Történt egyszer régebbi időkben, hogy egy ifjú zen-szerzetes egyik kolostort elhagyva egy másik felé vándorolt, de útját állta egy gyorsan zúduló, széles folyam. Szerzetesünk gázlót, hidat vagy legalább csónakot keresve járkált az innenső parton, mert útjának folytatásához föltétlenül a túloldalra kellett jutnia. Csakhogy sem ezt, sem azt, sem harmadikat nem talált.
Egyszer csak észrevette, hogy a túlsó parton, nagyon magába mélyedten, egy idős, föltehetően zen-mester sétál.
A fiatal szerzetes összeszedte bátorságát, és átkiáltott az öregnek: „Kérem, kérem szépen!”
Az fölneszelt, átnézett, és bólintott, hogy mondja csak.
”Kérem szépen!” – kiáltotta a folyam harsogását elnyomni próbálva az ifjabb. – „Kérem szépen, hogyan és hol juthatnék át a túlsó partra?”
Mire a túlparti tölcsért formálva tenyeréből visszakiáltott: „De fiam! Hisz épp ott vagy!”
És avval tovább ment, gondolataiba mélyedve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése