- emlékére annak, hogy 495 évvel ezelőtt születettTintoretto -
1564. május harmincegyedikén – szombati napon, alkonyattájt – a velencei Scuola San Rocco testületének elnökségi tagjai elégedett arccal ültek gondoláikba a rio del Chiovere zöld vízének partján, hogy hazaringattassák magukat, vagy indultak gyalogosan a hasonló nevű fondamenta Chioverén, hogy otthonaikba térjenek. Ezen a nevezetes napon határozat született arról, hogy a tekintélyes testület Tanácskozótermét szépséges mennyezeti freskókkal kelljen földíszíteni.
Az elkövetkező napokban az elnökség titkára sokat talpalt Velencében, sok időt töltött el, hogy különböző festők bottegáiban tárgyaljon azokkal.
Járt Paolo Caliarinál, Andrea Schiavonénál, Stefano Salviatinál (hozzá Muranóig kellett hajóznia a derék titkárnak), Taddeo Zuccarónál, és fölkereste a negyvenéves Jacopo Robustit is, akit velence-szerte Tintorettónak neveztek már, apja foglalkozása után.
Mindegyiküket arra kérte föl a titkár, hogy mihamarabb mutassanak be vázlatokat, ha szeretnék a megbízatást megkaparintani.
Eltelt néhány hét, a festők mindegyike lázasan dolgozott kartonjain, amit majd bemutathat a tekintélyes bizottságnak; Tintoretto is dolgozott, keményen dolgozott.
Lefizette a San Rocco szolgáit, teremőreit, megszerezte a mennyezet pontos méreteit, az sem zárható ki, hogy cinkosokra lelt a Banca e Zonta köreiben is; titokban dolgozik.
Eltelik egy hónap, és június huszonnyolcadikán az öt festő bemutatja kartonjait a Szent Rókus céh elnökségének.
Amikor Jacopóra kerül sor, mintha a mennydörgős istennyila csapna be: a festő létrára mászik, a mennyezetről leemeli a kartont, és az Elnökség feje fölött káprázatos festményt leplez le, mely már a helyén van, készen. A terem fölmorajlik, Jacopo magyarázkodik: „Egy vázlat mindig félreérthető; ha már itt voltam, jobbnak láttam, hogy a kép egy részletét egyenesen a mennyezetre fessem. Ha azonban önöknek nem tetszik a munkám, akkor ne fizessenek semmit, ajándékba adom.”
Látva a tanácsnokok elképedt arcát, hozzáteszi: „Nem, nem önöknek, hanem Szent Rókusnak, a védőszentjüknek, amiért oly sokszor megsegített nagy szorultságomban…”
Ezzel a mondattal behúzta a csőbe a derék testületet; a céh alapszabályzata tiltotta – és ezt Robusti jól tudta -, hogy kegyes adományokat visszautasítsanak. Más nem maradt, mint hogy bejegyezzék a Scuola nyilvántartásába a következőket:
„A mai napon alulírott Jacopo Tintoretto egy falfestményt ajándékozott nekünk, ellenszolgáltatásra nem tart igényt, ellenben kötelezettséget vállal rá, hogy a munkát, a mennyezet teljes kifestését megfelelő időben befejezi; ezért 100 dukátot fogunk kezébe olvasni. Alulírott ezennel kielégítettnek nyilvánítja magát.”
Az alulírott pedig alulra odabiggyeszti: „Én, Jacopo Tentoretto, festő a fentírtakkal elégedett vagyok!”
Elégedett? Contento?
Úgy ám!
Az adomány pánikot kelt vetélytársai között, és megnyitja előtte a Scuola minden ajtaját, hatalmas, szabad falakat szolgáltatnak ki ecsetje zsenialitásának, és végül száz dukát évjáradékot biztosít számára.
Nekünk, utókoriaknak, bizonyára kevéssé érthető, hogy ugyan, miért kellett Jacopo Tintorettónak efféle trükkös galádsághoz folyamodnia?
Hisz mi úgy látjuk ma Őt, mint a 16. század második felének, a korai barokk festészetnek legnagyszerűbb alakját.
Tudni kell: ez a kép bennünk, és az a kép, melyet még életében festett a művészről szülővárosa, szűnni nem akaró ellenségeskedésről árulkodik.
És ha nincs is túl sok adatunk minderről, a dózsék Városa beszél; a dózsék Városa tudatja velünk, hogy nem szenvedhette híres fiát. Miért? Tán túl magasra nőtt ennek a kelmefestőnek a névtelen fia? Talán túl sok irigye támadt?
Velence nem mond erről semmit, csak sejtet, sugalmaz, elharapva a mondat végét.
Nem egyszerű, nyílt ellenszenv volt ez, nem. Hűvös, mogorva tartózkodás, szétfolyó gyűlölet, mint a tengerpart homokja. Alattomos, minden irányból körbeálló, fenyegető elutasítás.
Miközben százak, ezrek csodálják titokban Jacopo képeit, soha egy jó szót senki hozzá nem szól, dicséretét senki nem zengi. Százak és ezrek csodálják káprázatos koloritját, de mintha összeesküvők lennének: hallgat minden nézője.
És ez bőségesen elegendő ahhoz, hogy Jacopo Tintoretto föladja a harcot ezerfejű ellenségével; kimerül, és majd legyőzötten hal meg: lényegét tekintve ez volt élete, pályafutása.
Pedig nem így kezdődött, nem ám!
(Tudom én, már hogyne tudnám: minden történet e világon jól kezdődik, és rosszul végződik, és minden rosszul végződő történet csak még rosszabbul írható meg.)
De Velence odasúgja nekem, hogy a kezdet kezdetén már kódolva volt a rossz végzet: Jacopo tizenkét esztendős mindössze, amikor Tiziano műhelyébe áll festőinasnak. Kicsit hallgat a történet, aztán azt halljuk, hogy már nincs ott. Velence azt suttogja, hogy az agg Maestro féltékenységből zavarta el magától, amikor megsejdítette, hogy az az inas idővel különb lehet nála.
Lehet, nem zárom ki a lehetőséget, de épp úgy lehet egészen más magyarázat is.
Chi sa?
Nyolc évre minden esetre Jacopo Robusti elvész kíváncsi tekintetünk elől, hogy aztán húsz évesen, teljes fegyverzetében bukkanjon elő újra, mint Pallasz Athéné atyja fejéből.
A dózsék Városa azt akarja elhitetni velünk, hogy autodidakta módján képezte magát festővé.
Kérem szépen: kérem szépen!
Ez lehetetlen!
Akkortájt, a tizenhatodik század elején, a festészet inkább volt kissé szertartásos hókuszpókuszok, rítusok szövevényétől nehézkes mesterség, mint művészet.
Inkább volt szakmai előírások, hagyományok, műhelytitkok megtanulásának, mint született tehetségnek függvénye. Minden amellett szól tehát, hogy az inaskodás társadalmi kötelesség, mesterségbeli szükségszerűség volt: bizonyos lehetsz abban, olvasó, hogy Jacopo Robustinak is inaskodnia kellett!
De a kortársak erről hallgatnak: hallgatásuk a zavarodottság jele. Képtelenek összeegyeztetni a fiatal festő váratlan hírnevét és kiközösítését, hát inkább fátylat borítanak arra a nyolc évre.
Mindegy: legyünk bizonyosak abban, hogy Jacopo Robusti Tintoretto nyolc éve valakinek a műhelyében festőtanoncként telt el; hogy kiében? Mit számít az?
Egyet tudhatunk bizonyosan: nem Tiziano műhelyében.
További tény, hogy amikor húsz esztendősen, immár festőként jelenik meg, akkor mindent tud, és jelentős sikereket arat. Akkor még Velence szereti és dédelgeti.
Amúgy jó pillanatban érkezik.
Paolo Caliari még csak tíz éves kölök, Tiziano hatvankét éves agg: az ismeretlen fiú és a lassan halálba hanyatló között sok jó festő akad, de Tintoretto az egyetlen, aki zseninek, kiválónak ígérkezik.
Korosztályában mindenképp vetélytárs nélkül áll, szabad a pálya előtte, és a kezdet lendülete viszi is előre még jó néhány évig.
Csakhogy Tiziano szívós életerőről tesz tanúbizonyságot, és a babérjaira pályázó Tintorettóval szemben minden módon jelét adja gyűlöletének. A vén festőkirály oly gonosz, hogy hivatalosan kijelöli utódját - mint sejteni lehetett - Paolo Veronese személyében. Ez egy pofon, aztán jő a másik. Pietro Aretino korábbi jóindulata neheztelésre fordul. E két tekintély vélekedése elegendő ahhoz, hogy a kritikusok ugatása hol itt, hol ott csípjen, harapjon és rikácsoljon: a közvélemény pedig könnyen hajlítható, kezdődik Jacopo módszeres elhallgatása, negligálása.
Amikor megfesti élete tán legnagyobb művét a Szent Márk megmenti a rabszolgát címűt, amelybe élete minden tehetségét beleadja. Siralmas eredmény: kortársai bámulják, de meg is botránkoznak a kép színvilágán, merész perspektíváján.
Velence a hallgatást választja: sem bámulatuknak, sem meghökkenésüknek nem adnak hangot: a csönd pedig nyúlós, nyirkos akasztókötélként fojtogatja ettől kezdve a festőt.
Az igazi fordulat 1548 után jövel: addig vele, aztán ellene az istenek.
Addig mosolygósabb arcát mutatta Jacopo, aztán önmagává válik, azzá a dühöngő, csínyeskedő, üldözött törvényenkívülivé, akit Tintorettónak ismerünk.
Addig legfeljebb annyit tudunk róla, hogy megfeszített iramban dolgozik, aztán elszántsága dühvé fokozódik.
Addig örömből festett, aztán eszeveszett tempóban. Nyilvánvaló: produkálni akar, szüntelenül produkálni, eladni minél több képet, mert vásznainak, freskóinak számával akarja legyőzni vetélytársait, ellenfeleit, rést ütni a szörnyű csönd, a hallgatás falán.
Így kerülhetett sor a bevezetőben leírt nevezetes galádságára, melyet egyébként 1571-ben szó szerint megismételt a Dózse Palotában, amikor a Signoria emléket akart állítani a lepantói ütközetnek. Vázlatpályázatot írtak ki hát, hová Tintoretto egy kész képét viszi, és nagylelkűen odaajándékozza a Palotának.
A Signoria művét hálás szívvel elfogadta.
Kevés idő múlva aztán Tintoretto benyújtotta a számlát…
1564. május harmincegyedikén – szombati napon, alkonyattájt – a velencei Scuola San Rocco testületének elnökségi tagjai elégedett arccal ültek gondoláikba a rio del Chiovere zöld vízének partján, hogy hazaringattassák magukat, vagy indultak gyalogosan a hasonló nevű fondamenta Chioverén, hogy otthonaikba térjenek. Ezen a nevezetes napon határozat született arról, hogy a tekintélyes testület Tanácskozótermét szépséges mennyezeti freskókkal kelljen földíszíteni.
Az elkövetkező napokban az elnökség titkára sokat talpalt Velencében, sok időt töltött el, hogy különböző festők bottegáiban tárgyaljon azokkal.
Járt Paolo Caliarinál, Andrea Schiavonénál, Stefano Salviatinál (hozzá Muranóig kellett hajóznia a derék titkárnak), Taddeo Zuccarónál, és fölkereste a negyvenéves Jacopo Robustit is, akit velence-szerte Tintorettónak neveztek már, apja foglalkozása után.
Mindegyiküket arra kérte föl a titkár, hogy mihamarabb mutassanak be vázlatokat, ha szeretnék a megbízatást megkaparintani.
Eltelt néhány hét, a festők mindegyike lázasan dolgozott kartonjain, amit majd bemutathat a tekintélyes bizottságnak; Tintoretto is dolgozott, keményen dolgozott.
Lefizette a San Rocco szolgáit, teremőreit, megszerezte a mennyezet pontos méreteit, az sem zárható ki, hogy cinkosokra lelt a Banca e Zonta köreiben is; titokban dolgozik.
Eltelik egy hónap, és június huszonnyolcadikán az öt festő bemutatja kartonjait a Szent Rókus céh elnökségének.
Amikor Jacopóra kerül sor, mintha a mennydörgős istennyila csapna be: a festő létrára mászik, a mennyezetről leemeli a kartont, és az Elnökség feje fölött káprázatos festményt leplez le, mely már a helyén van, készen. A terem fölmorajlik, Jacopo magyarázkodik: „Egy vázlat mindig félreérthető; ha már itt voltam, jobbnak láttam, hogy a kép egy részletét egyenesen a mennyezetre fessem. Ha azonban önöknek nem tetszik a munkám, akkor ne fizessenek semmit, ajándékba adom.”
Látva a tanácsnokok elképedt arcát, hozzáteszi: „Nem, nem önöknek, hanem Szent Rókusnak, a védőszentjüknek, amiért oly sokszor megsegített nagy szorultságomban…”
Ezzel a mondattal behúzta a csőbe a derék testületet; a céh alapszabályzata tiltotta – és ezt Robusti jól tudta -, hogy kegyes adományokat visszautasítsanak. Más nem maradt, mint hogy bejegyezzék a Scuola nyilvántartásába a következőket:
„A mai napon alulírott Jacopo Tintoretto egy falfestményt ajándékozott nekünk, ellenszolgáltatásra nem tart igényt, ellenben kötelezettséget vállal rá, hogy a munkát, a mennyezet teljes kifestését megfelelő időben befejezi; ezért 100 dukátot fogunk kezébe olvasni. Alulírott ezennel kielégítettnek nyilvánítja magát.”
Az alulírott pedig alulra odabiggyeszti: „Én, Jacopo Tentoretto, festő a fentírtakkal elégedett vagyok!”
Elégedett? Contento?
Úgy ám!
Az adomány pánikot kelt vetélytársai között, és megnyitja előtte a Scuola minden ajtaját, hatalmas, szabad falakat szolgáltatnak ki ecsetje zsenialitásának, és végül száz dukát évjáradékot biztosít számára.
Nekünk, utókoriaknak, bizonyára kevéssé érthető, hogy ugyan, miért kellett Jacopo Tintorettónak efféle trükkös galádsághoz folyamodnia?
Hisz mi úgy látjuk ma Őt, mint a 16. század második felének, a korai barokk festészetnek legnagyszerűbb alakját.
Tudni kell: ez a kép bennünk, és az a kép, melyet még életében festett a művészről szülővárosa, szűnni nem akaró ellenségeskedésről árulkodik.
És ha nincs is túl sok adatunk minderről, a dózsék Városa beszél; a dózsék Városa tudatja velünk, hogy nem szenvedhette híres fiát. Miért? Tán túl magasra nőtt ennek a kelmefestőnek a névtelen fia? Talán túl sok irigye támadt?
Velence nem mond erről semmit, csak sejtet, sugalmaz, elharapva a mondat végét.
Nem egyszerű, nyílt ellenszenv volt ez, nem. Hűvös, mogorva tartózkodás, szétfolyó gyűlölet, mint a tengerpart homokja. Alattomos, minden irányból körbeálló, fenyegető elutasítás.
Miközben százak, ezrek csodálják titokban Jacopo képeit, soha egy jó szót senki hozzá nem szól, dicséretét senki nem zengi. Százak és ezrek csodálják káprázatos koloritját, de mintha összeesküvők lennének: hallgat minden nézője.
És ez bőségesen elegendő ahhoz, hogy Jacopo Tintoretto föladja a harcot ezerfejű ellenségével; kimerül, és majd legyőzötten hal meg: lényegét tekintve ez volt élete, pályafutása.
Pedig nem így kezdődött, nem ám!
(Tudom én, már hogyne tudnám: minden történet e világon jól kezdődik, és rosszul végződik, és minden rosszul végződő történet csak még rosszabbul írható meg.)
De Velence odasúgja nekem, hogy a kezdet kezdetén már kódolva volt a rossz végzet: Jacopo tizenkét esztendős mindössze, amikor Tiziano műhelyébe áll festőinasnak. Kicsit hallgat a történet, aztán azt halljuk, hogy már nincs ott. Velence azt suttogja, hogy az agg Maestro féltékenységből zavarta el magától, amikor megsejdítette, hogy az az inas idővel különb lehet nála.
Lehet, nem zárom ki a lehetőséget, de épp úgy lehet egészen más magyarázat is.
Chi sa?
Nyolc évre minden esetre Jacopo Robusti elvész kíváncsi tekintetünk elől, hogy aztán húsz évesen, teljes fegyverzetében bukkanjon elő újra, mint Pallasz Athéné atyja fejéből.
A dózsék Városa azt akarja elhitetni velünk, hogy autodidakta módján képezte magát festővé.
Kérem szépen: kérem szépen!
Ez lehetetlen!
Akkortájt, a tizenhatodik század elején, a festészet inkább volt kissé szertartásos hókuszpókuszok, rítusok szövevényétől nehézkes mesterség, mint művészet.
Inkább volt szakmai előírások, hagyományok, műhelytitkok megtanulásának, mint született tehetségnek függvénye. Minden amellett szól tehát, hogy az inaskodás társadalmi kötelesség, mesterségbeli szükségszerűség volt: bizonyos lehetsz abban, olvasó, hogy Jacopo Robustinak is inaskodnia kellett!
De a kortársak erről hallgatnak: hallgatásuk a zavarodottság jele. Képtelenek összeegyeztetni a fiatal festő váratlan hírnevét és kiközösítését, hát inkább fátylat borítanak arra a nyolc évre.
Mindegy: legyünk bizonyosak abban, hogy Jacopo Robusti Tintoretto nyolc éve valakinek a műhelyében festőtanoncként telt el; hogy kiében? Mit számít az?
Egyet tudhatunk bizonyosan: nem Tiziano műhelyében.
További tény, hogy amikor húsz esztendősen, immár festőként jelenik meg, akkor mindent tud, és jelentős sikereket arat. Akkor még Velence szereti és dédelgeti.
Amúgy jó pillanatban érkezik.
Paolo Caliari még csak tíz éves kölök, Tiziano hatvankét éves agg: az ismeretlen fiú és a lassan halálba hanyatló között sok jó festő akad, de Tintoretto az egyetlen, aki zseninek, kiválónak ígérkezik.
Korosztályában mindenképp vetélytárs nélkül áll, szabad a pálya előtte, és a kezdet lendülete viszi is előre még jó néhány évig.
Csakhogy Tiziano szívós életerőről tesz tanúbizonyságot, és a babérjaira pályázó Tintorettóval szemben minden módon jelét adja gyűlöletének. A vén festőkirály oly gonosz, hogy hivatalosan kijelöli utódját - mint sejteni lehetett - Paolo Veronese személyében. Ez egy pofon, aztán jő a másik. Pietro Aretino korábbi jóindulata neheztelésre fordul. E két tekintély vélekedése elegendő ahhoz, hogy a kritikusok ugatása hol itt, hol ott csípjen, harapjon és rikácsoljon: a közvélemény pedig könnyen hajlítható, kezdődik Jacopo módszeres elhallgatása, negligálása.
Amikor megfesti élete tán legnagyobb művét a Szent Márk megmenti a rabszolgát címűt, amelybe élete minden tehetségét beleadja. Siralmas eredmény: kortársai bámulják, de meg is botránkoznak a kép színvilágán, merész perspektíváján.
Velence a hallgatást választja: sem bámulatuknak, sem meghökkenésüknek nem adnak hangot: a csönd pedig nyúlós, nyirkos akasztókötélként fojtogatja ettől kezdve a festőt.
Az igazi fordulat 1548 után jövel: addig vele, aztán ellene az istenek.
Addig mosolygósabb arcát mutatta Jacopo, aztán önmagává válik, azzá a dühöngő, csínyeskedő, üldözött törvényenkívülivé, akit Tintorettónak ismerünk.
Addig legfeljebb annyit tudunk róla, hogy megfeszített iramban dolgozik, aztán elszántsága dühvé fokozódik.
Addig örömből festett, aztán eszeveszett tempóban. Nyilvánvaló: produkálni akar, szüntelenül produkálni, eladni minél több képet, mert vásznainak, freskóinak számával akarja legyőzni vetélytársait, ellenfeleit, rést ütni a szörnyű csönd, a hallgatás falán.
Így kerülhetett sor a bevezetőben leírt nevezetes galádságára, melyet egyébként 1571-ben szó szerint megismételt a Dózse Palotában, amikor a Signoria emléket akart állítani a lepantói ütközetnek. Vázlatpályázatot írtak ki hát, hová Tintoretto egy kész képét viszi, és nagylelkűen odaajándékozza a Palotának.
A Signoria művét hálás szívvel elfogadta.
Kevés idő múlva aztán Tintoretto benyújtotta a számlát…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése