Vencel 935-ben szeptember huszonnyolcadikán halt vértanúhalált.
A cseh Premysl uralkodóház gyermekeként született 903- ban vagy 905-ben, és 922-ben vette át Csehország vezetését. Politikájában arra hajlott, hogy a nyugati kultúrából minél többet át tudjon plántálni országába: Nyugatról jött papokkal és szerzetesekkel népesítette be udvarát, akik magukkal hozták a német királyság kormányzásának mesterfogásait is. A nyomor és műveletlenség enyhítésén fáradozott. Egyházalapításai a kereszténység terjesztésével együtt a műveltség terjedését is széles körben elősegítették. Egyházpolitikájában a clunyi reform mellé állt, és szerette volna elérni, hogy a még meglevő pogányság végleg eltűnjön. Magánéletében példás keresztény volt: ítéleteiben igazságos, felebarátai iránt irgalmas, önmagával szemben szigorú.
Az általa alapított templomok szentelési évfordulóját rendszerint a helyszínen ünnepelte. Népe örömmel vette szent királya vezetését, ellenségei azonban annál inkább kifejezték gyűlöletüket. A pogányságot még mindig ápoló és féltő párt egyre növekvő haraggal látta, hogy Vencel keze nyomán a kereszténység tért hódít és megerősödik, és Vencel öccsében, Boleszlávban találta meg a vezért, aki örömmel kapott a lázadók által fölkínált hatalom után, így végül oka lett testvére meggyilkolásának is. Vencelt halála után vértanúként tisztelték nemcsak Csehországban, hanem hamarosan egész Európában is. Holttestét még I. Boleszláv uralkodása alatt vitték át Prágába, az általa alapított Szent Vitus- templomba. A csehek nemzeti patrónusként tisztelik, sőt Szent Vencel családjának tekintik magukat, és Vencel koronája a nemzet szimbóluma számukra.
A hagyomány szerint Kr.e.551. szeptember huszonnyolcadikán, a Shan-dong tartománybéli Zou városában megszületett Kung Fu-ce, avagy Konfuciusz. Tudós volt, aki az ókori hagyományokat tiszta és hamisítatlan formában akarta átadni az utódoknak, és morálfilozófus volt, aki mind az egyén élete, mind az állam kormányzása számára örök normákat tanított.
Kung Fu szemben állt a taoizmussal, bár az ő világképének középpontjában is a Tao, az Út áll. Felfogása, létnézete szerint azonban a taónak nincs mágikus ereje, ám a tao végzetszerű hatalom, amelyet emberi erő nem befolyásolhat. A tao az emberi magatartást is megszabja. Kívánatos vonásoknak tartotta: a jóságot, igazságot, fegyelmezettséget, értelmességet és őszinteséget.
A Mester – mint minden valamirevaló Mester vagy vallásalapító – nem írta le tanításait, utóbb a tanítványokkal folytatott beszélgetéseit gyűjtötték össze maguk a tanítványok, így keletkezett a Lun jü (Beszélgetések és mondások).
A mester mondotta: "aki tanul és a tanultakat állandóan gyakorolja is, vajon nem lehet-e megelégedett? Akinek messzi földről jött barátja akad, vajon nem örülhet-e? Akiben nem él harag amiatt, hogy az emberek nem ismerik, vajon nem nemes ember-e (kün-ce)?"
A mester mondotta: "A fiatal ember otthon tisztelje a szüleit (hiao), házon kívül tisztelje az idősebbeket (ti), legyen figyelmes és szavahihető, szeresse a sokaságot (csung), de bizalmas viszonyban legyen az emberségesekkel (zsen). Ha így cselekszik, és még marad ereje, akkor azt tudományokra és elméjének ékesítésére (hio wen) fordíthatja."
A mester mondotta: "Ha a nemes ember (kün-ce) nem komoly, akkor nincs is tekintélye, és amit tanul, az nem erősödik meg benne. A legtöbbre a hűséget és szavahihetőséget kell becsülni, nem szabad olyanokkal barátkozni, akik nem érnek annyit, mint mi, és ha hibázunk, nem szabad félni attól, hogy kijavítsuk."
A mester mondotta: "Sose búsuljatok, hogy az emberek nem ismernek benneteket; azon búsuljatok, hogy ti nem ismeritek az embereket."
A mester mondotta: "Ha a népet rendeletekkel kormányozzák és büntetésekkel tartják féken, akkor ki fogja játszani (a büntetést), de a szégyent nem fogja ismerni. Ha az erénnyel (tö) kormányozzák és a szertartásokkal tartják féken, akkor ismerni fogja a szégyent és mindig egyenes lesz."
1213. szeptember huszonnyolcadikán történt az, ami Katona József Bánk bánjában is olvasható, csak hát egész másként történt. Az 1205-ben megkoronázott új király – II. András - helyett az új királyné keltett nagy visszhangot az országban. Gertrúd ugyanis merániai rokonai között nagylelkű adományokat osztott ki, az „új berendezkedés” keretei között egész vármegyék kerültek eladományozásra. Ez haragot szült az országban, hiszen ezeket az adományokat a királyné idegen származású rokonai kapták meg. 1213. szeptember 28-án a pilisi erdőkön áthajtató királyné hintóját megtámadó Péter ispán, valamint a Kacsics nembeli Simon – a „békétlenek” - megölték Gertrúdot. Bánk ott sem volt. II. Andrásnak azonban a ránehezedő országos nyomás miatt nem volt lehetősége a büntetésre, és csak Pétert (Peturt) végeztette ki.
1573. szeptember huszonnyolcadikán született Caravaggio, azaz Michelangelo Merisi, az itáliai manierizmus, valamint a XVII. század eleji naturalisztikus ábrázolás egyik legjelentősebb festőművésze, szívem nagy kedvence. A népi figurák megjelenítése, a drámai előadásmód, a fény-árnyék ellentéteinek felhasználása teszik képeit szuggesztívvé. Első hivatalos megbízatásra készült képein (Máté elhívatása, Máté mártíromsága és Máté az angyallal) már kialakult drámai lendületű manierista stílusa, melyeket fény-árnyék kontrasztokkal komponált: ám a chiaro-scurónak nála nem csak díszítő, de jelentős szerkezeti-drámai funkciója is van. A század elején keletkezett képeit már az oldottabb plaszticitás jellemezte, amint például Az emmausi vacsora című remekművön csodálható.
Sok, és nem egészen tiszta balhé után (még gyilkosság is akadt köztük) el kellet hagynia Rómát: Nápolyba, aztán Málta szigetére, majd Szicíliába menekült. Viharos életének utolsó korszakában Málta szigetén keletkezett a Keresztelõ Szent János lefejezése.
Halálának okaként sok teória merült fel, a legvalószínűbb a malária. Annyi bizonyos, szilárd tény, hogy 1610. július tizennyolcadikán, hajóra várván a tengerparton, teljesen magára hagyatva halt meg.
A pápa kegyelmet adó levele halála után két nappal érkezett.
1803-ban ezen a napon született nagy kedvencem Prosper Mérimée, regényíró, művészettörténész, régész. Ki ne ismerné, ki ne szeretné a Carment? Bizet is annyira szerette, hogy a legkitűnőbb francia operát csinálta belőle. Erről a vadromantikus cigány-csempész-bikaviador kisregényről már sokan mondták, hogy a legelső és az egyik leghitelesebb cigányszociográfia. Ha pedig végigolvassuk a Szent Bertalan éjszakájáról szóló csodálatos regényét, a IX. Károly korának krónikáját, majd a Carmen mellett a többi izgalmasan művészi elbeszélését és kisregényét (Colomba, Tamango és főként Az etruszk váza címűt), és ezek mellé szűkszavúan is feszült novelláit, akkor azt is megértjük, hogy ezt a kitűnő romantikust sokan realistának, illetve ezt a kitűnő realistát még többen romantikusnak vélik és cimkézik. Valahogy úgy ül egyszerre a két nagy stílusirány lóhátán, mint jó barátja Stendhal, akivel kölcsönösen egymás méltányolói voltak.
Úgy volt remekíró, hogy mintegy mellékesen, játszott az irodalommal. Előbb nem létező szerzők neve mögé bújt. Majd amikor Victor Hugo, az idősebb Dumas és Alfred de Vigny zajos sikerek és indulatos szidalmak közepette feltűnt — az akkor 26 éves fiatalember meg akarta mutatni, hogy ő is tud hatásos történelmi regényt írni. Meg is alkotta — igen hamar — a Szent Bertalan-éj borzalmairól szóló nagy hatású prózai epikus művet, és ez nemcsak a romantika vezéralakjainak, de a kultúrpolitikát irányító államférfiaknak is tetszett. A kultúrpolitikának pedig hamarosan képzett kultúremberekre volt szüksége, minthogy Mérimée történelmi regényének megjelenése után egy évvel — 1830-ban — kitört a .,júliusi forradalom”, amely elsodorta a Napóleon után visszatért Bourbonokat és trónra ültette Lajos Fülöpöt, a „polgárkirály”-t s vele a bankárok és nagykereskedők uralmát. Vagyis a megrögzött maradiság után az állami és társadalmi rend egy egész kicsikét balra tolódott. Az utcára tóduló nép irányítói ekkor találták ki a forradalom jelképévé a vörös zászlót. (Ez addig a hadseregek „vérlobogó”-ja volt, ezt hordozták a csatába induló alakulatok élén.)
Mérimée sikeres életet élt, és mintegy mellékesen mindvégig sikeres író volt. Játszva került a halhatatlanságba. És még a nagy bukást se kellett megérnie. A francia tragédia, a német-francia háború 1870-ben kezdődött és 1871-ben sodorta el III. Napóleonnal együtt a nemzeti nagyság örökségét. Prosper Mérimée rövid szenvedés után 1870 elején meghalt. Még a halála is szerencsés volt.
1817. szeptember huszonnyolcadikán született Tompa Mihály. Egy nagyszerű költői triász (Petőfi-Arany-Tompa) sajnálatosan és méltatlanul kissé elfeledett tagja Ő. A népi-nemzeti romantikus irányzat egyik legjelentősebb képviselője volt, amellett, hogy Költő református lelkész és a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja is volt.
A szabadságharc bukása utáni országos gyász lelke mélyéig megrendítette a mély érzésű Tompát, és egészen nagy költővé avatta. Melankóliára hajló lelke jobban tudott hangot adni a bánatnak, a sajgó fájdalomnak, mint a harci mámornak, és ekkor, az önkényuralom éveiben bontakozott ki hazafias költészete a maga erejében és hatásában. Ekkor írta hazafias allegóriáit, melyekben a maga képekben gondolkozó, szimbolizáló, szemlélődő módja szerint szólt a nemzethez, kifejezve gyászát, erőt bizalmat, reményt csepegtetve lelkébe. E burkolt jelentésű költemények, leginkább kéziratban, országszerte elterjedtek (A gólyához, A madár fiaihoz stb.), s amíg a hatalom emberei kevésbé köthettek beléjük, az igaz magyar szív megérezte vonatkozásukat.
Hófelhőkkel...
Hófelhőkkel küzd az ég,
Völgy, halom bus puszta még;
Gyors szellőin a tavasznak
Messze szállj el, barna felhő!
S langy melegben a mezőnek
Reszkető füszála felnő.
Várunk, várunk... hol maradsz
Élethintő szép tavasz?!
Jőj el és uj pázsitot hozz,
Annyi uj sir hantolatlan:
Jobb a nyugvás, szebb az álom,
Mely virágos hant alatt van.
Áll a vén cser zordonul,
De majd rája lomb borul;
Ne féltsd: hogy vésszel csatázván,
Sudára ing, ága csattog:
A szilárd gyök, törzsökével
Rendületlen áll alattok.
Tömlöcben van a patak,
Öröm s zaj meghaltanak;
De a meleg napsugártól
A rögbül is élet pezsdűl:
Visszatérnek a madárkák,
Öröm és zaj, seregestűl.
Jőj azért, szép kikelet,
Öltöztesd a bérceket!
Hadd fakadjon a halomnak
Aranyfürtü venyigéje;
Hadd csattogjon a ligetnek
Édes ajku fülmiléje!
Van tán még, amért igyunk...?
Amiért szóljon dalunk!
Hisz az élet még ki nem hal...!
Mig ki nem fogy bérceinkből,
Mig ki nem fogy kebleinkből
A magyar bor, a magyar dal!
1924. szeptember huszonnyolcadikán született Marcello Mastroianni, olasz színművész, az egyetemes filmművészet egyik legismertebb alakja. Sokoldalú, nagyszerű jellemábrázoló volt, aki a legkülönbözőbb műfajokban bizonyította kivételes tehetségét, és harmonikusan dolgozott együtt a legeltérőbb stílusú és temperamentumú rendezőkkel, persze leginkább Federico Fellinivel. Mastroianni és Fellini neve - azt hiszem - örökre elválaszthatatlan lesz egymástól. Gondoljuk csak át! Édes élet, Nyolc és fél, Nők városa, Ginger és Fred és végül az utolsó, az Interjú, melyben a rendező és a színész fölkeresik a meghízott és megöregedett Anita Ekberget, és együtt újra megnézik az Édes élet híres szökőkút jelenetét. Az improvizatív ötletből a filmtörténet egyik legszebb képsora lett, méltó lezárása két nagy művész együttműködésének.
Federico húsz, Marcello tizenhét éve nincs már közöttünk.
1934. szeptember huszonnyolcadikán - hihetetlen, de sajnos igaz -, hetvenkét évvel ezelőtt született Brigitte Bardot, gyerek- és kamaszkorom szexbálványa, a NŐ!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése