsikkantotta az uniós pénzeket, hát kéne arra kérdezni, nagyon kéne.
B.G. erősen húzódozott: nem volt ő sem bő- sem ékesszavú, már miért épp ő menjen a polgármesteri hivatalba szájalni. A hivatali helyeket amúgy is jobb kerülni, még hivatalos hívás esetén is jobb, még hogy önként menni oda?
Csakhogy Cs. Zs. a cigány-önkormányzati vezető erőszakos ember volt, másnap hát G. a Polgármester úr irodájában ült feszengve, és hallgatta, ahogy Cs. Zs. kellemetlen kérdéseket tesz föl.
A Polgármester nem mutatta ugyan, de megriadt: azért-e, mert csakugyan volt olvadozó vaj a fején, vagy csak azért, mert a suttogó pletykák most hangos létet nyertek, ki tudja?
Tény, hogy amikor a két cigányember elment, ő vette a telefont, és fölhívta az újonnan alakult MG nevű ifjú, rendvédelmi szervezet számát, hogy jönnének le ugyan a községbe, szép fekete egyenruháikban, gondosan subickolt bakancsaikban, oszt’ masíroznának föl-alá a helység utcáin: az se baj, ha közel a cigánysorhoz.
Az MG félkatonai, félnáci, félszívű szervezet volt egy kis ideje, akik szívesen masíroztak: szerettek fölvonulni rendben: általában szerették a rendet a tagok.
Aki nem lép egyszerre…
Hát igen.
El is mentek hát vagy ötvenen, nyalka, jól megnyírt félszívűek, és masíroztak kicsit.
De a kocsmába nem mentek, ez rágalom! Az MG-tagok egyáltalában nem ittak alkoholt, nem dohányoztak, nem volt szenvedélyük, hacsak nem számítjuk az égő gyűlöletet minden más iránt, ami nem MG.
Aztán más módon is tapasztalhatta a mi G.-nk, hogy a Polgármester nem felejt.
Három héten át minden egyes napon, mikor az erdőkerüléssel végzett, a földút elején, mely a cigánysorra vezetett, két rendőr várta, és minden alkalommal igazi hivatástudattal megírták a följelentést.
Följelentés falopás tárgyában. Helyszíni bírság nem volt kiróható stb., stb.
Gyűltek a bírságok, és vajon miből fizethette volna ki G.?
Egy napon igazi csoda történt a cigánysoron, szavamra: valódi csoda.
A kátyúk, lotykok közepette begurult a cigánysorra egy hatalmas, fekete böhömautó; baloldali ablaka lehúzódott kellemes surrogással, egy szép, kövér, szőrös kar nyúlt ki az ablakon, hanyagul intett az egyik kis cigánykölöknek, kellemes, rekedt hangon megérdeklődte, hol van a B.G. háza. Aztán, mikor a kis poronty megmondta, az ablak kellemes surrogással fölhúzódott, és a böhömautó odébbállt.
A setét, korom éjszaka cseppet sem finnyás: épp úgy leereszkedik a Százholdas Pagonyban terpeszkedő tízszobás vadászvillára, mint a szutykos, lityek-latyakos cigánysorra.
És az éjszaka leszállt: egy óra lehetett, mikor a fekete böhömautó bekanyarodott a cigánysorra, és megállt B.G. háza előtt. Ajtaja kinyílt, kikászálódott egy szép, kövér ember: fölnyírt tarkóján három vízszintes hurka terpeszkedett, az szép volt.
Kivett két benzines palackot – Molotov-koktélnak hívja a néphagyomány az ilyesmit ötvenhat óta -, és kényelmes lassúsággal a házhoz sétált.
Meggyújtotta a kanócokat, rendben, egymás után mind a kettőt, és szép ívben a tetőtérbe hajította a padlásfeljárón keresztül.
Közben a böhömautó egyik ablaka lenyílt, megjelent az a szőrös, szép kar, melyet már láttunk, puskacső nyúlt ki az ablakon, és ügyesen célra tartott: a bejárati ajtóra szegeződött.
Lobogó tűzzel lángolt már a háztető, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és megjelent G. egy szál gatyában, trikóban, karján kicsi fiával.
Mögötte már lángoló gerendák hulltak a házba; B. G. felesége, nagyobb gyermekei, szülei üvöltve, zokogva, sírva menekültek.
Dördült a puska, kétszer dördült. G. a szíve alá kapott néhány sörétet, kicsi fia a hátába jó párat.
„Isten, irgalmazz meg nékünk!” – gondolta utolsó gondolatával G. - „Azér’ a néhány hasáb fáér’?”
És még – talán - egy dallam dörömbölt fejében balsorsa kapuján, mintha hallotta volna belül: uhhhalomaloma, - hu-alomaloma…
De aztán már csak mély csend és sötétség maradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése