Azokban a szörnyű, hovatovább elviselhetetlen években, a nagy háborút követően, amikor minden másként lett, mint annak előtte volt, amikor Kínában minden rendű és rangú hivatalnokot, aki a vesztes kormányt szolgálta, soha egyébként el nem követett bűnökért akasztottak föl vagy lőttek főbe; amikor Indiában bizonyos cikkek vagy könyvek miatt udvarias angol bírák sok évi börtönnel sújtották a nemzeti mozgalom híveit; amikor Romániában, Magyarországon, Bulgáriában komédiába illő bírói eljárások nyomán zsidó és szocialistának mondott vádlottak ezreit lőtték főbe, akasztották föl; amikor Itáliában felmentették a hatalmon lévő diktatúra híveit, noha bizonyítható gyilkosságok százait követték el, ugyanakkor a diktatúra ellenfeleit titkos tárgyalások során száműzték, vagyonukat elkobozták, Bajorországban sem mentek másként a dolgok.
Azokban a szörnyű, hovatovább elviselhetetlen években, a nagy háborút követően, amikor Münchenben előbb 195 – 200 márkát kellett adni egy dollárért, de aztán az árfolyam még kúszott följebb is, lett 530, aztán hirtelen 6000. Végezetül fölkúszott az öt számjegyű kategóriába, miközben 3 - 4000 márkát kellett adni egy font margarinért, 70 márkába került egy zsemle, 700 márkába egy font kenyér, 1300-ba egy font cukor; amikor a bajorok harminchárom százaléka élt iparból úgy, hogy míg munkabérük nominálisan egyre növekedett, azonközben többségük nélkülözött, sőt éhezett, bizony nem mondható, hogy jól mentek volna a dolgok.
Azokban az években valamivel több, mint tizenegyezer gyöngeelméjű és hülye élt Bajorországban, mely ország 300 millió aranymárkát költött hadseregére, háromszázezret az irodalomra és 189 ezret az elme- és nemibetegségek elleni küzdelemre.
Azokban a szörnyű, hovatovább elviselhetetlen években a müncheniek általában kétfelől várták a megváltást.
Az egyik egy bizonyos Adolf Hitler, igazából egy Ausztriából jött-ment férfi mozgalma volt, aki szerencsét keresni költözött Münchenbe, és aki egy napon meghallgatta egy bizonyos Gottfried Feder beszédét. Hitlernek nagyon tetszett az első világháború győzteseit ostorozó, pénzügyi politikájukat bíráló beszéd, aztán különböző támadások ellen hosszú és szenvedélyes kirohanásokban vette védelmébe Federt és elveit. Akkor Hitlerre fölfigyelt a Német Munkáspárt egyik vezetője, Anton Drexler, aki néhány nappal később levelezőlapot küldve kérte fel arra, hogy csatlakozzon pártjukhoz. Hitler tehát a hetes számú pártigazolvány tulajdonosaként tagja lett a Német Munkáspártnak, aztán a következő öt évben ez a bizonyos Hitler Adolf, a két korábbi pártelnök félreállításával jelentős tömegpárttá szervezte a Német Munkáspártot, majd annak nevét Nemzetiszocialista Német Munkáspártra változtatta, és megjelentette a párt huszonöt pontos programját.
Bizony mondom, sok újdonságot ez a program nem tartalmazott, csak hát hangzatos és vonzó volt a bajokba merült bajor kispolgároknak, mert lángolva-gyújtogatva terjesztett nacionalista, rasszista, antiszemita, keresztényellenes és antibolsevista eszméket. Jó keverék, gyúanyag volt ez.
Ott állt a programban példának okáért, hogy a germán faj az új, kiválasztott nép, amelynek feladata az emberiség megmentése az erkölcstelen, anyagias, és a saját fajuk tisztaságát védő, de nem államalkotó, nem néptárs zsidókkal szemben. Képzelni lehet, mennyien rajongták körül Hitler nézeteit, melyeket egyébként ez a bizonyos Hitler Joseph Gobineau, Ernst Renan és Houston Stuart Chamberlain téziseiből gyúrt önmaga ideológiájává, mert nincs ám új a nap alatt.
Mások viszont, más bajorok, akiknek kicsit büdös, kicsit piszkos és túl harsány volt Hitler Adolf szájtépő ideológiája, másfelé tekintettek, máshonnan várták a megváltást.
Mindenféle mendemondák kezdtek keringeni arról, hogy Lajos király bizony nem fulladt a bergi tóba, hanem él, és rövidesen - hívei segítségével - visszatér a bajor trónra.
Róla mindig is különös hírek jártak: mivel fáraó módjára elzárkózott a néptől, Napkirály módjára – tán annak is képzelte magát, hisz „bolond” volt -, isten háta megetti helyeken mesebeli, pompás kastélyokat építtetett, és épp evvel az elzárkózással keltette fel a bajorok rajongó imádatát. Mikor végül is meghalt, vagy holt-hírét költötték, a nép nem akart hinni halálában, noha az újságok és a tankönyvek váltig állították, hogy megtébolyodott, és egy München környéki tóba fulladt. Mindennek dacára a nép váltig hitte, hogy ezt csak ellenségei állítják, akik meg akarják kaparintani trónját.
A bajor király körül egyre áthatolhatatlanabb, egyre homályosabb mítosz szövődött. Sokan beszélték, hogy ellenségei, élükön a kormányzó régensherceggel elfogták, és egy tömlöcben rejtegetik a jó Lajost.
A legenda makacsul tartotta magát, túlélte a régens halálát, a háborút, a forradalmat. Az óriás termetű, rózsás arcú, fekete szakállú és hajú, kék szemű király tovább élt a bajorok szívében.
És persze, igazuk volt, így volt, bizony így: Lajos király valóban élt.
Hogy hol? Elbeszélem én ezt is, miként szabadulásának, trónra lépésének szép históriáját: elbeszélem néktek.
Az osztrák határ közelében, a németországi Füssen városka mellett, egy sziklaszirten áll Neuschwanstein – Újhattyúkő - kastélya, e mesebeli építmény, Lajos király végtelen fantáziájának remeke. A közeli negyvenöt méter magas vízesés felett, két sziklafal közé épített Mária-hídról szemlélhető meg legjobban: egyébként ez a kilencvenhárom méter magasságban ívelő híd is technológiai mestermű, csoda.
A kastély – vagy vár? - kapujához meredek, szűk út vezet, a külső falak tornyaiba csigalépcsőkön lehet feljutni. A kastély egy kapuházból, egy, az előkelő hölgyek részére épített lakórészből, a király lakhelyéből, és a két toronnyal szegélyezett fellegvárból áll. Ennek, az utazónak már messziről nézvést is lenyűgöző építménynek belseje, ha lehet ilyet mondani, még elbűvölőbb, még mesésebb, csodálatosabb, mint külseje, noha a külső és belső tökéletes összhangban áll. Haladj, utazó egyre beljebb a várban, hogy megnyíljanak előtted termei, rejtekhelyei, és érezni fogod, hogy Lajos király nem őrült volt, hanem egy korát megelőző zseni!
Neuschwansteint, a kőből épült álmot nem építész, hanem egy színházi díszletező
tervezte, a bolond Lajos hagymázas álmai nyomán: az egész építmény sokat elárul a királyról.
A trónterem kétemeletnyi magas, padlóját kétmillió mozaikból készült kép díszíti, mennyezetéről aranyozott csillár lóg: csak hát a terem mindig üres maradt, hiszen a trón - amely fölött a próféták és maga Jézus foglaltak volna helyet - sosem készült el.
Ó, és még a királyi hálóterem, az ám csak a csoda! csak a faragásokkal díszített ágy elkészítésén sok-sok mesterember évekig dolgozott; falait megannyi freskó és festmény díszíti.
De, hogy a lényegre térjek: a várba egy barlangrendszert is terveztek, abban volt található történetünk idején, azokban a szörnyű, hovatovább elviselhetetlen években Lajos királynak, a meg-nem-halt uralkodónak tömlöce.
Mit is mondjak Lajosról? Mit is?
1845 augusztusában Miksa koronahercegnek és feleségének, Máriának fiúgyermeke született, akit először az Ottó, majd nagyapja után a Lajos névre kereszteltek, és aki trónörökösnek kijáró szigorú nevelésben és kiváló oktatásban részesült. Lajos figyelmét azonban fiatal korától kezdve csak egy valami kötötte le: az építészet és a kastélytervezés. Kell-e ezért bolondnak tartani valakit?
Az igaz, igaz, hogy gyermekkorától lehetett fölfedezni nála antiszociális megnyilvánulásokat, felnőtt korában a furcsa szokásainak, érthetetlen tetteinek száma jelentős mértékben megszaporodott: de őrült lett volna?
Lajos egyszerű, hétköznapi dolgokban is különbözött másoktól. Nappal aludt, az éjszakát viszont ébren töltötte, az emberek társasága untatta, ezért inkább mellszobrokkal vette magát körül. Gyakran még az ennivalót is étellifttel vitette fel magához, csak hogy ne kelljen senkivel közvetlen kapcsolatba kerülnie. Kell-e ezért bolondnak tartani valakit?
Miután Bajorországban híre terjedt Lajos király őrültségeinek, 1886. június tizenkettedikén kora reggel kormányzásra alkalmatlannak nyilvánították, és a müncheni elmegyógyintézet ápolóinak segítségével a Berg-kastélyba szállították.
Sokan úgy vélték, hogy a tó partján épült palota volt Lajos életének utolsó állomása. De mi, jó olvasók, nem hihetjük, és nem hitte ezt három müncheni ifjú ember sem, akik arra tették életüket fel, hogy a bajor nép üdvrivalgása közepette Münchenbe, koronázási szertartásra szabadítsák ki Lajos királyt.
Nevük volt Armand, Isaac és Henri, de mert mindig együtt voltak, mindig, minden kalandban, búsongó vagy harsányan vidám sörözésekben, hát Athos, Porthos és Aramis néven voltak közismertek: ők voltak a három jó barát, ki jóban-rosszban együtt jár.
Henri bokszoló volt akkortájt, Armand kutyatenyésztéssel foglalkozott, de bármilyen vállalkozásba mindig szívesen ugrott be, tegyük hozzá, többnyire sikertelenül ugrott ki idő múltán; Isaac – ahogy mondta bemutatkozásoknál – magánzó volt és autótulajdonos. Ez utóbbi volt legfőbb tulajdonsága.
Ők hárman föltétlen rajongói voltak a legendának, mit persze a legszilárdabb valóságnak gondoltak, rajongói voltak a bolond Lajosnak. Gyerekkoruk óta mélységes tisztelettel viseltettek a daliás király iránt, gyakran álltak meg hosszan az óriás termetű királyról festett képek előtt, melyek hol bíborban-bársonyban, cobolyprémes palástban ábrázolták Lajost, hol délcegen, feszes egyenruhában, hol hattyúvontatta csónakban, ezüstös páncélban. Szívükben emlékművet állítottak a jó királynak.
A képeket szemlélve Henri arra gondolt, milyen kiváló bokszoló lehetett volna az uralkodóból, de a másik kettő is jókat gondolt róla. Azt pedig mind a hárman együtt gondolták, hogy ki kell szabadítani gonosz börtönéből, visszahelyeztetni jogaiba, Bajorország királyává tenni kell Lajos királyt.
Igyekeztek mindent megtudni a füsseni kastélyról, különösen kazamatás pincerendszeréről: alaprajzokat tanulmányoztak, és úgy vélték, nem is lesz nehéz kiszabadítani a királyt. Természetesen a monarchia idején, a háború előtt erre gondolni sem lehetett, de most, a köztársaságban minden jó esély megvolt. Sokan várták vissza Lajost és a királyságot Bajorországban.
Amikor aztán tervük kiteljesedett, október, a szürke, bús október utolsó napján lóra pattantak, akarom mondani: dehogy! beültek Isaac kocsijába, és elindultak Füssen felé: egyetlen revolver volt fegyverzetük.
Landsbergig nyugati irányban haladtak, ott délnek fordultak, áthaladtak Steingadenen, majd Halblech után, a Forggensee partján elérték Füssent.
Neuschwanstein kastélyába egyáltalán nem volt nehéz bejutniuk, mert abban az időben az már csak turistalátványosságként üzemelt, vár- vagy tömlöcvédő katonák nem voltak benne, csak múzeumi teremőrök, jegyszedők. Mi több, a kazamatarendszer ajtajában is csak egyetlen ilyen, idősebb múzeumi őr álldogált, és jelezte, hogy oda nem szabad belépni, nem tartozik a jegy árába: őt egy könnyed állcsúcs-ütéssel knockoutolta Henri, és már bent is voltak a pincében. Ott ütköztek először valódi börtönőrökbe, szám szerint négybe: kettőt ismét Henri ütött le, kettőt meg Armand lábon lőtt. Az egyiknek hatalmas vaskarikán kulcsok lógtak a derékszíján, azt levették, és hangosan szólongatva a királyt, sorra járták a tömlöcöket, míg a nyolcadik helyiségből meg nem hallották az uralkodó hangját. Kinyitották az ajtót, és ím: ott állt előttük, láncban, bilincsben az öreg, rettenetesen öreg király. Hatalmas, hófehér, lengő szakállal, olyan sűrű, nehéz szemöldökkel, hogy apró ezüstpálcikákkal kellett feltámasztania, nehogy a szemére hulljon. Ott állt előttük Lajos, a bolond király.
November elsején Lajos már Münchenben volt, másodikán lábra – igen, még nem szárnyra – kelt hazaérkezésének híre, és az elkövetkező napokban minden sörözőben, kocsmában ezt a hírt tálalták a kolbászok, hurkák mellé; minden utcasarkon, minden köztéren ezt beszélték a müncheniek.
Eljutott persze a hír Adolf Hitlerhez is, aki mellesleg épp november havára tervezte a hatalomátvételt, de inkább a hónap közepére, mint elejére. De a király hazaérkezésének hírére fölgyorsult a szervezkedés. Hitler összehívta az NSDAP vezetőségét, levelezőlapokat küldtek szét a párt tagjainak, főként a rohamosztagosoknak, melyben fölszólították őket, hogy szükség lesz a „radírgumikra és kihegyezett ceruzákra”, melyek a lőfegyverek és gumibotok voltak kódolt néven. A vezetőség pedig megállapodott – Hitler Adolf javaslatára – a puccs új, előrehozott időpontjában.
November nyolcadikán estefelé Gustav von Kahr, Bajorország miniszterelnöke tömeggyűlést tartott hívei számára, ahol bejelentette a király kiszabadulását, és azt, hogy napokon belül sor kerülhet a koronázási szertartásra, amikor az a bizonyos Adolf Hitler mintegy 600 fegyveresével körbevetette az épületet, majd bizalmasaival, és testőreivel berontott az előadóterembe.
Kahr beszédét hirtelen ajtócsapódás szakította félbe, a betóduló nácik vezére pedig a hatás fokozására a plafonba lőtt, aztán fejhangon visítva kijelentette: „Kitört a nemzeti forradalom! A bajor és a berlini kormányt eltávolítottuk a helyéről, és azonnal új kormányzatot alakítunk. A Reichswehr és a rendőrség barakkjait elfoglaltuk. Mindkettő fegyveres szerv csatlakozott a szvasztikához!”
Csakhogy Hitler alaposan elvetette a sulykot, eltúlozta a valós helyzetet. A puccsnak volt egy komoly hiányossága: a hivatalos rendfenntartó szervek egyáltalában nem álltak a nácik mellé, hanem – mint az másnapra kiderült – a törvényes bajor kormány és a koronázásra váró Lajos pártját fogták.
Amikor a náci párt tagjai és csőcseléke – összesen körülbelül 2000 ember – a Bajor Védelmi Minisztérium elfoglalására indult, az eltökélten menetelő csoport az Odeonsplatz környékén váratlanul szemben találta magát a király- és kormányhű, lojális rendfenntartókkal, akik fegyverrel állították meg Hitler „seregét.” A nevetségessé vált diktátor sietve elmenekült a helyszínről, a megkezdődő összecsapás pedig a tüntetők oldaláról tizenhat, a rendőrök részéről négy halálos áldozatot követelt.
A téren vívott kis ütközet után egyértelművé vált, hogy a puccskísérlet elbukott, a fő szervező, az a bizonyos Adolf Hitler őrizetbe került: őt aztán néhány társával - Göringgel, Hesszel, Rosenberggel - egyetemben hazaárulás vádjával bíróság elé állították, és halálra ítélték.
Egy hét múlva pedig, november tizenhatodikán Münchenben, a Frauenkirchében, a város legrégebbi és legnagyobb templomában királlyá koronázták a jó, de bolond Lajost, mely néven a bajorok történelmi tudatába bevonult.
És nem tört ki az újabb világháború, Németország egyetlen államnak nem üzent hadat, és nem épültek meg a koncentrációs táborok, bennük a gázkamrák: sosem kezdtek működni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése