Elöljáró beszély
Minden elmesélt, megírt történetnek története van. Annak, hogy ezt megírtam története a következő.
Egy nagyon kedves Ismerősöm, Barátom minap kezdte meg tanári pályáját, éspedig rajztanárként. Megnézte a tanmenetet, és ott azt olvasta, hogy az első órák egyikén életfát kell rajzoltatnia a harmadikosokkal.
Ismerősöm szépen kitalálta az órát, de azért biztonság kedvéért tanácsot kért tőlem is, én meg azt mondtam Neki, hogy legjobb lenne egy mesével fölvezetni a rajzórát. Mesével az égigérő vagy tetejetlen fáról, vagyis az életfáról. Igen ám, de nem találtunk igazán jó mesét, akkor aztán nekem eszembe jutott, hogy az egyik legnevesebb finn-ugor kutatótól - sajnos már nincs köztünk - én sok mindent hallottam, hát megírtam az alábbit, hogy Barátom fölolvashassa az órán. Így sikerült a mese:
Bizony kevesen tudnak arról már manapság, hogy világ három van: a felső világ, az az Ég; a középső világ, a Föld, mely a föld színétől a a fák magasságáig tartó terület; és van az Alsó Világ, ahol csak fagyott jég van, és a holt lelkek.
Ott, ahol a középső világnak a közepe van, áll egy fa, de nem akármilyen fa ez, hanem az Élet, az Idő vén, számlálhatatlan életévű, tetejetlen fája.
Hatalmas levelei az országok, gyökere az élet vizének forrásából táplálkozik, kilenc elhajló ága fölnyúlik egészen az égig, mindegyik ág egy-egy földrésszel vetekszik. Ha elkezdenek kavarogni, imbolyogni, akkor támad föl a szél. Ha meg legfelső ágai beleakadnak egy felhőbe, és kiszúrják azt, akkor a középső világban eső esik, vagy hull a hó. Olyan csudálatosan nagy fa ez, hogy legfelső ágai hordják a Napot, a Holdat meg a csillagokat.
De ezt a fát csak az lelheti meg, hogy hol, merre van, aki úgy született, hogy már születésekor megvoltak a fogai, és első kilenc évében, kilenc álló esztendeig nem vett a szájába tejnél egyebet. Az meg tudnivaló, hogy táltosnak hívják az ilyen csodalényt.
Az a csudálatos nagy fa olyan helyen nőtt, hogy csak bölcs, tudományos táltos ember férhet közelébe.
Ahol ez a fa fönt véget ér, ott kezdődik az ég, amely fordított üsthöz hasonlóan borul a világra, és a Világfa körül lassan forog. És ezt a Világfát csak a táltosok képesek meglelni és megmászni.
Hanem most elmesélem a legérdekesebbet, mert ennek a fának a tetején palotához hasonló kunyhó, vagy kalyibához hasonló palota ékeskedik, és abban él Ég-Atya, az Idők szülője.
Egyszer régen, nagyon, nagyon régen, amikor még történetek, mesék sem voltak, leánya született Ég-Atyának, Medvelánya. Nőtt, növekedett ez a leány, és bizony nem sok játéka, szórakozása akadt, azt az egyet leszámítva, hogy el-elcsente Ég-Atya domború nagyítólencséjét, amivel jól lehetett látni a Középső Világban végbemenő történéseket. Mert Ég-Atyát érdekelte ám nagyon, mi mindent cselekednek a középső világban az emberek, és ennek megtekintésére használta azt a domború lencsét.
Addig-addig nézelődött, leskelődött a medvelányka, míg föl nem támadt benne a kívánság, hogy leereszkedjen a középső világba, és maga tapasztalja meg, miként élnek, dolgoznak, mulatnak az emberek.
Könyörögni kezdett hát édesapjának, Ég-Atyának, hogy hadd menjen egyszer le a középső világba csudákat látni. Addig-addig könyörgött, míg az égből lekívánkozó leányának Ég-Atya készített egy aranybölcsőt, abban a bölcsőben bocsátotta alá Medvelányát. Télen történt ez, amikor amúgy semmi szórakozásra lehetőség nincsen, csak hideg és sötét van, és a kutyák mindig találnak egy-egy téli álmát alvó medvét, akit aztán megkergetnek, egyenesen a vadászok puskái elé.
Leért tehát a Medvelány a középső világba, és útnak indult, de sehogyan sem találta helyét, és még ennivalót sem az erdőben. Egyre dühösebb és elkeseredettebb lett, utóbb már
lakóhelyeket és sírokat dúlt szét éhségében, és ezért nyomába eredtek a vadászok, csakhogy nem találták meg sem erdőn, se temetőben, sem hófödte mezőkön.
Hanem egy nap két ifjú ember – ikertestvérek - elérte nagykorúságát, és nagy ünnep keretében akarták fölavatni őket: ilyenkor az volt a szokás, hogy fegyvertelenül, egy szál késsel kellett megölniük, és a falujukban bemutatniuk egy medvét. Egy igazi, veszedelmes medvét.
Elindultak tehát az erdőbe, kutatták a nyomokat, egyszer csak elébük került Ég-Atya Medvelánya, és a két ifjú mindjárt vette elő a kését, hogy megöljék a medvét. Hanem a Medvelány rájuk kiáltott:
„Megálljatok! Én nem közönséges medve vagyok ám, hanem Ég-Atya lánya, engem nem szabad megölnötök, mert apám szörnyű bosszút fog állni!”
”No, ha Ég-Atya lánya vagy, akkor halhatatlan is bizonyára, holtadból három nap múlva föltámadsz, és visszamégy égi otthonodba! Bizony megölünk, még jobb is, hogy nem közönséges medvével, hanem épp veled találkoztunk.”
Avval rárontottak, meg is ölték, fejét levágták, és nagy diadallal vitték haza a falujukba. A faluban aztán nagy tisztességgel fogadták őket is, a medvefejet is. Mindjárt vitték a táltos házába, földíszítették, és aznap este ünnepet ültek a medvefej körül. Meséket, regéket mondtak, körültáncolták a földíszített medvefejet, és megénekelték. Így:
Égi-Atya heted-hét szép egéből
vasláncon hogy leszálltam,
hosszú, keskeny tó mögött
nyírfaerdős szigetecskét ott találtam.
Engem onnan lakomához bévezettek.
Nékem szentelt lakomának végeztével
Szent Állatnak szentelt tánccal ünnepeltek.
Gyapjas, bolyhos köntösbe öltöztettek,
csillogó színezüsttel díszítettek.
Tudnotok kell azonban, hogy a Medvelány nem halt ám meg, csak furcsa, átmeneti állapotba került, sem nem holtan, sem nem élőn, sem álomban, sem ébren nem volt. Tudták ezt a körülötte ünneplők, táncolók, mindenféle színes képpel, színjátékkal mulattatták, meséltek neki életükről, sorsukról, bal- és jószerencséjükről, azért, hogy az atyjához visszatérő medve részletesen be tudjon számolni a világ állapotáról. Ezen kívül elénekelték a Medvelány fejének saját élettörténetét is, egészen odáig, hogy visszatért apjához.
Három nap és három éjjel táncolták, mesélték, énekelték meg a medvefejet, aztán az ünnep utolsó napján a két ifjú, kik elejtették a Medvelányt vissza is vitték az erdőbe.
Ott lelkére kötötték, hogy térjen majd vissza rendre a Középső Világba, és magára hagyták.
Ég-Atya pedig az idők vén fájáról lebocsátotta a bölcsőt, fölhúzta lányát a felső világba, ott varázsfüvekkel összeforrasztotta testét a fejével. Meghallgatta Medve Lánya meséjét arról, hogy és miként élnek az emberek, és azután néhány évig, míg csak kedve nem támad újra alászállni a leánynak, boldogan élnek az idő, az élet fájának legtetején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése