Július utolsó napja van

Minthogy 1556-ban ezen a napon halt meg Loyolai Szent Ignác teológus, a Jezsuita Rend alapítója, ezért a mai nap az Ő emléknapja.
1521. pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát, aki a spanyol király szolgálatában állott. Ez az esemény Franciaország és a Habsburg-ház harcában, amely az egész korszakra rányomta a bélyegét, alig számított valamit, mégis történelmi jelentőségű: ez a kő ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és így Inigo lovagból Szent Ignác váljon.
Sebesült lába, hiába tettek meg mindent az orvosok, rövidebb lett. Hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, és végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről.
Jeruzsálembe akart zarándokolni, ám egy pihenőhelyen, La Storta félig-meddig düledező kis templomában egy látomásban megkapta útjára a jóváhagyást: nem Jeruzsálem a cél, hanem Róma.
Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538. karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában.
Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép ,,zarándok papok''-nak vagy ,,reform-papok''-nak nevezett el. Hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága lesz a neve.
1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Miként várható volt, társai  egyhangúlag Ignácot választották meg első generálisuknak, és „könnyes szemmel adtak hálát Istennek, amiért jóságában arra méltatta őket, hogy idáig vezesse őket, és amiért a különféle nemzetek fiait egyetlen testté forrasztotta össze, nekik pedig megengedte, hogy ezt a napot megérjék”. Tízévi munka után az alapító szilárd szervezeti keretet adott a Társaságnak a Konstitúcióval.
A rendi szabályok létrehozásában szerepe volt a tapasztalatnak, a társaival való tanácskozásnak, más rendek története tanulmányozásának és az alapos megfontolásnak is.

Százhatvannégy évvel ezelőtt, 1849. július harmincegyedikén Fejéregyháza és Segesvár között, az Öreg patak és az Öregerdő táján ádáz csata dúlt.
Véljük és mondjuk mi, százhatvannégy év múltán.
Dúlt, hogyne dúlt volna, de hogy ádáz is volt? olyan orosz túlerővel szemben, ugyan mit tehetett volna a drága Bem apó, miféle „ádáz” ütközet lehetett volna?
Azért csak mondjuk ki, legyen így: százhatvannégy évvel ezelőtt Fejéregyháza és Segesvár között ádáz csata dúlt.
Maga Bem is alig tudott elmenekülni az őt üldöző kozákok elől, sőt, ezek egyike azt állította, hogy lándzsaszúrással sebet ejtett rajta. A magyarok vesztesége számottevő volt: körülbelül 1200 főt veszítettünk és legalább 500 fő foglyul esett, míg az oroszok vesztesége 44 halottat és 106 sebesültet tett ki.
És abban a csatában, meghalt, rabláncra került, eltűnt – kinek-kinek tetszése, vérmérséklete szerint – Petőfi Sándor.
Értek annyit az irodalomhoz, hogy tudjam: halála napján is voltak más Költők itt, a kárpáti tájakon, tán nagyobbak is Nála; lettek is még aztán Költők vidékünkön, bizonyosan nagyobbak Nála; de hogy sem előtte, sem utána nem volt, nincs Költő mifelénk, kinek, ha neve elhangzik, minden magyarul tudó lelkében valami megindul, abban bizonyos vagyok.
”De hátha mégsem ő volt?” – tette fel a kérdést Illyés Gyula is. – „Hátha csak megsebesült? Másnap Heydte emberei kivonultak a csatatérre, a sebesülteket gondosan agyonverték, és ami érték még volt, azt összeszedték. S ha véletlenül még ezután is életben maradt? Nem mendemonda, hogy az ezerharminc elesett közt sebesülteket is eltemettek. Volt legenda, sőt szemtanú arra, hogy a költőt is elevenen dobták a közös sírba. A gödör aljából még felkiáltott: – Ne temessetek el… élek! – Dögölj meg – hangzott felülről, és gurgatták rá a holttesteket.”
És ezt is Illyés mondja:
 „Mondhatjátok az édesanyának, hogy legkedvesebb fia valahol messze meghalt. Nem hiszi el. S ha eszével nagysokára beletörődik is, szívében az első ellenkező hírre, a legképtelenebbre is fölébred a remény. A nemzet évtizedek múlva is lázképeket lát. Fényes nappal egyszer Kolozsvár piacán megy el szeme előtt a megelevenedett kísértet, máskor a Balaton partján. Halála után harminc évvel, egy kalandor nagyon is átlátszó hazudozására, gyötrő lidércálomban milliók látják egy szibériai ólombánya mélyén, ősz fejjel, megroppant derékkal.”
És erre mondom én Arany Jánossal egy hangon: nem, nem akarom így látni AZT az embert, aki szabadságának legcsekélyebb megsértését sem tűrte, még a ruha nyakát sem gombolta be soha, mert ennyi bezártságot sem volt képes elviselni.
Akkor már inkább legyen halott, hősi halott, a szabadságharc hősi halottja.
És azt gondolom: így volt, így is volt!
1849. július 31-én Petőfi Sándor meghalt a segesvári csatában.

Nem csak Petőfi Sándor tűnt el július harmincegyedikén, hanem 1944-ben Antoine de Saint-Exupéry, a Kis Herceg szülőatyja is eltűnt repülőgépével. De Vele más a helyzet, mint Petőfivel. Az Ő tengerbe zuhant gépét azonosították azóta, mi több, az a német vadászpilóta is előkerült, aki lelőtte.
Az első nyom 1998. szeptemberében került elő, amikor halászok egy földközi-tengeri kikötőnél ezüst karláncot találtak hálóik között. A karkötőn Saint-Exupéry és New York-i kiadója neve volt világosan olvasható. Később a búvárok megtalálták  a repülőgép roncsait, de a pilóta teste nem került elő.
További szerteágazó kutatások következtek, mígnem 2006. júliusában az egyik kutató von Gartzen hosszas gyanakvás után fölhívott egy bizonyos Horst Rippertet Wiesbadenben. Miután elmagyarázta, miért is keresi, Rippert azt mondta: "Nem kell tovább keresnie, én lőttem le Saint-Exupery-t."

1915. júliusának utolsó napján, a török-szír határvidék hét kicsiny örmény falujának  közössége úgy döntött, hogy nem megy bamba állat módján a halálba, amit a török kormány szánt nekik, eldöntvén a törökországi örmények kiirtását.
Felvonultak és elsáncolták magukat a Musza-dagh-on, a Mózes hegyen, és negyven napon át megvédték állásaikat ez egyre nagyobb erővel támadó törökök ellen, mígnem a Jeanne d'Arc gőzhajó fedélzetére vette a menekülteket.
Erről a negyven napról szól a többé-kevésbé hiteles remekmű, Franz Werfel A Musza Dagh 40 napja című gyönyörű regénye.

Szörnyű idő: az utolsó éjszaka

Zúgó, vad, nyári vihar dühöng odakint, éjszakának évadán. Zúg és bömböl az ég, fehér villámok cikáznak alá.
Július hava végét járja; és egy nemzet szabadságharca is.
Különös vihar ez: förgeteg szél tépi a fák lombjait, bontja házak zsindelyét, de szárazan lobban az ég, egy csepp eső nem sok, annyi sem esik.
”Szörnyű idő, szörnyű idő!” – gondolja Petőfi Sándor a kicsiny, kutyakaparónyi vendégfogadó egyetlen szobájában, melyben megszállt ez éjszakára, útban Fejéregyháza, Segesvár felé. Gondolata után öklével a tajtékos, zajgó, villámló ég felé üt a levegőbe: „Hát tán esküt tettél, hogy a magyart kiirtsad az utolsó szálig?”
Magas, szép, okos homlokán felhőráncokkal – mely hasonló a kinti nyári vihar egéhez – töpreng tovább a Költő.
„Hisz minden tagunkból vérezünk. Hogy is ne? villog ellenünk a fél világnak kardja.”
Ennek a nevezetes, ezernyolcszáz-negyvenkilencedik esztendő február havának tizedike utáni négy napjában valami olyasmi költözött Petőfi hurrá-lelkébe, mit azelőttig nem ismert.
Kétely, aggodalom, szorongás…
Nem, ó nem a maga sorsa miatt, csakis nemzete forradalmának, szabadságháborújának kimenete miatt.
Önmaga sorsán sosem aggodalmaskodott Petőfi Sándor.
Oka volt aggódni: Vízakna és Déva között négy februári napban fehér lett a világ, szép fehér hó hullotta be. Úgy omlott a piros vér a fehér hóra le. És ott elől a háború csak a kisebb baj; szomorúbb, mi hátul állt: a döghalál.
„Mikor, ugyan mikor romlottak el a dolgok?” – töpreng a Költő.
Aztán maga adja a választ: azonnal, már az elején.
Az a néhány ragyogó márciusi nap, mely az esős, borús, mégis fényes szerdai napot követte, hamar elmúlt.
Az áprilisban megalakult kormány: piha!
És gondolatban - de csak gondolatban - pök egyet Petőfi. Hisz nem volt benne tán abban a kormányban Eszterházy gróf, a „király személye körüli miniszter”? A kancellár? A király személye körül, hejh! Miféle király? Hogyhogy király? Itt a nyilam! mibe lőjjem? Királyi szék áll előttem!
A szabadság gesztenyéjét mi, pilvaxos ifjak kapartuk elő a parázs alól, aztán – mikor már nem kellett attól tartani, hogy megégetik becses ujjacskáikat - jöttek az „öreg” megfontoltak, a politikusok, és megint csak beszéltek, csak beszéltek, mást nem tettek. Egyezkedtek az udvarral, és ölbe tett karral nézték, amint Jellasics hadai a délvidékről, a Drávától Pákozdig özönlenek háborítatlan.
Piha! Köp ki újra Petőfi gondolatban, kurv’anyátok!
A dicső tábornokok, akik Bécsben, Schwechátban, egyebütt tanulták a katonamesterséget, és sehol a forradalmiságot. Piha!
Az a tábornok, az a forradalmi érzületűnek alig nevezhető, gyepes lelkű például, aki a nyakravalójáért teremtette le Petőfit. „Piha! Engemet gorombaságival elhalmozott, hogy két orcám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, pirúltam a magyar sereg miatt, hogy annak egy ily tábornokja van.”
És még hány ilyen, hány ilyen van a „népfölkelő” tábornokok között, akik nem annyira a csatatéren, hanem inkább a haditanács vitáiban jeleskedtek.
Görgey és a váci proklamációja!
A Költőnek minden haja szála égnek áll képzeletében, ha Görgeyre gondol és arra a gyalázatos, egyezkedni próbáló proklamációra.
Hát már hogyne halmoztak volna vereségre vereséget ezek a szűkkeblűek?
És Kossuth is: képtelen volt megregulázni őket; Vác után leváltotta ugyan Görgeyt, de aztán a tábornoki kar nyomására újra csak kinevezte.
”Igaz” – gondolja igazságosan Petőfi -, „igaz, hogy ott volt a branyiszkói áttörés, meg a nagy kápolnai vereség; bajos lett volna Kossuthnak mást kineveznie, mint Görgeyt. Bajos? És a csodálatos Bem Józsefet?”
Maga is tudja, hogy Bemet képtelen lett volna Kossuth kinevezni; tábornokai, azok a Bécsben, mihol végzett katonák. Ugyan engedtek volna maguk fölé fővezérnek egy lengyelt? Ugyan már!
Pedig milyen szép volt az a márciusi nap, az a tizenötödik március 1848-ban!
”Az éj nagy részét ébren töltöttem feleségemmel együtt, bátor, lelkesítő, imádott kis feleségemmel, ki mindig buzdítólag áll a gondolataim, terveim előtt, mint a hadsereg előtt a magasra emelt zászló. Azon tanácskoztunk, mit kell tenni? Mert az határozottan állt előttünk, hogy tenni kell és mindjárt holnap... hátha holnapután már késő lesz! Kora reggel az ifjak kávéházába siettem.” – emlékszik vissza Petőfi. - „A kávéházban nyolc órakor csak egy-két fiatalember lézengett. Tán összesen hat - igen nyomott hangulatban, nagy búsan politizáltak. Bulyovszky Gyulát magammal vittem, a többieknek meghagytam, hogy az érkezőket tartsák itt, míg vissza nem jövünk".
Hazamentek Petőfiék kis, hónapos szobájába. "Haza menvén, előadtam szándékomat a sajtó rögtöni fölszabadításáról. Társaim beleegyeztek. Bulyovszki és Jókai proklamációt szerkesztettek, Vasvári és én föl s alá jártunk a szobában. Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé, anélkül hogy valamelyikünket megsértett volna. - Jó jel! - kiáltánk föl egyhangúlag. Amint a proklamáció elkészült s indulófélben voltunk, azt kérdém, micsoda nap van ma? - Szerda - felelt egyik. - Szerencsés nap - mondám -, szerdán házasodtam meg! Lelkesedéssel és a sors iránti bizalommal mentünk vissza a kávéházba, mely már tele volt ifjakkal. Jókai a proklamációt olvasta föl, én nemzeti dalomat szavaltam el; mind a kettő riadó tetszéssel fogadtatott. A kávéházban azt határoztuk, hogy sorra járjuk az egyetemi ifjúságot, s majd teljes erővel kezdjük meg a nagy munkát. Először az orvosokhoz mentünk. Szakadt az eső, amint az utcára léptünk, s ez egész késő estig tartott, de a lelkesedés olyan, mint a görögtűz: a víz nem olthatja el.
Az orvosi egyetem udvarában ismét fölolvasta Jókai a proklamációt, és én elmondtam a nemzeti dalt.”
Így kezdődött.
És bajokkal folytatódott: a képviselőválasztási kudarc szülőföldjén, az olasz forradalom ügyében történt szégyenteljes képviselőházi szavazás, a szerencsétlen schwecháti vereség, a Dunántúl, aztán Buda és Pest eleste. Meg a béke-pártiak gyarló egyezkedési kísérletei. Ó a gyáva, a törpe lelkek! Jókai is, igen Jókai is, a barát és fegyvertárs. Piha!
Mint ágyú hangja dörren meg a tajtékzó ég, és kis időre eltereli a Költő gondolatait. Anyja és apja váratlan és gyorsan egymásra követő halála jut eszébe; képzelete édes, szép, ifjú hitvese felé száll, a szalontai Arany-ház felé, ahol most Júlia és hét hónapos fiacskája, Zoltán rejtőzik.
Sokáig nem marad ott a gondolat, hamar visszaszáll Hazája és a Világszabadság sorsa felé.
”A szőlőszem kicsiny gyümölcs, egy nyár kell hozzá mégis, hogy megérjék.” – próbálja lerázni magáról depressziós, szorongó gondolatait, és visszatérni szokott optimizmusához Petőfi. - „Idő, igen időt nekünk! Időt! A föld egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, s ha a kis szőlőszemnek egy nyár kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, amíg megérik? ez belékerűl évezredek vagy tán évmiljomokba…”
Továbbgondolja művének gondolatait: „A szőlő a napsugaraktul érik; mig édes lett, hány napsugár lehelte rája élte melegét?
A földet is sugárok érlelik, de ezek nem nap sugárai, hanem az embereknek lelkei.
Ezért kellettünk mi erre a földre, mi, pilvaxbéli ifjak, ezért kellettem magam is. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de csak a nagy lélek, s ez ritkán terem.”

Az új esztendő, az 1849. áprilisának első napjaiban a Költő reménye talpra és szárba szökkent: jöttek sorban a hírek Isaszeg, Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Nagysalló felől, jó és lelkesítő hírek.
És eljött április tizennegyedike a debreceni nagytemplomban.
Bizony, a tömegben ott szorongott a Költő is, noha nem volt templomos ember, és elhomályosuló, örömkönnyektől elhomályosuló szemmel hallgatta a lelkesítő Igét, melyhez hasonló tán sosem kígyózott áhitatos tömeg feje fölé abban a templomban.
” Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.…”

Az eufóriás mámor hamar elmúlt: a cár üzent a császárnak, és háromszázezer, pikával fölszerelt orosz katona érkezett Erdély felől a hazába.
”Egy szálig elveszünk-e mi?” – gondolta a Költő akkor. – „Vagy fog maradni valaki, leírni e vad fekete Időket a világnak? S ha lesz ember, ki megmarad, el tudja e gyászdolgokat beszélni, mint valának?”
Közben Európa is elcsendesült újra, elzúgtak forradalmai. „Szégyen reá!” – gondolja Petőfi – „ lecsendesűlt és szabadságát nem vívta ki. Magára hagyták, egy magára a gyáva népek a magyart; lánc csörg minden kézen, csupán a magyar kezében cseng a kard. Még egy ideig…” – gondolja keserűen a Költő. - „Rövid ideig…” - sejti mellé gondolatainak.
Hajnalodik, és már ez is valami: a vihar és az éjszaka lassan végéhez közeledik, forró nyári nap ígérkezik, július harmincegyedike. 1849. év.
Az ordonánc – Petőfi Sándor -, akit Bem álparanccsal próbált eltávolítani a segesvári ütközet rémségéből, de aki makacsul Bem mellett akart lenni, összeszedelőzködik, kilép a kicsiny fogadó kapuján, ráfordul a Fejéregyháza - Segesvár felé vezető országútra, és indul: megy végzete felé…

Segesvár

Tüzesen süt le a nyári nap sugára
Fejéregyházára, odébb Segesvárra.
Fölösleges Napnak sütnie ily nagyon,
nem nyárörömnek, itt gyásznak helye vagyon.
Kukoricalevél, mint lándzsa, szúr és vág:
terített le Költőt itt rút pika is már.
Nagyszalontán ifjú felesége várta,
és öklömnyi gyermek: mindkettő hiába.

Érkezik jó pásztor, nyája mögött halad,
ballag, töpreng; aztán újra tovább ballag.
Megáll, előveszi kedves furulyáját,
kezdi rajta fújni legbúsabb nótáját.
Rekviem szóródik szerte a határban,
a Költő itt nyugszik valahol magányban,
magányban, igen, több század magával.
Elmélyedve, felneszelve furulyál a juhász
gyászdalt, ahogy dukál, siratót, mi kijár.
Alacsonyan, fojtón lóg alá az égbolt,
földet ér ott, ahol egykor Költő volt.
Darabig összeér barna föld és kék ég,
majd válnak egymástól, mint ágtól a levél.
Így vált itt élettől el Költő örökre:

tenger virág nyílik tarkán körülötte.

Július harmincadka van

1511-ben ezen a napon született Giorgio Vasari. Tessék csak jól megnézni ezt a dátumot, és hamar rá lehet jönni: meglehetősen rosszkor. Egy évvel születése előtt halt meg Sandro Botticelli, zsenije még elevenen élt; születése után még nyolc évig alkotott Leonardo, harminchat éves volt akkor Michelangelo és huszonnyolc Raffaello.
 Vasari meg szintén festőnek született, de hát kik közé? Micsoda óriások közé?
Fiatalon került Firenzébe, ahol épp Michelangelo és Andrea del Sarto (Őt még nem is említettem) tanítványa lett, de leginkább Raffaello és Michelangelo római falfestményeinek másolásával képezte ki magát. Tanult rajzolni, festeni, még az ötvösséget is kitanulta, de hát ott is, mi volt a helyzet? Majdnem egyidős volt Benvenuto Cellinivel…
Mondjam tovább?
Okos ember és a művészet nagy értője volt Vasari, hamar rájött, hogy Ő csak a második vagy tán a harmadik vonalban rúghat labdába, és bizony így lett.
Ő is, mint oly sokan akkortájt, a Medici-család szolgálatában állt, de aztán hagyta Firenzét a nála nagyobbakra, és inkább Arezzóban, Bolognában, Nápolyban, Velencében, Riminiben és Ravennában meg – főleg – Urbinóban tevékenykedett festőként.
 Michelangeloval közelebbi, mondhatni baráti kapcsolatba került, festett képeket is Buonarotti  kartonjai szerint, és az ő tanácsára építészeti tanulmányokat is folytatott.
De mondom: okos és szerény művész volt, világosan látta helyzetét, ezért aztán írásba fogott; megírta a Le vite de’piú ecellenti pittori, scultori ed architetti - vagyis A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete -című remekművét, számtalan esztétikai fejtegetéssel és – főleg, mert ez a legjobb – számtalan anekdotával.
Olyan életrajzokat köszönhetünk Neki, mint Giotto, Pisano, Lorenzetti, Ghiberti, Uccello, Brunelleschi és hát persze Leonardo, Michelangelo, Botticelli meg Raffaello.
Nagyon szeretem azt a könyvet, nagyon! Különösen olaszul, mert túl képzőművészeti értékein, gyönyörű, igazi reneszánsz irodalom is, méltó a magy firenzei triász műveihez, komolyan!
Azért alkotott ám maradandó képzőművészeti alkotásokat is, elsősorban építész- és szobrászként: az ő tervei szerint épült a csodaszép Uffizi és Michelangelo síremléke szintúgy.
Mindkettőt Firenzében csodálhatjuk meg.

1846. július harmincadika jeles napja a magyar festészet történetének: e napon született Paál László, a 19. század egyik legismertebb magyar tájképfestője. Művészeti tanulmányait a bécsi akadémián kezdte 1864-ben, de úgy hiszem művészetének igazi alakításában az akadémiánál nagyobb szerepet játszott hollandiai tanulmányútja, ahol főként a 17. századi mesterek műveit tanulmányozta, és ezek valamint a barbizoni-iskola hatása tükröződött aztán érzékeny, részletgazdag festményein. Realista látásmód jellemzi műveit, melyeken emberalakot csak elvétve, ritkán ábrázol.
Barátja, Munkácsy Mihály hívására előbb Düsseldorfba, majd Franciaországba költözött, és ott Barbizonban telepedett le, legszebb vásznait ott festette.
Melankolikus, befelé forduló egyéniségét a természet szépségének ábrázolásában juttatta kifejezésre, olyan csodálatos képeken, mint a Nyárfák, az Út a fontainebleau-i erdőben, az Erdei út, a Viharos táj.

1866. július harmincadikán Károlyi Sándor gróf vállalkozása, a Pesti Közúti Vaspálya Társaság üzembe helyezte az első lóvasútvonalat Pesten, a mai Kálvin tér és Újpest, Városkapu között. A vállalkozás utóbb több vonalat is indított, például két évvel később
 a budai oldalon is.

1899. július harmincadikán játszották le az első hazai vízilabda mérkőzést Siófokon. A feljegyzések szerint az MVE két csapata játszott egymással. A B csapatban játszott Gillemot Ferenc, a klub kiváló sportolója, a mérkőzést Lindner Ernő, a MAFC kitűnő úszója vezette. Ezzel a mérkőzéssel vette kezdetét Magyarországon a későbbiekben oly sok sikert hozó sportág, a vízilabda története.

Rossz, nagyon rossz napja volt 2007-ben az egyetemes filmművészetnek július harmincadika. Ezen a napon két óriás hunyt el: Ingmar Bergman és Michelangelo Antonioni.

Halotti beszéd és könyörgés*

- átirat: k.m.gy. -
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk?  Bizony: por és hamu vagyunk.
Mennyi kegyelemben teremtette az Úristen a mi ősünket, Ádámot, és adta neki a Paradicsomot lakhelyéül.
 És minden Paradicsomban termő gyümölcsről azt mondta neki: élhet azokkal.
Csupán egy fa gyümölcsétől tiltotta el őt, de megmondta néki, miért ne egyen annak a fának gyümölcsétől: „Bizony, amely napon eszel annak a fának gyümölcséből, halálnak halálával halsz”.
Hallotta tehát halálának lehetséges voltát teremtő Istenétől, de feledte. Engedett az ördög incselkedésének, és evett abból a tiltott gyümölcsből, és abban a gyümölcsben a halált ette.
 És annak a gyümölcsnek oly keserű volt leve, hogy lélegzetét torkán megszakasztotta. Nem csupán néki magának, de egész fajának halálát ette a mi ősünk, Ádám.
 Megharagudott Isten, és vetette őt ebbe a munkás világba, mely lett a bűn után halálnak és pokolnak fészke, mind egész nemének.
 Kik azok?
Mi vagyunk.
 Ahogy is ti látjátok szemetekkel: íme, egy ember sem teheti nem létezővé ezt a vermet, íme, mind afelé járók vagyunk.

Imádkozzunk Urunk Istenünk kegyelméhez e lélekért, hogy irgalmazzon őneki, és kegyelmezzen, és bocsássa meg bűneit!
És imádjuk Szent Asszony Máriát és Boldog Mihály arkangyalt és mind az összes angyalokat, hogy imádkozzanak érte, az ő lelkéért!
És imádjuk Szent Péter urat, akinek adatott a hatalom oldani és kötni, hogy oldja el minden  bűnét e léleknek!
És imádjuk az összes szenteket, hogy legyenek neki segedelmére Urunk színe előtt, hogy Isten az ő imádságuk miatt bocsássa meg bűneit, és szabadítsa meg őt a gonosz üldözésétől és a pokol kínzásától, és vezesse őt az Édenkert nyugalmába, és mutasson neki utat a Mennyországba, és minden egyéb jóban részt kapjon!
És kiáltsátok Urunkhoz háromszor: Uram, irgalmazz!

*A szöveg valamikor 1192 és 1195 között keletkezhetett, III. Béla korában tehát: feltalálási helye a Pray-kódex, egy latin nyelven írt egyházi könyv, amit valószínűleg a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Boldván, a bencés monostorban írtak.
Első felfedezését Schier Xystus Ágoston-rendi szerzetesnek tulajdonítják, ez azonban vitatott. Nyilvánosan elsőként Pray György jezsuita szerzetes számolt be róla 1770-ben , amikor egy hétsoros szemelvényt tett közzé. Pray átadta a szöveget rendtársának, Sajnovics Jánosnak, aki akkor a lapp-magyar nyelvrokonságra keresett bizonyítékokat.
Teljes szövegét ő publikálta 1771-ben.
A szöveg két részből áll: egy 26 soros temetési beszédből és egy 6 soros hivatalos és görög nyelvű egyházi szöveg fordításából, amely a könyörgés.

Augusztus hónap előzetes krónikája

Utunk a nyárból – sajnos - kifele vezet immár: remélem, csak csillagászatilag, meteorológiai értelemben még nem. Tudom, mindenkinek sok, sőt sokk volt a hőség, a kánikula: töredelmes, megtört szívvel bevallom, nekem nem.
Mindenesetre tény, hogy „rövidebb, rövidebb lesz a napnak útja, és hosszúkat alszik rá, midőn megfutja.”
A hónap első napján tizennégy óra ötvenhat, közepén, ferragostokor tizennégy óra tizenhat, a végén már csak tizenhárom óra huszonöt perc lesz a nappal időtartama.
Az újhold, a holdújulás hetedikén 0:00 órakor köszönt ránk, a Rák csillagképben, a telihold pedig a Vízöntőben lesz, huszonegyedikén, hajnali négykor.
A holdújulásból következik, hogy az 5772. zsinagógai év elul hava (mely a zsidó év utolsó hónapja), hetedikével (pontosabban hatodikán, naplementekor) kezdődik.
Huszonhatodikán meg a 2557. buddhista év shrávana hónapja veszi kezdetét.
Mondják, hogy augusztus a csillaghullás hava; kevésbé líraian, csillagászatilag tény, hogy  tizenkettedikén érdemes lesz az éjszakai eget lesni már alkonyattól, éspedig a Perseus csillagkép irányában, mert a Perseidák meteorrajnak valóban e napon lesz a sűrűségi maximuma, könnyen akadhatunk „hullócsillagra”.
A magam részéről még negyedikén éjjel vagy inkább hajnalban fogom nagyon nézni az eget (meg persze mindig), mert akkor a vékony holdsarló, valamint a sorba rendeződött Merkúr, Mars és Jupiter bolygók látványos együttállása lesz az Ikrek csillagképben.

A Merkúr csak a hónap első harmadában kereshető napkelte előtt a keleti ég alján, de láthatósága gyorsan romlik. Huszonnegyedikén felső együttállásban lesz a Nappal, aztán legközelebb szeptember közepétől lesz újra látható.
E hónapban a Vénusz lesz az esti égbolt legfeltűnőbb égiteste, fehéren ragyog majd a délnyugati égen, egy és negyed órával nyugszik a Nap után.
A Mars, a dühös, harcias, vörös bolygó augusztus folyamán előretartó mozgást végez előbb az Ikrek, majd a Rák csillagképben. Hajnalban kel, a hajnali órákban látható a keleti égen.
A szép, fényes Jupiter is előretartó mozgást végez az Ikrek csillagképben. Kora hajnalban kel, feltűnően látszik majd a hajnali keleti ég alján.
A Szaturnusz szintúgy előretartó mozgást végez a Szűz csillagképben. Késő este nyugszik, napnyugta után lesz kereshető a délnyugati ég alján.
Az Uranusz augusztusban a késő esti órákban kel, az éjszaka nagy részében látható lesz a Halak csillagképben.
A Tengerek Istene, a Neptunusz augusztusban egész éjszaka megfigyelhető lesz, 27-én kerül  szembenállásba a Nappal. A Vízöntő csillagképben végzi hátráló mozgását.

Emlékező napjaim lesznek e hónapban:
Másodikán a cigány holokauszt, a samudaripe világ-emléknapjára emlékezünk.
Harmadikán, születésnapján szeretném majd köszönteni Másik Jánost.
Augusztus negyedikén 221. születésnapjára emlékezem Percy Bysshe Shelleynek.
Hatodika, hetedike és kilencedike szomorú emlékezetű napok. Hatodika Hiroshima emléknapja, hetedikén pedig négy éve már Cseh Tamás eltávoztára kell emlékeznem, sajnos.
Kilencedikén gondoljunk majd a Nagaszakit ért atomtámadásra!
Nyolcadikán egész biztosan megemlékezem Kölcsey Ferencről, ki e nap szülötte volt 1790-ben.
Tizenegyedike Heltai Jenő születésnapja lesz.
Tizenharmadikán arra a sötétségre gondolok minden évben, mely Világosnál ereszkedett   hazánkra.
Tizenötödike nálunk is keresztény ünnep, de imádott Itáliámban egyike a legnagyobbaknak: ferragosto, Nagyboldogasszony napja ez.
Én meg még – ráadásul - Woodstockra is emlékezem, mert augusztus tizenötödikén kezdődött meg az is, 1969-ben.
Augusztus huszadikán, ha már megemlékeztem államalapító Szent Királyunkról, emlékezetbe idézem Salvatore Quasimodo, szeretett Költőm, 112. születésnapját is.
Huszonnegyedikén két csúf mészárlásra emlékezem majd: az egyiket emberek követték el más embertársaikon Szent Bertalan éjszakáján, a másikat a természet követte el a Vesuvio képében Pompeii, Herculaneum városain, e városok lakosain.
Mindegy, ki szereti, ki kevésbé, óriás, igazi géniusz születésére emlékezem majd huszonnyolcadikán. Az óriás neve: Johann Wolfgang Goethe.
Másnap, huszonkilencedikén Janus Pannonius születésünnepe következik, és végül, a hó utolsó napján szeretnék megemlékezni Maria Montessori születésnapjáról

És persze a majdnem rendszeresen vezetett napi krónikámban, más dolgokat is följegyzek majd.

Lassan két éve

annak, hogy szinte naponta vezetgetem Vojtina blogját, csekély olvasottsággal, de olykor „igazbaráti” sikerrel.
Amikor belekezdtem, megmagyaráztam blogom fura címét, de azóta elfelejthetődött ama magyarázat, ideje tán elismételnem, akár kell, akár nem kell ez a Nyájas Olvasónak.
Tehát
Vojtina Mátyás versfaragó fickó, tót atyafi, diák volt, aki az 1840-es években került Pestre, és  ki aztán itt,  a fővárosban, főkép annak írói köreiben általánosan ismert, eredeti alakká lett. Bernát Gáspár (Gazsi), a neves humorista, ki hat csárdást is írt szöveggel és dallammal, és aki a Hasznos Mulatságokban és a Rajzolatokban közölt kísérletei után rendszeresen írt a Honderűbe, a Pesti Divatlapba és az Életképekbe inasának fogadta.
Vojtina e réven gyakran férkőzhetett írók és költők közelébe, akiket rendesen ”írókollégának” szólított. (Csak úgy mondom: Arany János, Vörösmarty, Bajza volt e „kollégák” sorában.)
Vojtina Mátyás egyébiránt igen komolyan fogta fel a költői mesterséget, úgy gondolta, hogy azt is lehet és kell tanulni, akárcsak a csizmadiaságot vagy a szabóságot.
Nevét halhatatlanná tette irodalmunkban Arany János azáltal, hogy két nagyobb tankölteményének címét az ő nevéhez fűzte.
(Vojtina ars poeticája és Vojtina levelei öccséhez.)
A drága Arany valószínűleg jókat mulatott is a Parnasszusra kapaszkodó dilettáns, amatőr „költőn”, de – szokása szerint - el is töprenghetett Vojtina sorsán.
Mert az nem könnyű dolog ám: költői vénával rendelkezni, költővé lenni felettébb akarni, komolyabb költői tehetség híján.
Hát ez okból választottam magamnak a Vojtina álnevet: hahogy manapság is akadna egy jóindulatú, Arany Jánoshoz legalább vérmérsékletében – ha tehetségében nem is - hasonló Költő, aki elnézi nekem dilettantizmusomat…

Idézetek Vojtina Mátyás remekeiből:
”egy kis halál nem tesz semmit.
Őseinknek szintúgy volt.”
(Ezt a szabadságharc idején alkotta)

”Egyszer a róka
magát nagy ehetném
lyukba bebújta,
 Dombos az oldala lett,
nem lehet
ám gyere ki.”
(Ez egy verses meséjéből való.)

Arany János: Vojtina levelei öccséhez
(Részletek)
Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.
Akkor a könyvet pad alá csapád,
És úrfi-magnak meghagyott apád.
Ez állapotban két ösvény maradt
Számodra nyitva: lenni úr-paraszt,
Vagy lenni költő; mert csupán e két
Mesterség: tollat fogni, vagy ekét,
Ez az, mi fűnek és fának szabad,
Céh, mely akárki fiát befogad.

   Így töre ki belőled a zseni;
Vétkeltem ezt meg nem érinteni. -
Már most haladj az elkezdett uton;
Mert visszalépés nincs, azt jól tudom;
De minthogy ifju vagy (ámbár jeles)
Tanulj tinó, hogy ökörré lehess.

  Mindenekelőtt azt tanácsolom:
Verset sokat! legyen bármily bolond.
De sok legyen, hogy nevedet minél
Többször találja meg az olvasó:
Az semmi aztán, hogy ha rossz, ha jó,
Ő el nem olvas, mert előre fél,
Inkább ab invisis koszorut ád,
Mi ugysem ér egy árva polturát.

   Beszédhez, amit versnek mondanak,
Mindenesetre kellenek szavak.
Te mindig olyan szót válassz, csinálj,
Amit ne értsen János, vagy Mihály;
Legjobb, ha tenmagad sem érted azt:
Így legalább soha fel nem akadsz,
Mert, aminek értelmét nem tudod,
A szó mindenhová illeni fog.
   Szükség továbbá versbe néha rím.
Mindegy ördög, ha nő az, vagy ha hím,
Csak arra légy leginkább figyelő,
Hogy öt-hat sorban jőjön egy elő
S a többi vers, mint galyak szekeren,
Lógjon előre-hátra, rímtelen,
Ez szép találmány és pedig honi:
Eo ipso, hogy pongyola, zseni;
Dehogy tud így más nemzet dallani!

A rohadt életbe!

- egészen képtelen történet -

Georg Aschenbach – két jeles-neves elődjével ellentétben - sem nagyszerű, sem különösebben sikeres író nem volt. Lehet éppenséggel sikertelennek és középszerűnek is  mondani. Írói munkássága néhány másodrendű vidéki antológiában megjelent elbeszélésből, egy feltehetően soha el nem készülő regény irodalmi és nem irodalmi lapokban megjelent részleteiből, itt-ott közölt versekből állt.
Ki tudja, miért alakult így, miért a sikertelenség, a majdnem névtelen homály? Elég az hozzá: így alakult. Meglehet talán azért, mert művei nem lépdeltek baljobbra a korral, nem voltak igazán korszerűek; például versei többnyire igazán klasszikus szabályok szerint építkeztek. Elbeszéléseinek, készülő és valószínűleg soha el nem készülő regényének témái nem jelenkorban gyökereztek. Aschenbach nem szerette, mondhatnám utálta korát, történetei az ókorban, középkorban, a reneszánsz idején, mindenesetre régmúltban játszódtak. A többiek, akiknek művei sikert arattak, hát azok meg korszerűek voltak, saját koruk által föltett kérdésekre adtak örökérvényű válaszokat, saját koruk problémáit oldogatták.
Aschenbach nem.
Nem érezte magát elhívatott, örökérvényű válaszadónak, így lemaradt a sikerről, ismertségről, buk’simogatásról.
Hogy ezt miként élte meg?
Hát nem mindegy az?
Egyébként rosszul, de igazán: hát nem mindegy?

Közhelyes igazság, hogy irodalmi munkásságból legfeljebb az íróknak két csoportja él – úgy-ahogy – meg: a legkiválóbbak vagy a best-kelendő-seller-írók, akik kiszolgálják a közönségigényt, márpedig Georg Aschenbach sem egyik, sem másik csoportba nem tartozott, hát abból, ami szíve szerinti munkája lett volna, nem is élt meg.
Szerencséjére, noha írásművészete, irodalmi tevékenysége nem aratott osztatlan sikert, irodalomelméleti, irodalomesztétikai tudását sokan elismerték, ezért aztán gyakran – mondhatni havonta – kapott meghívást különböző egyetemek irodalomelméleti tanszékeinek kurzusaira, továbbá a nyaranta mindig megrendezésre kerülő írótáborokba is, hogy előadásokat tartson az írásművészet elméleti kérdéseiről.
Ezekben a táborokban reménybeli ifjú vagy későn ért leendő írók tanulták az írás művészetét, és a táborok napidíjából meg az egyetemi előadások honoráriumából Georg Aschenbach, ha nem is nagy lábon, de megélt.
Egy ilyen táboroztatás során ismerkedett össze és utóbb kötött forrónak nem nevezhető barátságot az író Hans Hansennel; ez a fickó legalább kétszerte fiatalabb volt Georgnál, és – mint mondotta – nagy tisztelője. Barátságuk ártatlan volt és gyarló, vagyis megvolt benne a barátság csírája, lehetősége, de igazán szárba sosem szökkent.
Hans csillogó szemmel hallgatta a mesterség szabályairól szónokló Aschenbachot, aztán már az első előadás után ráncolt szemöldökkel és roppant komolyan bevallotta, hogy „bármi áron”, „elszántan” író akar lenni.
Az effajta elszántságtól Georgnak lúdbőrzött a háta, percekig képtelen volt magához térni: taglózottan ült irodájában, az ifjú meg zavartan fészkelődött vele szemben a széken: „Mire ez a nagy sietség?” – kérdezte végül Aschenbach.
”El kell jutnom oda! Érti?” – bökte ki végül Hans.
”Hova?”
”Egy nap igazi, jó író akarok lenni, Uram!”
Hans huszonnyolc éves volt, göndör hajú, húsos arcú és meglehetősen – mondjuk így – erős testalkatú: végzős bölcsész. Tanulmányai kicsit elhúzódtak, ő tudta, miért.
Most azonban, itt az írótáborban a legszorgalmasabb tanítványnak bizonyult. Nem csak Georg előadásain jegyzetelt veszettül, hanem – az után, hogy közelebb kerültek egymáshoz – magánbeszélgetéseikre is vaskos füzettel érkezett, és beírt abba mindent, amit Aschenbach fecsegett. Olykor megmutatta, hogy milyen megállapításokat jegyzett föl, mire az író kényszeredetten fölnevetett. Nagy baromságnak tartotta ezt a jegyzetelést, de nem tiltakozott, amikor Hans hosszú eszmefuttatásokat – volt köztük néhány magvas és jó sok közhelyes marhaság – írt be a füzetbe. Az író nem tiltakozott, bár kétségbe vonta, hogy túl nagy bölcsességeket mondana. Bölcsebbeket mondott írásaiban, hisz azokat gondosan csiszolta. Hans viszont gyakran olyasmit is kérdezett, amire Georg műveiben is választ találhatott volna: ez kétségtelenné tette, hogy vagy nem olvasta azokat az írásokat, vagy nagyon felületesen.

Tulajdonképp a dolog idáig rendben is lett volna: ha Hans megmarad a szorgalmas és eminens tanítvány szintjén, rendben lett volna, sőt az írónak még kissé hízelgett is a dolog, ilyen értelemben tanítványa még sosem volt. Csakhogy egy idő után Hans írni kezdett, írásait rendre Aschenbach elé tárta úgymond javításra és ítéletre, ráadásul megvolt az a rossz szokása, hogy maga akarta fölolvasni műveit. Felolvasás közben bajos javítani, így aztán azokat az egyébként rettenetesen gyenge írásokat Aschenbachnak kétszer kellett „végigélveznie”; egyszer a felolvasás során, aztán el kellett olvasnia magának is ahhoz, hogy javításokat eszközöljön.
Márpedig Hans elbeszélésein volt mit javítani, nem csak stilisztikai, de szemantikai sőt nyelvi szempontból is: mondjuk így, csapnivaló volt a helyesírása Hansnak.
A felolvasások keservesebbek voltak az átolvasó-javításoknál, mert Hans azonnal várt valami visszaigazolást, márpedig Georgnak még arra is ügyelnie kellett, hogy ne röhögjön föl hangosan egy-egy bírhatatlanul vicces, elcsúszott, orra-esett mondatnál.
Kicsit jobb volt az egész, ha ő olvashatta el az elbeszélést - vagy mit? -, olyankor föl lehetett készülni, bár Hans tudott még ilyenkor  is nehéz kérdéseket föladni. Mint például: ”Milyennek tartja az eddig írt műveimet, uram?”
Ezen az írónak kicsit töprengenie kellett.
”Ígéretesnek, igazán ígéretesnek. Pillanatnyilag ennyit mondhatok. De dolgozzon tovább!”
”Mégis” – izmoskodott Hans -, „mire kéne igazán ráfeküdnöm?”
Georgnak már nyelvén volt, hogy a nyelvtanra, különös tekintettel a mondat- és jelentéstanra, de aztán lenyelte, és annyit mondott: „Keresse a tényeken túli és mögötti lehetőségeket. Az az érzésem mikor a történeteit olvasom, hogy túl sokat analizál és emlékezik. Márpedig Hans, az emlékezés csak körítés, nem a pecsenye maga. Ne essék abba a hibába, amibe oly sokan az írók közül, hogy úgy élje az életét, mint egy megírandó regényt! Teremtsen, barátom, ne emlékezgessen!”
”Úgy lesz uram, megpróbálom.”
Na, aztán kicsit könnyebb lett a helyzet, az írótábor véget ért, az író is hazament, Hans is, és már csak emailben küldözgette írásait, Aschenbachnak legalább a pofájára nem kellett ügyelnie, röhöghetett kedvére.

A következő tavaszon, egy télbúcsúzó napon az író a közkönyvtár folyóirat olvasójában egy egyetemi antológiát lapozgatott, amikor belefutott Hans Hansen egy elbeszélésébe. Kicsit meghökkent, mert Hans nem írta neki, hogy megjelent egy írása. Hamar átfutotta, és meghökkent.
Az elbeszélés persze szörnyű volt, nem ezen hökkent meg, és Hans sem ezért hallgatott arról az írásról, hanem a téma miatt.
Az elbeszélésben szerepelt egy öregedő író, bizonyos G. A. úr, aki egész nyáron ugyanabban a rojtosszárú, ócska farmerban és pólóban tanít leendő írókat. Az elbeszélésben a főhős író három héten át okítgatja marhaságokra az írópalántákat, és közben a szálláson beleszeret egy egyetemista, tehát nagyon fiatal, nyári munkán lévő  szobalányba, aki persze nem viszonozza az öreg érzelmeit, sőt, enyhén kiröhögi. Továbbá  az „írásmű” nem is túl körmönfontan, hanem alpári mód, afféle nyálcsorgató, fiatal pipihúsra vágyódó, öregedő zsidóként ábrázolta a novella főhősét.
Mármost Aschenbach az előző nyáron egyetlen farmert és nagyjából három váltás pólót vitt magával – naponta mosta őket -, és tényleg vonzódott egy szobalánykához. És a lány tényleg viháncolt az öreg író érzelmein. Továbbá Aschenbach persze zsidó volt, mint a pinty.
Ha legalább empatikus, ironikus vagy együttérzően részvétteli lett volna ez a minőségileg igen gyönge írás, Georg nem kapja föl annyira a vizet, de nem: ez a szar csak pimasz és bűzlően boulevard-ízű volt.
A slusszpoén az volt – már ha ez rendes befejezésnek, poénnek mondható -, hogy a lány végül lefekszik az íróval, de persze nem szerelemből, csak mert megtudja, hogy „valódi” íróval van dolga, szóval az a lány fergeteges sznob is abban az írásban. Részéről persze az egy alkalom elég is lenne, csakhogy a vén zsidó ráérez a finom falatra, újra meg újra meg akarná kapni a lányt, és teljesen belehülyül ebbéli vágyába.
Ez persze egyáltalában nem így volt, Georg egyszer sem kapta meg azt a lányt, szerelme egészen elvont, fizikától és testiségtől mentes maradt.
Ott helyben, a könyvtárban végigolvasta ezt a szörnyű elbeszélést.  Aschenbach, műveltsége, intelligenciája átsegítette azon, hogy az olvasóteremben törni-zúzni kezdjen, otthon viszont első dolga volt, hogy földhöz vágjon egy csokor nárcisszal teli vázát, még kicsit rugdosta is a cserepeket, és közben azt hörögte: „Rohadt disznó, szemét állat! Hát semmit sem tanultál végül? A rohadt életbe!”
Mindjárt elvégezte magában, hogy Hans megszűnt számára létezni, övön alul csapta az a rohadék.
Úgy fél óra elteltével lehiggadt, akkor leült a géphez, és levelet kezdett fogalmazni. „Megjelent ’novellája’, mint irodalmi mű, jelentéktelen, az ember nem is érti, miért írta meg. Ilyesmit föltehetően csak az követ el, aki kétségbeesetten eldöntötte, hogy akár akarják, akár nem, minden művészi kvalitás híján is betör az irodalomba, és ezért akár kósza ötletből, netán pletykák nyomán is megpróbál egy prózai művet farigcsálni, azt sem bánva, hogy egy igaz barátját sértve bemocskolja. Ha ez az írásmű, ez a silány fércmunka jelenti teremtőkedvének erejét, mélységét, nem javasolhatok mást, mint hogy hagyjon fel az írással.
Őszinte barátja,
G. A.”
Aztán mégsem küldte el, helyette átzavart egy Picasso-képet a következő szöveggel: „Kedves Hans! Olvastam megjelent írását, nagyon szeretném azt mondani, hogy jó, de hát nem jó, legalább is annyira nem, mint azok az írásai, amiket eddig olvastam.”
A kép egyébként a keresztre feszítést ábrázolta.
Két nap múlva érkezett a válasz, melyben Hans bevallotta, hogy egészen bezsongott az írás miatt; kértek tőle egy elbeszélést, de egyáltalán nem volt ötlete, miről írjon, így aztán „kétségtelenül a könnyebb megoldást” választotta, egyszersmind örök irodalmi emléket akart állítani nagy barátjának, „reméli, meg tud bocsátani” neki.

Úgy két hét múlva jött újabb levél Hanstól: boldogan számolt be arról, hogy meg akarják jelentetni egy kötetét, melyben tizenkét novella lesz, „érti, ugye? Mint az állatövi jegyek. Lesz benne március huszonegyedikéről meg a többi, naputas hónapról is elbeszélés, érti, ugye?”; egy füst alatt megkérte Georgot, írná meg pontosan, milyen napokkal kezdődnek a csillagjegyek, meg arra is, hogy elvállalná-e, hogy előszót ír a kötethez.
Nem volt kiút, Aschenbach ráállt, és attól kezdve hetente, kéthetente volt kénytelen egy-egy jellegtelen, lényegtelen, csapnivaló novellát elolvasni. Nem könnyű az élet, és Hans novellái nem tették könnyebbé.
Máskor meg azt kérdezte Hans, hogy ő, mármint Georg, min dolgozik mostanában.
Az író elmesélte, hogy most maga is egy öregedő író sztoriján dolgozik, elmesélte, milyen furcsa, szinte misztikus befejezést szán annak a nagyon is mindennapi író mindennapi történetének.

A nyári szünet kezdetével Hans végül személyesen is megjelent Aschenbach otthonában: rongyos, rojtos, kopott farmerben, nyúlott pólóban, szakasztott úgy, ahogy G.A. nevű hősét leírta: hozott magával egy gitárt is, és esténként játékával szórakoztatta az írót, ami szintén nem tartozott a jeles létélmények sorába.
Eleinte némi feszültség volt érezhető kapcsolatukban, hiába, az az első megjelent elbeszélés eltávolította őket egymástól, hanem aztán a feszültség oldódott, már szabadabban folyt közöttük a szó.
Mi másról? irodalomról, írásművészetről, írókról, költőkről.
”Olvasta Proustot, Hans? Akkor érti, miről beszélek.”
”Nem, még nem olvastam, de rajta van a listámon….”
Harmadnap aztán alkonyattájt előállt Hans a farbával.
”Lenne itt egy novellám, meghallgatná, Aschenbach úr?”
Mondom, még csak alkonyattájt volt, de Aschenbachra leereszkedett a sűrű, sötét éj. Próbálta elviccelni, mondván, hogy jó, de akkor fölveszi a pizsamáját, mert úriember nem alszik utcai ruhában; Hans nevetett, de már húzta is elő táskájából a  papírköteget.
„Néhány napja született csak az ötlet, jó néhány hete ez volt az első. Pár napja megittam vagy húsz kávét, aztán lepötyögtem. Úgy érzem, jó, de szeretném kérni a véleményét. Igaz, ez még csak afféle vázlat, de mégis.”
”Novellavázlat?” – próbált szabadulni a hurokból Aschenbach. – „Nem lenne jobb, ha előbb befejezné, és csak aztán mutatná meg nekem?”
”De, biztos jobb lenne, csak azért akarom most fölolvasni, hogy lássa, meddig jutottam, hogy valami képet kapjon a dologról.”
És már kezdte is.

Az első oldal után Georg gyanút fogott. Az elbeszélés nagyon is arrafelé vett irányt, amerre ő mutatta abban a levélben, melyben beszámolt készülő novellája témájáról. Ő pedig azóta még bele sem kezdett abba az elbeszélésbe, ez meg itt már olvassa is.
Nem azt, persze, hogy nem azt: ez elképesztően sekélyes, érdektelen, mint minden, amit Hans írt, de AZ a novella, AZ a téma volt, kétséget kizáróan.
Georg, a novella öregedő narrátora mesélte egy szintúgy öregedő író fantasztikus esetét…
”A rohadt életbe!” – gondolta Aschenbach. – „A rohadt, kurva életbe! Ez az én sztorim! Van pofája…”
Amikor – nagy sokára – Hans befejezte az olvasást, fölnézett, és azt kérdezte: „Tetszik? Nem bánom, ha levágja, csak az igazat mondja!”
Az író előbb inni akart egy jó nagy kortyot, de az üveg üres volt, ez aztán végképp fölhúzta.
Moccanatlanul ült a karosszékben, majd azt mondta: „Ez Hans, ez az egész? Ennyi az ötlete? Bárcsak több volna, mint élményeinek magnetofonja.”
”Ugyan már Aschenbach úr! Hisz egyszer maga is beszélt arról, hogy az ötletet nem szokták törzskönyvezni, nem vonatkozik rá a copy-right…”
”A rohadt, kurva életbe….” – gondolta Aschenbach, aztán fölállt, mint aki elhatározásra jutott, mondjuk, hogy szájon vágja az alkotót, de csak annyit mondott fojtott hangon: „Velem jönne egy percre, Hans? Mutatnék valamit!”
”Hová?”
”Csak ide, a fészerbe.”
Hans kényszeredetten, de kíváncsian ment vele a kertbe, onnan a fészerbe.
Eltűntek a sötétben.
Egy ideig nem is történt semmi, aztán tompa zaj, döndülés és testnek földre zuhanó zaja hallatszott a fészerből.
Megint elmúlt egy kis idő, aztán kijött a fészerből Aschenbach egyedül, és a lakása felé tartott.
Odabent megágyazott, levetkőzött, ágyba bújt. Egy keveset töprengett:
„Hány darabba is  vágtam? Háromba? Nem, négy egyforma darabba vágtam... Talán nem jól tettem?”
Akkor a fal felé fordult, és aztán már egyet sem forgolódott ágyában, mihamar elnyomta őt az álom.
Sőt, Aschenbach még álmában sem forgolódott, rúgott, nyögött, holott egyéb éjszakákon majd kiesett az ágyból.
Rosszat álmodott talán?
Ez azelőtt gyakran előfordult, ám ezen az éjszakán nem.

Július 27.

1835. július huszonhetedikén született Giosué Carducci lelkem egyik kedves Költője.
Huszonkét éves korában egy Il Poliziano című havi folyóiratot alapított, és már ebben jelentkezett költői működésének a klasszikus formák fölelevenítésére törekvő már-már makacs, egész életművét jellemző vonása. Noha 1857-ben megjelent mát egy kötet verse, hírnevét mégis igazán az Inno a Satana című 1865-ben írt hatalmas és neves ódájával szerezte, melyben a sátánt, mint minden haladás mozgató elemét dicsőíti merészröptű strófákkal.
A klasszikus mértékű formát modern és sokszor realisztikus tartalommal egybekötő ódái az újkori olasz költészet legértékesebb termékei közé tartoznak; egy-egy verse megjelenését az olasz közönség és a sajtó eseményként fogadta, és Carduccit jóformán véleménykülönbség nélkül legkiválóbb költőjének ismerte el Italia.
Legtöbb verse 1860 és 1870 közt keletkezett, a nevezetes Himnusz a Sátánhoz és a  Barbár ódák versciklus is.
Amikor már csak néhány öregkori verset írt, 1906-ban, egészen méltán és méltóan életművéhez megkapta a Nobel-díjat.

Himnusz a Sátánhoz
(részlet,
ford: Majtényi Zoltán)
Lét roppant kútfeje,
Anyag és Lélek,
Érzék és Értelem,
téged idézlek -

téged, míg bor ragyog
telt poharakban,
úgy mint a lélek ég
szembogarakban -

téged, míg mosolyos
földnek s egeknek
szerelmes szavai
összerezegnek,

s bércekről remegő
nász-titkos ünnep
zúdul a síkra, s az
foganva lüktet -

téged idéz merész
dalom, zihálva
tör hozzád, lakomák
Sátán-királya!

Halálszín mennykövek,
húnyt égitestek;
az égboltról bukott
angyalok esnek!

A sosem aluvó
anyagba válva
- dolgok királya ő,
formák királya -,

ő, Sátán, él csupán!
S ha villan éjszem:
ő az úr lobbanó
sötét tüzében,

bágyadt e szem, riadt,
s megbújva illan,
vagy éles-nedvesen
csábítva csillan.

***   ***   ***

Búcsú
(Ford: kmgy)
Háromszínű virág,
tengernek árjába alkonyulnak a csillagok,
s kialszanak szívemben a dalok.

1841-ben szomorú volt július huszonhetedikének a hajnala, és szomorú lett az egész nap: meghalt Mihail Jurjevics Lermontov. Amikor Puskin a gyalázatosan rákényszerített párbajban meghalt, Lermontov dühödt hangú költeményben – A költő halála -  bizonygatta, hogy Puskint lényegében meggyilkolták a cár utasítására, és persze elítélte általában is a párbajt e versében. Sors szörnyű iróniája, hogy Lermontovval is párbajpisztoly golyója végzett.

A költő halála
(részlet
ford: Lator László)
Meghalt a költő! Tisztasága
rabját, gonosz szó fente be,
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!...
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen - s most halott!
Halott!... Mivégre a dicséret,
a jajongás, a nagy szavak,
a dadogó, szánalmas érvek?
Hiszen a sorsa telt be csak.
Ti hajszoltátok fenekedve
a béklyótlan, merész zsenit,
szítottátok fel - kényetekre!
a hunyó tűzvész üszkeit.
Örüljetek hát! Ezt a szégyent,
gyötrettetést nem bírta el:
kihunyt, csodás szellem-szövétnek,
koszorúja porban hever.
Gaz gyilkosa - nem volt menekvés!
pontosan és hidegen ölt.
Nem reszketett a fegyveres kéz,
üres a szív - jól működött.
És nincs is mit csodálni: messze
országból jött, mint annyi más
szerencselovag, pénzvadász,
s a sorsa épp hozzánk vetette.
Dölyfösen járt köztünk - kinek
nincs köze földhöz és beszédhez,
dicsőségünkre fel nem érez,
nem is tudhatta, ama véres
percben mire emel kezet!...

Nem Byron vagyok...
Nem Byron, más vagyok. Ha lángol
Bennem a szó s égnek lobog:
Mint Ő, vészverte, büszke vándor,
De csak orosz lélek vagyok.

Korábban kezdtem, úgy is végzem;
Szellemem sokra nem viszi;
Lelkem zátonyos éjjelében
Remények süllyedt roncsai.

Ki tudja, mit rejtesz magadban,
Titkos tenger? Sejtheti-e
Ember, hogy mit hittem, akartam?...
Tán a költő; - más senki se!
Szabó Lőrinc fordítása

Így volt: így

- arra emlékezve, hogy1826 napja hagyott el az Életöröm -
Július huszonhatodikán történt: július huszonhatodikán.
Alaposan kell e számot elemezni, megérteni, számmisztikailag kell megérteni, mert ez a nap a hetes szám jegyében telt, márpedig a hetes számról azt illik tudni, hogy a bezárkózás, az eltávozás és a visszatartás száma.
Hetes számú napokon megáll az a tény, hogy a mélyen érzelemgazdag emberek is – márpedig Lalagé ilyesfajta – gyakran érzik úgy, hogy menniük kell, hogy képtelenek harmonikus, szépcsillagú kapcsolatokat teremteni vagy folytatólagosnak gondolni: ezért a hetes szám sokszor a meg-nem-értés száma: számomra azonban nagyon is érthető volt e nap történése, hisz képzett számmisztológus vagyok: az ám!
Tudtam, tudom hát: ilyen számú napokon szokottnál nagyobb erővel támadhat föl a szabadság, a szabadulás, a függetlenedés nagy vágya, hát a csacsogók, a lalagék nem ritkán érezhetik súlyos bilincsnek az őket máshoz fűző kötelékeket.
Főképp ilyen hetes számú napokon, mint ez volt.
De azt, hogy a hetes szám az el-fölröppenés száma is, azt – bármilyen nagy numerológus vagyok egyébként – nem tudtam, csak valahogy - végtelen számú alsó tudataim egyikében - sejtettem én, hogy úgy fog történni, úgy kell történnie.
Július huszonhatodikán – ama hetes számú napon - déltájban érkezett hozzám szép Lalagé, és rávett, hogy menjünk el a KOGART-ba, mert ott aznap volt utoljára látható Gulácsy Lajos begyűjtött képeinek tárlata, és ennek a festőnek mindketten bolond rabjai voltunk.
Meghökkentőnek tűnik most, így utólag, hogy Lalagé egészen úgy viselkedett a tárlaton, mintha bármiféle folytatásnak lehetsége lenne.
Régi szokás szerint faggatott a képekről, és szemmel láthatóan eltette buksijába a hallottakat.
Az egyik képen egy itáliai kávéház szerepelt, a kis kártyán alul ott volt a kávéház neve. Lalagé megjegyeztette velem a nevet, mondván, ha majd egyszer arra járunk, akkor meg tudjuk keresni Triesztben azt a kávéházat.
Meg is jegyeztem, halálomig tudni fogom, bár soha mi ketten Triesztbe menni nem fogunk.
Alapos nézelődés után kisétáltunk az Andrássy útra, és elindultunk a Városliget felé. Meleg, szépséges nyári délután volt, kacsák úsztak az Andrássy út megolvadt aszfaltjában; vagy a Ligeti Tóról jöttek, vagy az Állatkert vízimadár-tavából, ki tudja, és Lalagé – szokása szerint – nem járt, nem lépkedett, hanem úszott a kockaköves díszburkolat felett. Röpült és a kacsákkal együtt úszott.
Hazaérkeztünk.
Akkoriban ezt már mind a ketten így fogalmaztuk meg. Otthon majd… Itthon… Haza… Pedig hát: Lalagé sosem költözött hozzám a szó hagyományos értelmében, bár talán több időt töltött abban a kis lakáskában, mint odahaza. Ráadásul nekem sem volt igazából otthonom ez a bútorozottan bérelt pici kis lakás: semmihez nem nyúlhattam, szőnyeget, bútort ki nem dobhattam, hiába, hogy nagyon nem szerettem azokat.
Szóval különös módon volt ez otthonunk: a legkülönösebb azonban az volt, hogy azóta éreztem otthonnak magam is ezt a lakhelyet, mióta Lalagé újra ott volt (tizenhárom évvel azelőtt már laktunk együtt egy másik otthonban), mióta Lalagé olykor itt aludt, itt ébredt, itt ebédelt, vacsorázott,  fürdött, fogat mosott.
Írtam már: hévséges nap volt azon a július huszonhatodikán, kánikulai meleg, de többször is hirtelen jött záporok mosták a város minden szennyesét, így inkább afféle trópusi időjárásra hasonlított a nyár, amely hamar megizzasztotta az embert, hozzátapasztotta nyirkos testéhez a ruhát. Ezért, amikor hazaérve megkérdeztem Lalagét, akar-e enni valamit, azt felelte, hogy előbb zuhanyozni szeretne, mert ragacsosnak érzi magát.
”Most fürödni fogok; nem jössz be?” – kérdezte.
”Jöhetek.” – mondtam én.
Ez a játék köztünk kétféle tőről fakadt: az egyik ágon természetesen a Micimackóból idéztünk egy párbeszédet, a másik ágnak hosszú sora volt.
Lalagé visszatérése után néhány héttel szokott vissza a régi otthonosságba, és – például – kezdett el újra teljes természetességgel megfürdeni, átöltözni nálam.
Néhányszor kérnem kellett, hogy bemehessek a fürdőszobába mikor zuhanyzott, aztán – miután beleegyezett -, máris rászokott, hogy ő hívjon, ha én elfeledtem volna, vagy valami más dologba kezdtem, míg ő zuhanyozott.
Persze mindig, mindent hamar elejtettem, és mentem nézni őt, mert nagyon szerettem nézni azt a gyönyörű, lányos testű nőt, amint ott guggolt a fürdőkádban, és zuhanyozta magát; amint fölállt, és a fürdőlepedőt kérte; amint beburkolta magát a fürdőlepedőbe, de azért sejtelmesen elő-elővillantott valamit szépségéből…
Ej, no! Szerettem elnézni őt, és úgy érezni: álmodom. Álmodom, hogy tizenhárom év után ismét őt látom a kádban, ragyogó szépségében, szemérmes-szemérmetlen mezítelenségben.
Szerettem nézni.
Most is szíves engedelmességgel utánamentem, és bámultam, bámultam, hogy szinte belefájdult a szemem.
Elkérte a fürdőlepedőt, szokott módján belébugyolódzott, aztán a fürdőszobaablakhoz lépett, és szélesre tárta, hogy a pára kiröppenjen a csepet fürdőszobából.
A fürdőszobán két nagy ablak nyílik ugyanis, és ad kilátást a Parkra, ahol tizenhárom év után várt egy padon, távolabb a budai hegyek nőidomai sejlenek, és az égbolt egy darabja; esténként akár a fényes-kényes Hold is látszik a fürdőszobából, augusztus huszadikán meg a tűzijáték égre röppenő és ott elrobbanó petárdái.
Lalagé az ablaknál állt, karcsún, nyúlánkan, lábujjhegyen, hogy többet lásson: szép testének vonalai épp csak átsejlettek a fürdőlepedőn, de sejleni is csak annak sejlettek, aki úgy ismerte testét, mint én.
Két karját kitárta, nagy levegőket vett, aztán hátrafordult felém, és szomorkás, kedves mosollyal azt mondta: „Vigyázz magadra!”
És lába elemelkedett, egyre följebb szállt, el-fölröppent a tárt ablakon át, és most röpült.
A Hármashatárhegyen túl már nem láttam, még kicsiny pontnak sem láttam őt.
Így volt: így.

Mostanában én alkonyatkor, midőn már egy más lakás másik ablakából, vagy a folyosóról hosszasan nézem az égre araszoló teliholdat, vagy hajnalonként a felkelő napot, jól tudom: az el-felröppent Lalagé gyújtja meg nekem a Napot is, a Holdat is meg a csillagokat.

Július huszonhatodika van,

mely a buddhista kála szerint a 2557. év ashadhah havának első napja.
Mindenek előtt arról mondok egy emlékező mondatot, hogy ma van 1826. napfordulója annak, hogy egyedül élem földlétem. Öt évvel ezelőtt ezen a napon egy csodálatos Gulácsy kiállítás megtekintése után Lalagé elköszönt tőlem, és többé nem jött.

Egyébként pedig:
1083. július huszonhatodikán avatták szentté Sagredo Ghirardo szerzetest, vagy ahogy mifelénk inkább ismerjük, Gellértet, Magyarország első püspökét.
Gellért püspök a gyönyörűséges Velence városában született, a San Giorgio szigetén lévő bencés kolostorban nevelkedett.
Huszonöt éves korában rendtársai őt tették meg a monostor perjelévé, majd az akkori apát javaslatára, tudásának elmélyítése végett, másodmagával Bolognába küldték, hogy később elfoglalhassa a kolostori iskola egyik tanári posztját.
Ő azonban 1015-ben elhatározta, hogy a Szentföldre megy zarándokútra, ám egy csúf tengeri vihar és sorsa Isztria partjaihoz vetette, ott is a Parenzo (Porec) melletti Szent András-sziget kikötőjébe.
Itt hallott először Magyarországról és annak keresztény királyáról Gaudentius pannonhalmi apáttól, és aztán jött is e földre:1015. május harmadikán érkezett Pécsre, onnan  Székesfehérvárra, István királyhoz ment. Nagyboldogasszony napján járul Gellért a király elé, és találkozásuk hatására István meghívta őt Imre fiának nevelőjéül. Nyolc éves volt ekkor Imre, és Gellért hét évig nevelte a herceget az esztergomi királyi palotában.
Ezután szentírás-magyarázó tevékenységet folytatott a bakonybéli monostor remeteségében, 1028. környékéig, amikor István elhívatta, hogy rábízza a Maros menti egyházmegye megszervezését.
István halála után rosszabbra fordult Szentünk sorsa, és amikor 1046. szeptemberében a lengyelországi száműzetésből hazatérő Vazul fiak, Endre és Levente fogadására igyekezett két püspöktárásával, a  pesti révhez közeledve Vatha pogány lázadói kőzáporral törtek az utazókra. Kiráncigálták Gellértet a szekeréből, hozzákötötték egy kordéhoz, és a később róla elnevezett Kelenhegy szikláiról a mélybe taszították. Holttestét ideiglenesen a pesti Boldogasszony-templomban temették el, később átszállították Csanádra, hol máig nyugszik.
Szentté avatása Szent László királysága idején, 1083. július huszonhatodikán történt.

1856. július huszonhatodikán született George Bernard Shaw, Nobel díjas ír drámaíró-író, esszéista, kinek műveit Shakespeare után leggyakrabban játsszák az angol színházak. Számomra az itt következőek a legkedvesebbek drámái közül: Caesar és Kleopatra; Pygmalion; Megtört szívek háza; Szent Johanna; Warrenné mestersége.
” Sohasem állok ellen a kísértésnek, mert rájöttem, hogy azok a dolgok, amelyek nem jók nekem, nem kísértenek.”
”Kitüntetést visszautasítani nem lehet. Élj úgy, hogy ne kapd meg!”
”Amikor egy ember megöl egy tigrist, azt sportnak hívják, amikor viszont a tigris akarja elpusztítani az embert, azt kegyetlenségnek nevezik.”
”A pénz nem minden, de sok pénz, az már valami.”
”Nem azért felejtünk el játszani, mert megöregszünk, hanem attól öregszünk meg, hogy elfelejtünk játszani.”
”A Szabadság felelősség. Ez az oka, hogy a legtöbb ember retteg tőle.”
”Ne dühöngj, hogy megöregedtél, van, akinek ez sem sikerül.”

1875. július huszonhatodikán született Carl Gustav Jung. Számtalan zseniális megsejtése közül talán a kollektív tudattalanról szóló tanítása a legfontosabb. A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyéni élet eseményei töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz, amit a mítoszokban lehet találni (például: pokoljárás). Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák, hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Ezek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy közös tapasztalata: életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (ezek mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk megküzdeni, bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezni a dolgokat.
Legfontosabb művei: Analitikus pszichológia; Pszichológiai típusok; Válasz Jób könyvére; Az aranyvirág titka.

1894. július huszonhatodikának szülötte Aldous Huxley volt, nagyszerű angol író, aki az Egyesült Államokban élte le élete nagyobbik részét, és ott is alkotott. Olyan művek fűződnek nevéhez, mint a Szép új világ vagy a Vak Sámson. Vagyis remekművek.

Ötven évvel ezelőtt, 1963. július huszonhatodikán Szkopjét, a legszegényebb jugoszláv tagköztársaság, Macedónia fővárosát iszonyatos földrengés rázta meg. Szörnyethalt 1070 ember, a későbbi adatok 2300 fő fölöttire becsülték az elhunytak és eltűntek számát. Az akkor 130-140 ezres városban az anyagi kár „csak számokban” volt mérhető, mivel a város 37 ezer épületéből 16 ezer romba dőlt, és közel ugyanennyi súlyosan megrongálódott. Megszűnt az áram- és vízszolgáltatás, és megszakadt a vasúti és közúti összeköttetés a Belgrád–Szkopje–Szaloniki–Athén vonalon.

HETVENEDIK születésnapját ünnepli ma Mick Jagger!
Nem viccelek, becsszó!
Isten éltesse és tartsa meg sokáig!

A kurva életbe!

Tudom, tudom: háttal nem illik mondatot kezdeni, hát még kurvával. De azt gondoltam, hogy ha Bertolucci kezdhette e nevezetes mondattal az Utolsó tangót, én is kezdhetek így, pláne, hogy  tán még okom is van rá.
Van?
Van.
Nyafka kurvaéletezővé tesz, hogy megint bedurrant a combhajlatom ott és úgy, ahogy tavaly a trombózis előtt volt, és annak a tavalyi élménynek az  ismétlésétől nagyon majrézom.
Éppen ezért – no, meg amúgy is kellett – kedden voltam a klinikán, ahol megint 250-es vérnyomást mértek, ami – ugye? - a halálközeli állapot, de hát én már túléltem néhány ilyen vérnyomást az évek során.
Az is kiderült, hogy a kitudjahanyadszorvágott műtéti helyen, épp a vérnyomás miatt, egy vérömleny keletkezett, az fáj oly marhára, hogy járni alig tudok.
Kivételesen a Sebész bácsi kiakadt, nagyon ledorongolt, hogy miért nem állíttatom be a nyomoronc vérnyomásomat, a huszonegyedik században már igazán nem kell ilyen vérnyomással döglődni.
Hiába mondtam, hogy egyrészt épp náluk állították be tavaly, én azóta is azokat a gyogyókat szedem, nagyon mérges volt. Komolyan. Ilyennek még nem láttam, pedig legalább nyócszor késelt már meg. (Na jó: legyen hét, a szívműtétet nem Ő készítette rajtam.)
Azt nem tudom, miért nem hiszik el ezek a dokik meg egyéb népek nekem, hogy én nem érzem a vérnyomást, semmi bajom, nem fáj a fejem, stb...stb.
Na, ekkora lecseszés után persze elpattantam a körzetihez ma, aki már nem mért 250-et, csak 247-et: fölemelte a napi 1X bogyókat (hármat) napi kettőre, plusz egy újat (2500 HuF-ért, szönyű) írt.
Azon kívül kaptam egy vérnyomásnaplót, mérnem kéne(?) a vérnyomást és beírni, napjában többször, azt meg nem tudom, hogyan tegyem, mert nekem vérnyomásmérőm nincs. (Volt Feleségem persze feláldozná a napi kedvenc mérését, kölcsönadná az övét, de nem nagyon akarom elvenni Tőle: aztán meg, tudom, hogy mérném én a vérnyomásomat!)
 Persze, ha ezen múlik, hogy kórházba nyomjanak a beállítás idejére, vagy szabadlábon tölthetem a vizsgálati időt, akkor lehet, mégis csak elfogadom kis időre.)
De a legnagyobb nyafim nem ez, á, nem!
Hanem, hogy amíg be nem áll, le nem megy az a nyomorult, tilos a cangázás, pedig annyira élvezem!
Elmondom.
Én jószerivel előbb tudtam kétkerekűn pározni, mint járni. Másfél éves koromban az én kerékpár- és általános műszerész Apukám csuda kis bringát készített nekem (a Közlekedési Múzeumban megtekinthető, meg képekkel tudom igazolni!)
Egész gyerek-, kamasz- és jelentékeny koromat biciklin töltöttem; tizen- mondjuk – nyolc éve azonban ellopták a bicimet, azóta nem volt pénzem másikra, tehát „többnyire csak gyalog jártam: gyalog bizon… legfeljebb, ha omnibuszon.”
Most, nem régen, szülinapomra kaptam Drága Fiamtól és Családjától egy cangát, végre újra élvezni kezdtem a létezést, erre megint nem lehet, chi sa, meddig?
Van-e hát jó okom Bertoluccit idézni?
„A kurva életbe!”
Van, vagy nincs?

Július huszonötödike van

1365-ben e napon szörnyű, legalább hetes erősségű földrengés pusztította el Bologna városának jelentős részét. Nem csak világi és egyházi épületekben esett kár, hanem halálos áldozatokat is jócskán követelt.

1722. július huszonötödikén született Fellner Jakab, műépítész, a klasszicizáló késő barokk építészet legkiválóbb hazai mestere. Jelentős szerepe volt Tata, Pápa, Eger és Veszprém városképének kialakításában. Főleg az Esterházy grófok számára dolgozott, majd kiváló  szakmai hírének köszönhetően másoktól is sok megbízatást kapott. Első jelentős munkája a tatai római katolikus plébániatemplom volt. Azt követően egy ideig Komárom vármegye szolgálatában állt. Esterházy Károly püspök 1764-ben az egri püspöki uradalom egyes építkezéseinek tervezésével bízta meg, pályafutása ekkor ívelt fel igazán.
Az ő nevéhez fűződik a veszprémi püspöki palota tervezése is.

1909. július huszonötödikén röpülte át elsőként ember a La Manche csatornát repülőgépen:  Louis Bleriot Calais-ból indult Dover felé, s az angliai St. Margaret-nél szállt le. A pilóta és repülőgépe hajnali 4 óra 41 perckor elindult útjára, melyet egy torpedóromboló biztosított; navigációs műszerek hiányában az útirány meghatározását a tengeri hajók haladási iránya segítette. A repülés 31 percig tartott.

Az osztrák nemzetiszocialisták 1934. július huszonötödikén puccskísérletet hajtottak végre: betörtek a bécsi kancellári hivatalba, nem sokkal később meggyilkolták a menekülő Engelbert Dollfuss osztrák szövetségi kancellárt. A felkelést azonban még aznap elfojtották.

1943. július huszonötödikén, az angolszászok szicíliai partraszállása után, mikor a fasiszta Olaszország összeomlása nyilvánvalóvá lett, Mussolinit a király és a Nagytanács megfosztotta tisztségeitől és börtönbe vetette. A Duce letartóztatása után az új kormány legfőbb célja a békekötés volt, amit csak kétszínű politikával volt képes elérni: ha egyfelől megerősíti hűségét Németországgal, másfelől viszont béketárgyalásokat kezdeményez az Egyesült Államokkal és Angliával. A németek persze rájöttek a tervre, ezért betörtek Rómába és el is foglalták azt. Mussolinit az Otto Skorzeny vezette különleges német alakulat szabadította ki. Ezt követően Hitler Mussolinit nevezte ki az észak-olasz Salói Köztársaság miniszterelnökének, aki visszatérte után leszámolt az ellene fordulókkal, és újfajta politikát ajánlott Olaszországnak: egy új, tisztább fasizmust. Szerencsére már nem sok volt neki hátra.

Július 24.

1783-ban ezen a napon szabadsághős született Caracasban, Venezuelában: a nagyszerű, és máig nagyon népszerű Simón Bolívar, a dél-amerikai spanyol gyarmatok függetlenségét megteremtő szabadságharcos, Bolívia országának névadója és első elnöke.  Az „Amerika emberének” nevezett politikus és katona nagy ideájával, a független és egységes Latin-Amerika gondolatával a kontinens egyik legnagyobb hatású ideológusának bizonyult.
Egy sor dél-amerikai ország hálával tartozik Neki, mint Fölszabadítójának; Venezuelában születésnapja valóban nemzeti ünnep is.
Bolívar végül nem tudta létrehozni az egységes Latin-Amerikát, de még a széthúzó Nagy-Kolumbiát sem volt képes egyben tartani: hiába szerzett diktátori hatalmat, erőfeszítéseivel csak saját népszerűségét rombolta le. Miután még merényletet is elkövettek ellene, a szabadságharcos olyannyira csalódottá vált, hogy 1830 áprilisában lemondott hatalmáról. Az 1830-as év során Európába akart száműzetésbe vonulni, de a tuberkulózis betegágyba kényszerítette. Holmijai nagy része – feljegyzései, levelei – már az Óvilágban voltak, amikor 1830 decemberében meghalt a kolumbiai Santa Martában. 
(Utolsó hónapjainak gyönyörű történetét olvashatjátok García Márquez A tábornok útvesztője című remekében. Jó, hogy eszembe jutott! Elég rég olvastam, van annak már egy éve is…)

1864. július huszonnegyedikén született Frank Robert Wedekind. Az expresszionista drámairodalom bizonyos értelemben Vele kezdődik, pontosabban megfogalmazva: Wedekind halála után, amikor megszűnt a darabjait legnagyobbrészt hallgatásra ítélő cenzúra, az expresszionista iskola egy csapásra atyját és élő-harcosát fedezte fel s kezdte tisztelni benne. Valójában Wedekind átmeneti jelenség volt a naturalizmus és az expresszionizmus között. A naturalizmushoz kapcsolódik annyiban, amennyiben eszmevilágából száműzött mindenféle metafizikus ideát, az embert mint biológiailag meghatározott ösztönlényt fogta fel, és az ösztönök szabadságának evangéliumát hirdeti. Az expresszionizmus ideológiáját előlegezi gyűlölettől sistergő polgárellenessége, lázadó szembeszegülése a polgári erkölcs- és értékrendszerrel, amelyet darabjaiban hátborzongatóan morbid iróniával, ragyogó groteszk-karikaturisztikus vénával leplez le.
Főbb és világirodalmilag is fontos művei voltak: A tavasz ébredése; A föld szelleme; a Haláltánc. A Pandóra szelencéje című jeles drámájából írta Alban Berg a Lulu című operát.

1897. július huszonnegyedikén, este fél kilenckor – figyelem! nem tréfálok! – a világon elsőként gyulladt ki 21 helyen a közvilágítás acetilénlámpák segítségével Tatán.

1802. július huszonnegyedikén született id. Alexandre Dumas. Tudom, tudom! Bizonyára nem Ő a korszak legnagyobb írója, én azért mégis nagyon-nagyon szeretem, és azt hiszem, nem vagyok egyedül. Remélem sokaknak okozott és fog okozni még örömteli órákat, napokat a Monte Cristo grófja, A három testőr, a Korzikai testvérek, az Egy orvos feljegyzései. Csak úgy, minden fontos irodalomtörténeti, irodalomesztétikai megfontolás  nélkül, pusztán érzékeink örömére!
Alexandre Dumas-t ott temették el, ahol született és sírja ott is maradt egészen 2002. novemberéig. Akkor a francia köztársasági elnök, Jacques Chirac exhumáltatta a testét, és egy nyilvános ceremónia során az új, kék bársonnyal leterített koporsót a négy muskétásnak – Athos, Porthos, Aramis, D’Artagnan – beöltözött köztársasági őrök kísérték át ünnepélyes menetben a párizsi Panthéonba, ahol Franciaország legnagyobbjai vannak eltemetve. Ünnepi beszédében Chirac elnök így emlékezett: „Általad lehettünk D’Artagnan, Monte Cristo vagy Balsamo, lovagolhattunk Franciaország útjain, járhattunk harcmezőkön és láthattunk palotákat és várakat – általad álmodunk.”

1860. július huszonnegyedike zseniális képzőművészt adott a világnak, szerintem legalább is. Neve: Alfons Mucha.
Cseh származású, de igazán spanyol művészként számon tartható nagysága Ő a szecesszió korának, mert művészetét a szecesszióra jellemző kígyózó indák, stilizált növényi motívumok, buja vonalvezetés, szépséges nőalakok jellemzik. Ám Ő nem vallotta magáénak az art nouveau elveit, nézeteit inkább a szimbolizmussal rokonította. Művészetében a dekorativitás anatómiai pontossággal párosult, nézzük akár plakátművész grafikusként, akár illusztrátorként, akár festőként. Mert bizony csodákat teremtett mind e területeken.
Nem is olyan régen a Szépművészeti Múzeumban álmélkodhattunk szépségein.

1969. július huszonnegyedikén visszaérkezett a Földre – vagy, amint az látható: az óceánra - az Apollo-11, az első sikeres amerikai holdexpedíció űrhajója.

A halványgőzömsincs-pizza

Silány ügy, nem mondom, de az ebédfőzés tegnap elmaradt, mert négy gyerek jutott két Nagyszülőre (+ egy unokatesóval jön ki a négy, de hát Ő a Másik Nagyinak épp úgy Unoka, ha követhető vagyok): négy gyerek lakásban kibírhatatlan, nekik sem jó, fölnőtteknek sem jó, tehát irány a játszótér, és – a Szülők tanácsára – pizzavásárlás ebédre.
Az ötlet amúgy jó, mindnégy Gyerek szereti, és néha lehet ilyen hámrúgdosás.
Magában a pizza átvételében én már nem veszek részt, négyből kettőt – főleg, mivel a legkisebb már álmos, elalszik a babakocsiban – hazaviszek. Az magától értetődik, hogy Kamilla jön velem, Ő „jó barátja” Papinak.
Na, nem is ez a lényeg, hanem, hogy fent-mondott-okokból nem tudom, milyen pizzák érkeznek az ebédlőasztalra.
Leülünk enni, Kicsik boldogan falatoznak, négy malomkeréknyi pizza az asztalon, tudnám, minek, de a Gyerekek – immár csak hárman, hisz a Töpcsike alszik - imádják a dúskálást.
Milla – öt esztendős és egy hónapos – eszik egy szalámisat, megkóstolja azt, amit én eszem (hústalan, olasz zöldséges), nem jön be Neki az articsóka, és kicsit lesajnál, hogy én, hogy tudok ilyesmit megenni, de elnézi nekem, mert szeret.
Aztán kiköt a hústalan, sajtos margheritánál.
Közben laposan pislog a még bontatlan doboz felé, és azt kérdi: „Az milyen, Papi?”
Mondtam, a vásárlásban nem vettem részt, azt Nana intézte, hát böcsületesen felelem Millának: „Halvány gőzöm sincs, Kicsim!”
Ami ez után jön, azt elsőre nem is értem, sajna, már nincs egészen gyereklogikám.
”Azt nagyon szeretem!” – lelkesül Kamillám.
”Mit szeretsz, Kincsem?”
”Azt az állványgőz-pizzát!”
Még mindig kell fél perc, hogy végre értsem Őt.
Sohase hallotta még tőlem a „halvány gőzöm nincs”-et: mi mást képzelhetne, mint hogy egy pizzafajta, pláne, hogy előtte nagy elánnal tanítottam a pizzák nevét Neki olaszul, amilyen hülye vagyok.

- - -

Jelszavak
Éljen a
hajnali napzuhatagban
lélegző tulipán!
Éljenek a
tengeröblök, homokos
fövenyekk, fehér parti sziklák!
Éljenek a
magas hegyláncok és
a zúgó-búgó hegyipatakok!
Éljenek azok a
kis, kék virágok, miknek
nevét sem tudom!
Éljenek a
szerpentinen falu felé ballagó,
bölcs-csöndű csacsik,
a napsosejárta vízmélyen
cikkanó kecses kecsegék,
meg a fecskék, a villásröptű,
fehér mellényes fecskék!

***   ****    *****
Vigyázat! Hasadóanyagok!
Barátság
Szerelem
Jóindulat
Emberség
Létezés

Július huszonegyedik napja a Dánielek névünnepe

A Dániel név (mint minden olyan, melyben az -el utótag szerepel) héber eredetű, és azt jelenti: Isten (el) az én Bírám; Isten (el) ítél.
E szép névnek ma van ünnepe; boldogságos névnapot kívánok minden Dánielnek, első helyen „kicsi” Fiamnak.

Dániel az Ószövetségben:
”És mondá a király” (Nabukadnecár) „Aspenáznak, az udvarmesterek fejedelmének, hogy hozzon az Izráel fiai közül és királyi magból való s előkelő származású ifjakat, akikben semmi fogyatkozás nincsen, hanem a kik ábrázatra nézve szépek, minden bölcseségre eszesek, és ismeretekkel bírnak és értenek a tudományokhoz, és a kik alkalmatosak legyenek arra, hogy álljanak a király palotájában; és tanítsák meg azokat a Káldeusok írására és nyelvére.
És rendele nékik a király mindennapi szükségletül a királyi ételből és a borból, melyből ő iszik vala, hogy így nevelje őket három esztendeig, és azután álljanak a király előtt.
Valának pedig ezek között a Júda fiai közül: Dániel, Ananiás, Misáel és Azariás.
És az udvarmesterek fejedelme neveket ada nékik; tudniillik elnevezé Dánielt Baltazárnak, Ananiást Sidráknak, Misáelt Misáknak, Azariást Abednegónak.
De Dániel eltökélé az ő szívében, hogy nem fertőzteti meg magát a király ételével és a borral, a melyből az iszik vala, és kéré az udvarmesterek fejedelmét, hogy ne kelljen magát megfertőztetnie.”
Dániel próféta könyve (1. 2-8.)

1456. július huszonegyedikén a török által szorongatott Nándorfehérvár ostromában elkezdődött a fordulat, annyira, hogy a következő nap már Hunyadi János világraszóló diadalát hozta. Huszonegyedike történései voltak: a várvédőkkel – kik Szilágyi Mihály parancsnoksága alatt harcoltak – egyesült Hunyadi János és Gianni Capistrano vezette  seregek visszaverték a török támadást, kik pedig már a belső várban voltak, sőt egyesek a vár bástyáira is feljutottak. Ekkor egy Titusz nevű magyar vitéz „mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a toronyra kitűzze a jelvényt, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta.”
(Antonio Bonfini)
Azaz: Dugovics Titusz hőstette e napra esett.

1899. július 21-én született Ernest Miller Hemingway. Az első világháború után az amerikai  írók egy egész nemzedéke, főleg a háborúból hazatért, nagy tapasztalatú fiatalság szinte ontotta magából a jobbnál jobb regényírókat és novellistákat, de talán a legsikeresebb mind közül Hemingway lett. Sikerének egyik titka a kalandosság, mert bámulatos lélektani szemléletességének és társadalomábrázolásának hitelessége mellett a legjellemzőbb írásművészetére az események izgalomban tartó fordulatossága. És ennek az írói attitűdnek hátterében az áll, hogy élete semmivel sem volt kevésbé kalandos, mint írott történetei.
Életszemléletének alapja a tevékenység megbecsülése volt, hirdette, hogy még az eredménytelen munka is többet ér a semmittevésnél. Ennek az erkölcsi értékelésnek legszebb példája Az öreg halász és a tenger. Ember és természet egyszerre harcos és békés viszonya, a munka öröme és a beletörődés a kudarca sajátos egységként jelenik meg ebben a remekműben.
” ... az ember nem arra született, hogy legyőzzék... Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

1905. július huszonegyedikén született Jean-Paul Sartre, az előző század második felének alighanem legnagyobb hatású írója, gondolkodója. Azoknak a gondolatvilágát is befolyásolta, akik nem értettek vele egyet. Regényeit, drámáit azok is nagyra tartották, akik nem hitték el, sőt indulatosan tagadták filozófiáját. Mert a filozófiatörténetben fordulatot, új korszakot jelentett az Ő megjelenése. Az egzisztencialista bölcseleti magatartást ő találta ki, és tőle vették át azok is, akik elkülönültek tőle, sőt olykor egyenest szembenálltak vele. Színrelépése óta született már materialista és idealista, vallásos és ateista egzisztencializmus, melyeket az a szempont köti össze,  hogy az élet egészét, a maradandó és a változó mozzanatokat egységben látják.
Sartre életútjából és műveinek sorából meg lehetne írni az európai történelem és benne az európai irodalom útját és módosulatait a második világháborútól a 70-es évek végéig. Ez az életút csak akkor érthető és élhető át, ha végigolvassuk regényeinek és drámáinak sorát, s  emellett megismerjük filozófiai műveinek nagy hatású gondolatvilágát. Mert a kettő elválaszthatatlan, azért is oly sikeres: Sartre filozófusként író volt, íróként pedig filozófus.
” Az életben az ember elkötelezi magát, és ezzel saját portréját rajzolja.”
” A pontosan körülhatárolt lehetőségek, az előre megírt, kiolvasható sors, a könnyen belátható, áttetsző foglalatba zárt jövő (...), mindez megöli az álmokat: csak azt akarhatjuk, amire képesek vagyunk. Ez a mértéktartás teszi az embert dühöngő őrültté, ez kelti föl a legtébolyultabb, rövid távú becsvágyat.”
” Aggályos széplelkek, akik a holtakból az élők, elsősorban a saját magatok épülésére akartok hasznot húzni, keressétek - ha úgy tetszik - szertelenségében a szenvedély nyilvánvaló bizonyítékát. Csakhogy a szenvedély éppen olyan sokféle, mint maga az ember: van közöttük emésztő és tűnődő, ábrándos és gondterhes, gyakorlatias, elvont, pepecselő, rohanó, és még sok száz.”

„Houston, itt a Nyugalom Bázis. A Sas leszállt.”
Ezek a szavak még 1969. július 20-án 20:17-kor (UTC – egyetemes világidő) hangzottak el a Hold fölszínéről, aztán eltelt hat óra, és az Apollo-11 Sas névre hallgató leszállóegységének  ajtaja kinyílt. Már július 21. volt, UTC 2 óra56 perc, amikor világunk történetében első alkalommal egy férfi, Neil Armstrong, hű kísérőnknek, a Holdnak felszínére lépett a Nyugalom Tengerének lávasíkságán.

 „That's one small step for [a] man, but giant leap for mankind.”

Midőn a Pó folyón

A Pó, gyorsfutású című szonett keletkezésének elképzelt,
minden irodalomtörténeti alapot nélkülöző leírása
- emlékére a Költőnek, aki 709 éve született -

A gyorsfutású, lágyhullámú és lagúnazöld Pó folyam napnyugatról napkelet felé zubogva hömpölyög, és öt fő ága van: keleten, ahol megébred az Alpokban, Po di Maestra a neve, ám Torino környékétől Po della Pilának tessék nevezni! Piacenza városánál ismét nevet változtat, és meg sem szólíthatjuk más néven, mint Po delle Tolle.
Cremona mellett újra keresztelkedik, és onnan fogva Po di Gnocca a szép neve, hogy Ferraránál aztán már sok-sok ágra szakadva áradjon a kék Adria felé, és Po di Goro nevet kapja.

Az Úr 1334. évének július huszadikáján - pénteki nap volt - egy szépen földíszített bárka úszott a Pó folyó vízén.
Valójában népi bárka volt, valószínűleg egyéb esetekben egyszerű zöldség-, gyümölcs- netán borvivő szolgálatot teljesített a folyón, most azonban színes szalagokkal, virágfüzérekkel földíszítve kiöltözött eredeti szerepéből, és méltóságteljesen úszott a szép folyamon, egy fiatalembert hordva födélzetén.
Mindenesetre a bárka ilyetén fölcicomázása több szempontból is helytálló volt: először is az utazó épp e napon töltötte be harmincadik életévét – születése napját ünnepelte a bárka fedélzetén tehát -; aztán bármilyen ifjú volt is az utazó, máris neve volt néki, mint jeles poétának.
Végezetül: nem alsóbb néposztályból származó volt az az utazó: apja egykor Firenzének, a Virágvárosnak volt jegyzője, jelenleg a fehér guelfek híveként töltötte száműzetésben éveit  Avignon mellett és Avignonban, a városban is, mely 1305-től már a pápa székhelye volt.
Francesco Petrarca – a születésnapozó utazó – kényelmesen, majdnem ernyedten hanyagul hevert egy karszékben, mely a bárka fedélzetére volt erősítve, és nézegette a parti fák lomkoronáján átszökő nyáralkonyati fényeket, az aranyló lombokat. Ölében pergamen, kezében penna, és bizonyosan versen is töprengett, de két fő gondolat - a parti fák aranyló lombjaiba hessenő gondolat - nyűgözte le.
Mindkettőnek jól körülírható neve volt: vágy és mardosó féltékenység. Főbűnök közül való mindkettő.
Közben azért Petrarca nem feledkezett meg az elébe halmozott fusinai sajtkockákról, a különböző nyári gyümölcsökről és a jó venetoi vörösborról sem, de gondolatai kalandoztak.
Visszafelé szálltak e gondolatok, épp ellentétesen a bárka sodródásával: az kelet felé vitte a Költő halandó testét, lelkének érzelmei pedig nyugatra sodródtak. A torinói Universitas előadóterme és az avignoni Santa Chiara templom felé.
A Költő Avignonból indult Firenze felé néhány nappal ezelőtt, a bárkát pedig Torinóban bérelte ki.
Avignonban Laura maradt, Torinóban meg gond - gondolatai.
Úgy esett, hogy amikor a torinói egyetem doktorai hírül vették érkezését a Nagyhírűnek, fölkérték egy előadásra: a Nagy Első, Dante költészetéről kellett beszélnie ékes, szárnyaló szavakkal.
És ő szárnyalt is persze, de volt néhány mondata, amire a hallgatóság soraiban kellemetlen mozgolódás támadt.
Ezeken a mondatokon töprengett most Francesco Petrarca a bárka fedélzetén, meg hát Laura vágyálomképén, újra meg újra.
Vágy! Egyszerű és világos vágy, szerelmi kórság – gondolta utóbbiról a Költő.
És eszébe jutott egy általa nagyrabecsült szerző, Arnoldus Villanovus tollából származó részlet, mely szerint a szerelmi betegség sem több, sem kevesebb, mint a humorok és a pneuma túltengése a szervezetben. Vagyis olyankor keletkezik a szerelem, a vágy, amikor az emberi szervezetben fölhalmozódik a nedv és a hő, ugyanis a magot termelő vér bősége magbőséggel „complexio venereá”-val, valamint a férfi és nő egyesülésének heves vágyával jár együtt. „Az encephalus középső ventriculusának dorzális részében” – állította a szerző, bármit jelentsenek is e szavak  – „különleges felfogóképesség fészkel, melynek az a dolga, hogy az érzékelt tárgyakban rejlő érzékelhetetlent appercipiálja.”
Mármost ha egy érzékelt tárgy iránti vágy túlságosan erőssé válik, akkor a különleges fölfogóképesség megzavarodik, és a szeretett személy puszta fantomjával kezd táplálkozni. Ennek okán gyulladásba jön a lélek és a test egyaránt, miközben a szomorúság örömmel váltakozik, mert a hő a kétségbeesés pillanataiban lehúzódik a test mélyebb részeibe, ám az örömteli pillanatokban a felszínre tör, és lobot vet az arcon.
„Úgy, úgy: úgy van…” – bólogat belső gondolataira a Költő, és darabka fusinai sajtot emel szájához, korty veresbort iszik, aztán még azt is fölidézi magában, hogy a bölcs Arnoldus miféle kúrát javall az ilyen helyzetekre.
Szerinte az ember ne bízzék és ne reménykedjék tovább, hogy valaha is még együtt lehet a Kedvessel, ily módon verje ki a fejéből!
Erre már kevésbé bólogat Petrarca magában: mert hisz a lehetetlent hogyan lehetne letetni?

Ismételt borkortyintás után meg a nagy Avicenna gondolatai is gondolatai közé férkőznek. A nagy arab bölcselő úgy határozta meg a szerelmi kórt, mint valamely mélabús természetű, konok gondolatot, mely egy ellenkező nemű személy arcvonásainak, mozdulatainak, szokásainak, termetének, kellemének folyton-folyvást való fölelevenítgetéséből születik, és amely eleinte ugyan még nem betegség, de betegséggé lesz, ha kielégülés híján nyomasztóan telepszik rá az emberre. Orvosságul Avicenna – sajnálatos módon – azt javasolja, hogy a két szerelmes tüstént házasodjék össze.
„Hát ez nem járható út” – gondolja a Költő -, „mert Laura férjnél van.”
Szerencsére Avicenna gondolt ilyen esetekre is, foglalkozott olyan szeretőkkel, akik nem lehetnek egymáséi, és gyökeres gyógymód gyanánt – forrófürdőt ajánlott.
De vannak más gyógymódok is: például segítségért lehet folyamodni idős és tapasztalt asszonyokhoz (Petrarca megborzongott erre gondolván), hogy mondják el mindennek, hordják le a sárga földig a szeretett lényt; ez ügyben az öregasszonyok alkalmasint tapasztaltabbak bárkinél.
Végezetül a tudós szaracén egy kimondottan szemérmetlen megoldást javasolt, éspedig azt, hogy a boldogtalan szerelmes feküdjék össze különböző nőszemélyekkel, minél többel.
Ehhez Költőnknek most épp nem volt indulása… Nem nőre vágyott a jó Petrarca, hanem Laura után sóvárgott…
„Laura után vágyom” – sóhajtott a Költő -, „a kedves, szép Laura után, akit nagypénteken, április hatodikán, több mint hét éve pillantottam meg először a Santa Chiara miséjén.
Igen ám, csakhogy mindent félresöprő szerelmem születése Krisztus urunk halálának napjára esett, és ezért ez a szerelem hibás és eltévelyedés!” – gondolja tovább a Költő, de aztán legyint és verssorokat mormol magában.
Ez az utóbbi időben nem oly könnyen ment, mint korábban, mert a derék Poéta fejébe vette, hogy imádott Hölgye nevével zenéljenek a verssorok.
A Laura nevével játszó Petrarca, a szó hangteste keltette számos jelképes jelentésen túl, egyetlen szimbolikus szállá sodorja most össze lelke érzelmi-szerelmi mozzanatait. Erre a célra az Ovidius Daphne-mítoszát használja föl, melyben a nimfa csak babérfává változva menekülhet meg Apolló szerelmétől. Apollón pedig a fáról szedett ágakkal ékesítette a fejét,  és így az a költők és a költészet szimbóluma lett. A mítosz és a líra érzéki mozzanata, a menekülő Daphne - Laura alakja mélyen szánt a Költő lelkében, és most, a Pón kelet felé utazva, a szerelem tárgyának elérhetetlenségét és a vágy meghiúsulását egyszerre érzékeli, és játszik a Kedves nevével.
Mert hát a szép toszkán nyelven oly sok mindent jelent Laura neve. A lauro maga a legendabéli babér, így aztán a laurea a babérkoszorút jelenti.
És még mi mindent lehet a szépséges névvel játszani: l’aura annyit tesz, szellő, éltető erő, lehelet, hang, szellem. A l’aurea meg azt, hogy arany, aranyos, aranyozott. És végül, kicsit távolabbról, a laureato babérral koszorúzott főt jelent.
Mindezzel játszhat a Költő, s közben a vers már fogalmazódik, de még nem íratik le. Azt már tudja, hogy egyetlen nagy ellentétre fog épülni a költemény, a szonett.
„Csak a testem, csak a halandó részem az, amit nyugatról kelet felé, Laurától egyre messzebbre sodor a hömpölygő Pó.” – gondolja Petrarca. „Ám a halhatatlan lelkem a test börtönéből szabadulva röpül ellenkező irányba, napnyugat felé, ahol a Fényt hagytam.”
A nagy folyam lassúdad, lusta áramlása renyhévé, hanyaggá teszi a Poéta gondolatainak folyását is: a bárka oldalához csapódó hullámok halk surrogása eltereli őt a verstől, és Dantén kezd gondolkodni Petrarca, meg azon a nevezetes mondaton, mely Torinóban vihart kavart az Universitáson.
Ott és akkor azt mondta a Poeta Laureata:
”A nagy Dante nagy tévedése az volt, hogy epikában próbálta a lélek mélységeit föltárni, mert mi más a Commedia, mint a lélek mélységeiben és magasságaiban tett utazás? De a lélek mélyeit és magasságait nem lehet epikusan jól ábrázolni, a lélekmély csak a lírában világosul föl teljes fényében!”
Ennyi volt: látszólag ártatlan mondat, de a jelenlévők is, ő maga is tudta, miről szól eme mondat.
Féltékenységről, egyszerű féltékenységről szólt. Evvel a mondattal mintegy második helyre perdítette a vitathatatlan Elsőt, és önmagát tolta föl elsőnek.
És most, mielőtt a pennát a kalamárisba mártaná, Petrarca töpreng:
”Van-e bennem féltékenység? Zavar-e, hogy kortársaim, ha elismerik is költészetemet, de a poétika csúcsára, föl az égi magasságokba nem engem, hanem Dantét helyezik? Rossz hely tán őmögötte másodiknak lenni? Lám, még a jó barát, az ifjú Boccaccio is gondolkodás és föltétel nélkül Dantét helyezi a költészet csúcsára.”
Zavarja ez Petrarcát?
És tényleg az ő lírája fejezi ki leginkább Isten teremtett világát?
Vállat von a féltékeny férfi, aztán meg azt gondolja:
”Annak is benne kell lenni a versben, hogy arrafelé utazom, amerre a fénylő Nap kel, de ott Nyugaton, Avignon táján még sokkal szebb, ragyogóbb fényt hagytam hátra… Igen, ez méltó, szép ellentét lesz…”
A szerelem kudarca a költészet kibontakozásának állandó forrása és feltétele. És  Petrarca most a költészetben veszi birtokba Lauráját úgy, hogy benne a beteljesülést nem nyert vágy lírai világot teremt. És miközben sorokat próbálgat, sorokat, melyben szerepel az „arany lehelet”, a „koszorúzott jel” és Laura törékeny szépségű teste egyaránt, még kicsit bántja a mardosó féltékenység, de a szégyen is, hogy féltékenységében az a szörnyű mondat hagyta el ajkát.
De a sor már megvan, már együtt vannak az „aura aurea”, meg a „Laura é l’aura laureata” szavak, hát a penna szaladni kezd a lapon: készül a szép szonett, s már alig sajognak a lélek sebei…