2013. augusztus 11., vasárnap

A recept

- arcképvázlat W. S. Maugham árnyékában -

A. Béla (B.) író volt, amolyan se jobb, se rosszabb a többi tucatba valónál. Semmiképp sem jobb.
Tanulmányait természetesen egy igen jó hírű egyetemen folytatta, jelentős sikerrel: diákegyesületi elnök volt, és ha egy kanyaró le nem veri lábáról, bizonnyal bejutott volna az atlétikai csapatba is.
Vagy a kosárlabdacsapatba, vagy a kézilabdacsapatba.
Egyetemi szereplése feltűnést nem keltett ugyan, de tisztes eredménnyel zárult, aztán A.B. hozzálátott, hogy álmát megvalósítva rátörjön a Parnasszus csúcsára. Mert minden áron, ádázul író-költő akart lenni.
Számos – vagy számtalan? – jó tulajdonsága segítette az íróvá válás útján: jóképű volt, snájdig, remek társalkodó, intelligens, már ifjan kapcsolatba került a felsőbb körökkel; kellemesen férfias jelenség,  jó növésű, kisportolt, tágra nyílt, őszinte kék szemeihez, hullámos, barna hajat adott a sors. Egészében véve megejtően becsületes, tiszta és egészséges. Kellően olvasott is volt, ami az írói pályán elengedhetetlen föltételnek tűnt, ő pedig elolvasta a Száz híres regény című kiadványt, mely kivonatolva tartalmazta nevezett irodalmi műveket, íróik élet- és pályarajzát. De nem csak ez, mert A.B. megállapította, hogy ama száz híres regénynek a tíz százalékát eredetiben  is olvasta, olvasottnak kellett hát magát gondolnia.
Mindössze egy negatív tulajdonságával lehet előhozakodni, jelesül mérhetetlen fösvénységével, melyet akár zsugoriságnak is nevezhetnők. Ám idővel kiderült, hogy még ez a tulajdonsága is helyénvalóan kamatozott, amikor pénzre, nem kevés pénzre lett szüksége, hogy első könyvét magánkiadásban megjelentethesse.
Előbb – mert sajnálta a pénzt, nem is vitás – különböző pályázatokkal próbálkozott, aztán még sem maradt más lehetőség, mint a magánkiadás; nagyot sóhajtva, fújva rászánta megtakarított pénzének egy részét.
Minthogy pedig alapjelleme a továbbiakban sem változott, könnyelművé a kiadásokat tekintve sosem lett, az első kötetet szép sorjában még tizenegy követte.
Első jelentkezése, kopogtatása (dörömbölése?) az Irodalom Kapuján, szerény volt. Takaros, kicsi könyv, és mint minden további kötete – akár próza, akár vers lett légyen is az – tökéletes ízlésre vallott, bár a foglalt gondolatok nem voltak épp fenomenálisan újszerűek, de felettébb ízlésesek, mint mondtam.
Ezt az első kötetet – postaköltséget nem sajnálva – A.B. kivétel nélkül minden jelentősebb, nevesebb élő alkotónak, a kortárs irodalom krémjének elküldte, egy nagyon udvarias és igen szerény hangú levél kíséretében.
Ebben a levélben elmondta, mennyire csodálja illető írót – mindegyiknek elmondta -, milyen sokat tanult művei alapos tanulmányozásából, és milyen forrón vágyakozik arra, hogy bár szerényen, bár távolról, de ő is kövesse címzett Költőt, Írót, Esszéistát az általa tört rögös, de vadonatúj úton.
Hozzáfűzte még, hogy most egy, a pályán épp induló ifjú teszi a Nagy Művész lába elé csekélyértékű könyvét, és fogadja, hogy a jövőben is, mint Mesterére fog tekinteni rá.
Kaptak még a kötetből a fontosabb irodalmi lapok egy-egy példányt, természetesen kaptak a Rokonok, Barátok, Üzletfelek, és három példány tényleges megvásárlásra is került a könyvhéten.
Így aztán az nem mondható el ugyan, hogy első könyve elárasztotta a könyvpiacot, még az sem, hogy harsány sikert aratott, de mérsékelt sikert igen. E siker elsősorban abban állt, hogy A. B. irodalmi körökben sok barátot, pártfogót szerzett, és a legrövidebb időn belül az ember nem mehetett el úgy egy irodalmi eseményre, hogy azon Bélát (B.) ne találta volna ott, amint éppen vajas kenyeret kínál körbe, vagy egy neves urat vagy hölgyet szabadít meg üres poharától. Fiatalos volt és friss, vidám szívből kacagott bárkinek a tréfáján, akiről tudta, hogy a ranglétrán felette áll.
Hamarosan kiderült, hogy kiváló bankettszónok, és a legjobb kiállítás megnyitókat tudja fabrikálni. Kezdő vagy nem túl nagynevű írók társaságában érvényesült vonzó egyénisége, zöldségeiket, odahaza legyártott bon mot-ikat nagylelkűen értékelte: ha kéziratokról véleményét kérték, soha, de soha nem talált bennük kivetnivalót. Kezdték nem csak rendes fiúnak gondolni, hanem szilárd ítélkezésű kritikusnak is.
Béla, (A. B.) megírta és fennírt módon kiadta második kötetét is (aztán a harmadikat stb. tizenegyig): sok munkát ölt belé, ami meg a mesterségbeliséget illeti, tán hasznára voltak az idősebbek tanácsai, mert mindenben szót fogadott nekik.
Többé semmit nem bízott a véletlenre, de nem ám! Ha nem is a legmenőbb, de kisebb és azért jó nevű vidéki lapok szerkesztőségeivel mindent előre elrendezett, hogy könyveiről a továbbiakban több kritika, méltatás, recenzió, lapvélemény jelenjék meg, és vele magával több háttérbeszélgetés, interjú, riport. Másodvonalas televíziókhoz, rádiókhoz is szerzett kapcsolódásokat, adott nyilatkozatokat.
Mivel pedig egyre újabb könyvei azt a kezdettől fogva lappangó gyanút erősítették, hogy nem fogja alapjaiban megrengetni az irodalom elefántcsonttornyát, nem fogja kifordítani sarkából a világot, sokan úgy gondolták, miért is ne segítsék kicsit a jó fiút egy fokkal feljebb a létrán, hisz oly magasra sosem fog jutni, hogy eltakarja előlük a napot, hát sokan kaphatóak voltak e segítségre írói körökben. És különben is: a Béla (A. B.) szolíd, csöndes, szerény fiú maradt, gyakran mondogatta irodalmi körökben, meg másutt: „Tudom, nem vagyok nagy író. Ha összevetem magam az óriásokkal, akiknek vállán állok, egyszerűen megsemmisülök. Volt idő, amikor hittem, hogy egyszer megírom majd az igazán nagy művet, de mára már a reményét is föladtam. Csupán annyit szeretnék elérni, hogy illetékesek elismerjék, minden tőlem telhetőt megteszek.” – mondogatta a Béla.
És az tán nem szerénységéről tanúskodik, hogy továbbra is elküldte minden új kötetét az élvonalbélieknek, hogy könyvének minden recenzorát levelekkel ostromolta, megköszönve  dicsérő szavaikat, sőt olyikat ebédre vagy vacsorára is meghívta, pénztárcáját sem kímélve?
Mi több! Az elvétve megjelenő csípős, gonosznyelvű kritikák íróit is vacsorára vagy ebédre hívta, az ilyeneket ráadásul igazán menő, első osztályú éttermekbe, hogy megmutassa, ő, a Béla nem neheztel. Hosszú levelet írt előbb a gonosz kritikusnak, melyben kifejtette, mennyire sajnálja, hogy művének gondolatai nem jutottak el a kritikus szívéhez, lelkéhez, és azt sem hallgatta el, hogy azért a bírálat, mint bírálat végtelenül érdekes volt. És aztán beszélgetős vacsorára hívta a kritikust.
Az pedig az isteni igazságszolgáltatás része, hogy amikor A.B.-nek megjelenik következő  kötete, kritikusa rendkívül nagy haladást észlel az előző könyvhöz képest.
Valamiben.
Bármiben.
Mire elérkezett oda A. B., hogy ha nem is Pegazus hátán röppenve, de csak fölkúszott arra a Parnasszusra, nem épp a csúcsára, de elég jó helyre, már csak egyetlen nehéz, de föltétlenül megoldásra váró problémája maradt: mit tegyen régebbi barátaival, akik már nem segíthetik további emelkedésében, és ezért irántuk az érdeklődése jócskán megcsappant?
Ennek a kérdésnek megoldását bőrömön éreztem, hát elmondom.
A kezdet kezdetén jó barátok voltunk, amúgy látszat szerint, emelkedéséhez, ha nem is sokban, de hozzájárultam. Közben én magam nem tartottam vele röptében, felfutásában, mondhatni, maradtam helyemen, ha csak nem állja meg helyét, hogy szép lassan lecsúsztam abból a magasságból, ahol amúgy soha nem is voltam.
Ő pedig fölfelé haladtában, ahogy sorban, rendben jelentek meg kötetei, új barátokat szerzett, a régiek, mint én például, egyre kellemetlenebbekké lettek, egyre terhesebbek.
Legszívesebben A. Béla ejtette volna korábbi barátait, ha lett volna hozzá mersze, csakhogy nem volt.
Megtört szívvel fogadott tehát minden régi barátjától olykor egy-egy vasárnapi vacsorameghívást, ahol a zsíros, hideg marhasült játszotta a főszerepet, mely eredetileg a vasárnapi ebéd volt, és holmi borok, melyek nem voltak igazán márkásnak nevezhetők. (Régebbi barátait – például engem – nem vetette föl a jómód.)
És persze várták a beszélgetések a régi, szép időkről, amikor még együtt álmodoztak irodalmi jövőjükről, nőkről, sikerekről, várták a szemrehányások, hogy leléptette régi barátait, amint sikeres emberré vált.
A. B. feszengve hallgatott többnyire a vacsora alatt, hallgatta, hogy barátja írásai nem jelennek meg, sajnálkozott is módfelett: le-sajnálkozott,  mindig lefele.
És közben – mert alapjában jó érzésű fickó a Béla – feszeng, rosszul érzi magát, zavarban van, félrenéz, túlozni kezdi saját kudarcait, alábecsülni sikereit, hogy a barát lássa: neki sem megy ám olyan jól.
Az olvasók állhatatlanságáról fecseg, majd azt mondja: „Legutóbbi művedet – mi is a címe? -, nem olvastam.”
A barát – én – kisegíti a címmel.
”Nos, igen. Némi csalódást okozott, szerintem írtál te már annál jobbat is. Tudod, melyik az én kedvencem?”
És megjelöli egyetlen nyomtatásban megjelent munkáját a barátnak, majd hozzáteszi: „Szerintem olyan jót tán soha többé nem fogsz írni.”
Hamar szedelőzködik, mentegetőzve, hogy valami dolga van, bocsássam meg.
A. B. olykor szenvedett ilyesféle kínoktól, de azért nem csinált nagy ügyet, lelkiismereti válságba nem került. Nehéz ilyesmit kimondani, de kimondom: mihelyt valakitől megkapta, amit kapni akart, gondolkodás és válság nélkül ejtette, faképnél hagyta a Béla.
Másoknak pedig ekként nyilatkozott rólad: „Szegény, öreg barátom! Kedves ember, igazán szeretem, kár, hogy annyira megkeseredett, bár tehetnék valamit érte, de lehetetlen! Már évek óta nem láttam, nincs semmi értelme, csak kínos lenne mindkettőnk számára. Hiába, na! A tényekkel szembe kell nézni, az ember kinövi régi barátait.”
Ilyen volt A. Béla. Őszinte, már-már bántóan őszinte, de mindig őszinte.
Senki sem alakoskodhat hosszú évtizedeken át.
Vagy igen?

3 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Ez a hmmm Veres Ildire emlékeztet, Ő mindig hümmögött csak, és egyszer, mikor erről kérdeztem, azt felelte rá: "Mindent jelenthet, azért jó...."
      Tényleg, így van...
      Köszi az olvasást!

      Törlés
  2. Úgy tűnik többen vagyunk, mint gondolnád, akik élünk a Hmmmm megjelenítő formulával. Veres Ildinek igaza van. De az idézett mondat is megállja a helyét, bárhol és bármikor: "Senki sem alakoskodhat hosszú évtizedeken át."

    VálaszTörlés