Ezen a napon egy sor zseniális művész született,
legkorábban, 1518-ban,
Jacopo Tintoretto, eredetileg Robusti családnéven. (Apja kelmefestő volt
Velencében, innen való a Tintoretto – kékfestő - melléknév, amelyen a festő
bevonult a Halhatatlanok körébe.)
Alig vitatható, hogy Ő volt a manierista festészet legnagyobb Mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még a korábbi korhoz kötik, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik.
Festészetet Veronese és Bordone műhelyében tanult, majd dolgozott Tiziano mellett is, ám ez utóbbi hamar elbocsátotta őt műhelyéből. Az okot – féltékenység – csak sejthetjük, minden esetre Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel.
Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott, ízig-vérig veneziano volt. Ha valaki igazán nyitott szemmel járja imádott Városomat, lépten-nyomon az Ő alkotásaival találkozhat.
Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte, Michelangelót és Sansovinót: utóbbitól leshette el a keresztkompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája. Chiaro-scurója, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik e képet.
Az ötvenes, hatvanas években egyre inkább felerősödtek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész, átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Mindennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének meg a velencei Scuola di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és – nagyon nem utolsó sorban - a Szent Márk megment egy szaracént című képei.
A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretű képeket festett a Doge-palotába, ide készült a világ egyik legnagyobb pannója (nagyméretű vászonra vagy farostlemezre festett kép), a Paradicsom.
Utolsó műveit a velencei San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.
Általam nagyon szeretett alakját egy elbeszélésben igyekeztem megörökíteni, ezt ma – születése ünnepnapján – ismételten fölteszem blogomban.
1547. szeptember huszonkilencedikén született Miguel de Cervantes Saavedra.
2005-ben szerte a világon – nem viccelek: tényleg - megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját, kinek élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel.
1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vett a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. E csatában úgy sebesült meg, hogy bal karja egész életére béna maradt. Felépülése után újra katonának állt, és egy afrikai expedíció részese lett, de ez alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Szökése nem sikerült, végül családja váltotta ki a keserű rabságból.
Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordult. Azonban bármilyen szívesen szentelte volna életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kellett néznie, ezért vállalta az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadtak, és emiatt börtönbe csukták. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny lett: ekkor kezdett bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelent. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követte, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akadt, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra késztette Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan tényleg nem lehetett folytatni.
Ez a második rész 1615-ben látott napvilágot, a következő évben – Shakespeare-rel egy napon - írója elhunyt.
A Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a divatos módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek, mint műfajnak történetében az egyik fő mérföldkő.
Miguel de Cervantes: Itt nyugszik...
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha senkitől se kért.
Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll...
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.
Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.
Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett.
(Radnóti Miklós)
1758-ban ezen a napon született Horatio Nelson, angol altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napóleoni háborúk sok fontos tengeri ütközetének, köztük a döntő jelentőségű trafalgari csatának győztes admirálisa: amúgy e csatában maga is életét vesztette. (1805. októberében.)
Csak érdekesség kedvéért: följegyezték a nagy tengerészről, hogy ahányszor csónakba szállt, azonnal tengeribetegséget kapott, mely két-három napig is elhúzódott, míg újra meg nem szokta a tenger hullámait.
1848. szeptember huszonkilencedikén vívták Pákozd és Sukoró között, a Velencei tó északi partján az országba betört Jellasics horvát bán határőr csapatai és a Móga János vezette honvédseregek a szabadságharc első jelentős ütközetét. A csatában a honvédek sikeresen megfutamították Jellasics nagyobb létszámú és képzettebb hadait, az összecsapás nyomán azonban bizonyossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusában a fegyverek mondják majd ki a végső szót.
Ebben az ütközetben közelharcra nem került sor, mert a horvát bán már a koradélutáni órákban úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte a Petőfi által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Miután az ütközet a császári oldalon 200 – a magyar oldalon pedig mindössze 7 – áldozatot követelt, a menekülést semmi sem indokolta, ugyanakkor viszont bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta. A pákozdi ütközetnek ilyen módon tehát inkább politikai szempontból volt jelentősége, hiszen a győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót.
1901. szeptember huszonkilencedikén született Enrico
Fermi, olasz fizikus, aki a béta-bomlással kapcsolatos munkája, az első
nukleáris reaktor kifejlesztése, és a kvantumelmélet fejlesztése kapcsán
ismert. Az indukált radioaktivitással kapcsolatos munkájáért 1938-ban kapott
Nobel-díjat. A díj átvétele után már vissza sem tért Mussolini Olaszországába,
mivel felesége zsidó származású volt, hanem az Államokba emigrált, ahol aztán ő
is részt vett a Manhattan-tervben, az első atombomba előállításában.Alig vitatható, hogy Ő volt a manierista festészet legnagyobb Mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még a korábbi korhoz kötik, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik.
Festészetet Veronese és Bordone műhelyében tanult, majd dolgozott Tiziano mellett is, ám ez utóbbi hamar elbocsátotta őt műhelyéből. Az okot – féltékenység – csak sejthetjük, minden esetre Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel.
Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott, ízig-vérig veneziano volt. Ha valaki igazán nyitott szemmel járja imádott Városomat, lépten-nyomon az Ő alkotásaival találkozhat.
Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte, Michelangelót és Sansovinót: utóbbitól leshette el a keresztkompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája. Chiaro-scurója, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik e képet.
Az ötvenes, hatvanas években egyre inkább felerősödtek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész, átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Mindennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének meg a velencei Scuola di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és – nagyon nem utolsó sorban - a Szent Márk megment egy szaracént című képei.
A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretű képeket festett a Doge-palotába, ide készült a világ egyik legnagyobb pannója (nagyméretű vászonra vagy farostlemezre festett kép), a Paradicsom.
Utolsó műveit a velencei San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.
Általam nagyon szeretett alakját egy elbeszélésben igyekeztem megörökíteni, ezt ma – születése ünnepnapján – ismételten fölteszem blogomban.
1547. szeptember huszonkilencedikén született Miguel de Cervantes Saavedra.
2005-ben szerte a világon – nem viccelek: tényleg - megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját, kinek élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel.
1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vett a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. E csatában úgy sebesült meg, hogy bal karja egész életére béna maradt. Felépülése után újra katonának állt, és egy afrikai expedíció részese lett, de ez alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Szökése nem sikerült, végül családja váltotta ki a keserű rabságból.
Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordult. Azonban bármilyen szívesen szentelte volna életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kellett néznie, ezért vállalta az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadtak, és emiatt börtönbe csukták. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny lett: ekkor kezdett bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelent. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követte, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akadt, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra késztette Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan tényleg nem lehetett folytatni.
Ez a második rész 1615-ben látott napvilágot, a következő évben – Shakespeare-rel egy napon - írója elhunyt.
A Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a divatos módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek, mint műfajnak történetében az egyik fő mérföldkő.
Miguel de Cervantes: Itt nyugszik...
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha senkitől se kért.
Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll...
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.
Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.
Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett.
(Radnóti Miklós)
1758-ban ezen a napon született Horatio Nelson, angol altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napóleoni háborúk sok fontos tengeri ütközetének, köztük a döntő jelentőségű trafalgari csatának győztes admirálisa: amúgy e csatában maga is életét vesztette. (1805. októberében.)
Csak érdekesség kedvéért: följegyezték a nagy tengerészről, hogy ahányszor csónakba szállt, azonnal tengeribetegséget kapott, mely két-három napig is elhúzódott, míg újra meg nem szokta a tenger hullámait.
1848. szeptember huszonkilencedikén vívták Pákozd és Sukoró között, a Velencei tó északi partján az országba betört Jellasics horvát bán határőr csapatai és a Móga János vezette honvédseregek a szabadságharc első jelentős ütközetét. A csatában a honvédek sikeresen megfutamították Jellasics nagyobb létszámú és képzettebb hadait, az összecsapás nyomán azonban bizonyossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusában a fegyverek mondják majd ki a végső szót.
Ebben az ütközetben közelharcra nem került sor, mert a horvát bán már a koradélutáni órákban úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte a Petőfi által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Miután az ütközet a császári oldalon 200 – a magyar oldalon pedig mindössze 7 – áldozatot követelt, a menekülést semmi sem indokolta, ugyanakkor viszont bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta. A pákozdi ütközetnek ilyen módon tehát inkább politikai szempontból volt jelentősége, hiszen a győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót.
Ma 101 éve – 1912. szeptember huszonkilencedikén – született Michelangelo Antonioni, az én – nagyon is jól ismert – szubjektív értékítéletem szerint a második legjelesebb olasz filmrendező, (mert hát az első mindig is Federico Fellini volt és lesz nálam).
A negyvenes évek elején az alakuló neorealista csoport körül téblábolva kezdett el filmkritikákat írni a Cinema című folyóiratban, de onnan haladó nézetei miatt hamar távoznia kellett. (A lap Vittorio Mussolininek, a Duce fiának irányítása alatt állt.) De addigra Antonioni már véglegesen a filmhez pártolt.
1950-ben készítette első játékfilmjét az Egy szerelem történetét, de a nagy szakmai áttörést az 1955-ben készült A barátnők hozta meg számára. Igazi hangját viszont az 1950-es évek végén találta meg az olasz polgári lét kiüresedésének ábrázolásával. A mai napig egyik legnagyobb remekművének tekintjük A kalandot, de én ide sorolnám a Kiáltást is.
Nagy hatású viszont Az éjszaka és a Vörös sivatag lett. Ez utóbbinak neurotikus hősnője, a feledhetetlen Monica Vitti láthatóan számos válságot megélt már, és a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
A 60-as évek második felét jellemző ellenkulturális mozgalmak olyan irányadó filmjeit készítette el, mint a zseniális Nagyítást majd a Zabriskie Pointot.
A Nagyítás a hatvanas évek végének kultuszfilmje lett, jómagam is húsz éves korom körül láttam először, és aztán, ki tudja még, hányszor? Sok jelenetét – ha nem mindet – mai napig föl tudom idézni. A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenetet a filmtörténet legnagyszerűbb képsorai között tartom számon, és azt hiszem, nem vagyok egyedül.
Hasonlóan vagyok – vagyunk? – a Zabriskie Point csodálatos szeretkezési jelenetével, és a film záró képsoraival, az „amerikai álom” sokszoros szétrobbantásával.
1975-ben született Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása riporter. A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek, a szinte krimibe illő a szituációval, amiből azonban Antonioni megint csak egy ember belső válságának történetét bontotta ki.
Itt is volt filmtörténeti újdonság: emlékeztek az utolsó, már-már idegesítően feszültségteli, majd tíz perces beállításra?
A Mester 2007. július harmincadikán ment el közülünk, a sors különös kártyaverése folytán Ingmar Bergmannal egy napon.
1925. szeptember huszonkilencedikén született Zsurzs Éva, Kossuth-díjas filmrendező. Generációk nőttek fel filmjein, neki köszönhetően ismerjük és szeretjük a klasszikus irodalomból készült adaptációkat, neve hallatán vég nélkül soroljuk ezeket a remek filmeket, hiszen Zsurzs Éva maga a garancia a minőségre. Fekete város, Beszterce ostroma, Abigél, a Koppányi aga testamentuma, A revizor, A falu jegyzője, Különös házasság, Férjhez menni tilos!...
Küldetésének tekintette, hogy filmjeivel a magyar irodalom klasszikusait ismertté és szerethetővé tegye, s hogy a legtöbb nézőhöz eljuttassa. Munkái azonban nem csak a közönség körében voltak népszerűk, a szakma is számos elismeréssel jutalmazta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése