Szeptember utolsó napja van

1207. szeptember harmincadikán született Dzsalál al-Dín Rumi perzsa költő és misztikus, ki gyakran Dzsalaladdin Rumi néven szerepel az irodalomtörténetben, sőt nem ritkán csak arab eredetű, Mesterünk jelentésű tiszteleti címén (Mawlānā) emlegetik, amely arabosan kiejtve Mauláná, perzsa-mód Mavláná, török változatban pedig Mevlana.
Leghíresebb műve a Masznaví-je Mánaví (Spirituális párversek), amely óriási hatással volt a misztikus gondolkodásra és irodalomra. Rumí halála után követői a mavlavíja vagy mevlevi nevű szerzetes rendbe szerveződtek, őket nevezzük - meglehetős ostoba módon - kerengő derviseknek.
A nagy Költő tökéletesen ismerte az iszlám jogot, az iszlám hagyományokat, a Korán-magyarázatot, a perzsa, indiai és arab irodalmat, de tanult görögül és tanulmányozta a görög filozófusokat is. Fáradhatatlanul dolgozott: egyidejűleg tanított és prédikált a dzsámikban, gyakorlati tanácsokat osztogatott a hozzá fordulóknak.
Szellemi termékenysége egyre több kötetet tett ki: írt átfűtött hangulatú verseket, filozófiai útmutatásokat.
Csend
című versét, mivel oly sok egyéb közt perzsául sem tudok, olaszból fordítottam.
Meghaltam,
de lelkemben új szeretet született,
feltárult előttem az igazi élet.
Eggyé válva a végtelenséggel,
széttörve börtönöd falát
szökj meg!
Szüless újjá új színben,
azonnal cselekedj!
Sötét homály vesz körül,
osonj ki észrevétlenül,
halj meg és élj a csendben!
Nyugalom a legbiztosabb jele
annak, hogy meghaltál.
Életed eszeveszett rohanás
volt a békesség elől régen,
most a szótlan telihold tündöklik fenn
az égen.

1452-ben nagy napja volt szeptember harmincadika az emberi kultúrának: akkor jelent meg Mainzban az első nyomtatott könyv – legalább is Európában -, Johannes Gutenberg Bibliája.
Szeretnék ez egyszer pontos lenni: mit is talált föl Gutenberg?
Nos, a mozgatható betűelemekkel való könyvnyomtatást, a kézi öntőkészüléket, a szedő-sorjázót vagy más néven szedővasat, a kézisajtót és a festékező labdacsot. Tehát mindent, ami a sajtótechnikához kell.
Ja, még valamit ide kell írnom, ami megmutatja, hol volt a helyünk, nekünk, magyaroknak azokban az időkben. Ugyanis Európában a második nyomda, Hess András budai nyomdája pontosan húsz évvel Gutenberg Bibliája után készítette el a Chronica Hungarorumot, vagyis az első magyar nyomtatott művet.
Mindazonáltal, koránt sem rontani akarván az ünnepi hangulatot, mégis idekívánkozik Vörösmarty, bizony ide. Ő a négyszázadik évfordulóra tervezett díszes kötetbe szánta elgondolkodtató sorait, de sajnos az eltelt százötven évben sem változott aktualitása.

A Guttenberg-albumba
Majd ha kifárad az éj s hazug álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
S a szent béke korát nem cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús
S a nyomorú pórnép emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
És áldozni tudó szív nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
És eget ostromló hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

1627. szeptember harmincadikán született Robinson Crusoe, mármint nem Defoe regényhőse, hanem az igazi, a minta. Vagyis: e napon született Alexander Selkirk skót tengerész, aki négy évet és négy hónapot töltött a lakatlan Juan Fernandez-szigetcsoport egyik szigetén, mely idő alatt lakóhelyet és élelmiszert biztosított magának, várva arra, hogy egy nap valaki felfedezze őt. És ez 1709. február első napján meg is történt.

1859. szeptember harmincadikán nagy-nagy mesemondó született: Benedek Elek. A magyar mese- és gyermekirodalom megteremtője Kisbaconban látta meg a napvilágot. Édes anyaföldem című könyvében ezt írja: "Kicsiny falu az én falum, legkisebb az egész vidéken s a legszebb... Ebben a faluban minden háznak van gyümölcsfás és virágos kertje, s május havában, amikor itt a gyümölcsfák virágba borulnak, Csíkorra tetejéről (a szomszédos "Csíkország" orra ez a hely) óriás bokrétát lát ájtatosan bámuló szemed."
A budapesti egyetem bölcsészhallgatójaként ismerkedett meg Sebesi Jóbbal, akivel első néprajzi gyűjtőútjára indult. Tanárnak készült, de lelke mélyén mindig is író szeretett volna lenni.
Később, egyetemi tanulmányait félbehagyva, újságíró lett. Először a Budapesti Hírlapnál dolgozott, majd egészen haláláig szerkesztette a Cimbora nevű gyermek- és ifjúsági lapot. Nevéhez fűződik még a Sebők Zsigmonddal – ki Dörmögő Dömötörnek, a jeles medvének szülőatyja - együtt alapított és szerkesztett Jó pajtás című gyermeklap is. Székely Tündérország című műve, amely saját népmeséit is tartalmazta, 1885-ben jelent meg, de neve a Magyar mese és mondavilág című könyvsorozattal vált országosan ismertté.
A fiatalok számára meseátdolgozásokat, verseket, színdarabokat, történelmi és irodalomtörténeti könyveket írt. Ifjúsági könyvsorozata Kis Könyvtár néven vált közkedveltté, melynek 1900 utáni kötetei már Benedek Elek kis könyvtára címen jelentek meg.
Nem csak gyermekeknek, de felnőtteknek is igen hasznos olvasmány lehet a Nagy magyarok élete valamint A magyar nép múltja és jelene című két nagyszerű műve.

1861-ben ezen a napon született Szabolcska Mihály, református lelkész, a nép-nemzeti költészet kései képviselője, konzervatív, vidékies, lírikus. Versei tudatosan egyszerű, dallamos formában idillként eszményítették a falu csendes, igénytelen és - szerinte - ezért gondtalan világát. Különös tragédiája volt, hogy a maga nagyon szűk látókörén, szellemi igénytelenségén, művészi jelentéktelenségén belül igazából nem volt egészen rossz költő: egy-egy bonyodalommentes hangulatú finom és nem is mindig eredetiség nélküli dalát, versét akár dúdolgathatja magában az olvasó. A baj ott történt, hogy ezt a csendesen, rendesen, kedvesen  verselgető falusi papot rajta kívül álló erők egyenrangúként akarták szembeállítani egy óriással: Adyval. Nagyító tükröt tettek a törpe elé, amitől azt képzelte, hogy ő is óriás. Ha Szabolcskát nem keverik irodalmi és irodalompolitikai küzdelmekbe, ha nem akarnak eszményt és mértéket csinálni belőle, helye ott állhatna a tiszteletre méltó harmadrendűek, a derekasan színvonalas epigonok között, és emléke akár szeretetre méltó is lehetne.
Így azonban már életében nevetség tárgya lett, irodalmi elmúlása hamarabb következett be, mint testi halála. És ezért a szelíd, de őszinte szeretet csöndes szavú énekelgetője - nem dalnoka, csak énekelgetője - később már a szeretetre is képtelen volt, már csak gépiesen, hitét vesztve nem is prédikálta, hanem tartalmát vesztetten, eszelősen ismételgette, hogy "szeressük egymást". Azt gondolom, hogy ennyi év elmúltával, akár jó szívvel is gondolhatunk rá, ennyi biztosan megilleti őt.

Szomorú nap volt szeptember utolsó napja 1955-ben. E napon távozott a Földről James Dean, a háború utáni fejlődésben csalódott "lost generation" életérzésének első igazán hiteles megszólalaltatója, aki úgy formálta meg nyugtalan nemzedéke, az Eisenhower-korszak ifjúságának életérzését, ahogyan arra addig senki sem volt képes. Két remek filmben – az Édentől keletre és a Haragban a világgal -  olyan fiatalokat alakított, akik meg nem értetteknek és elhagyatottaknak érzik magukat, kétségbeesve lázadoznak, dühvel, cinizmussal reagálnak a nyomasztó, őket korlátok közé szorító környezetre.  
E két film elegendő volt ahhoz, hogy megalapozza kultuszát. James Dean az "ok nélkül lázadó" kamasz, Jim Stark szerepében stílust teremtett, melynek elengedhetetlen tartozéka lett a koptatott farmer, fehér póló, bakancs, bőrdzseki, vagy piros dzseki, motor, szúrós tekintet.
„Élj gyorsan, halj meg fiatalon, és hagyj hátra gyönyörű holttestet!”
Ő így tett, éppen így!

2008-ban e napon adták át a forgalomnak a gyönyörű, szép Megyeri hidat. A statikai terveket Hunyadi Mátyás, míg a részletterveket Kisbán Sándor készítette. Benczur László állította össze a híd építészeti terveit.
A Nagy-Duna-ág felett húzódó hídszakasz hossza 591 méter, melynek pályája 12 méter hosszú, előre gyártott acél hídelemek fokozatos beemelésével készült. Az úgynevezett ferdekábeles szerkezetben a 100 méter magasságú pilonokból induló kábelek 50 hídelemet tartanak, az acélszerkezetet a 100 méter magas.A pilonok „A” betűt formálnak, száruk üreges, falvastagságuk a pilon alján 1 m, mely folyamatosan csökken 0,4 m vastagságig. A pilonokat és a pályát összesen 88 ferde kábel tartja. Az erők dinamikája, játéka csodálható e hídszerkezetben, mondom: gyönyörű!

Közelgő október krónikája

A hónap elején még tizenegy óra negyvenegy, közepén tíz óra és ötvenhárom, a hó utolsó napján már csak tíz óra két perc lesz a nappal időtartama. És még a téli időszámítás is ránk köszönt huszonhetedikén.
Sötétülő napok jönnek most már.
A Hold ötödikén, hajnali három órakor újul meg a Szűz csillagképben, és teliholddá érik tizenkilencedikén, éjjel kettőkor, a Halakban.
Ötödikén kezdődik tehát az 5774. zsinagógai év marchesván, huszonhatodikán a 2557. buddhista év ashvina hava.
A telihold éjszakáján, tizenkilencedikén, 0:00 órakor félárnyékos holdfogyatkozás kezdődik, mely 03:50-kor ér véget
Tizedikén éjjel „csillaghullásban” gyönyörködhet, aki akar, már ha tiszta lesz az ég: a Tauridák meteorraj elhúzódó maximuma lesz kábé éjjel kettőtől.
Októberben az esti égbolt legfeltűnőbb égiteste a Vénusz lesz, mely egyre magasabban ragyog majd a délnyugati égen. A hónap elején másfél, a végén két órával nyugszik a Nap után.
A Mars a hónap folyamán előretartó mozgást végez az Oroszlán csillagképben, éjfél után kel, a hajnali órákban lesz látható a vörös bolygó a keleti égen.
A Jupiter is előretartó mozgást végez, de az Ikrek csillagképben. Éjfél előtt kel, az éjszaka második felében feltűnően látszik majd a déli égen.
A Szaturnusz, ha nem is sokáig lesz látható, legfeljebb a hónap elején, az alkonyi ég alján, mindenesetre előretartó mozgást végez majd a Mérleg csillagképben.

Én ünnepelni az alábbi napokat fogom a részletes, napi krónikákban:
elsején a Zene Világnapját.
Másodikán Mahátma Gandhira gondolok majd, születésének 144. évfordulóján,
hetedikén egy kedvenc velencei festőmre, Canalettóra.
Negyedikén az Állatok Világnapja lesz, ez igen fontos nap.
Nem ünnep, de „rágondoloknap”, gyásznap lesz hatodika, az Aradi Vértanúk Napja.
Hetedikén Halász Judit művésznő – nem mondom meg, hányadik, mert úgysem hihető – születésnapját fogom ünnepelni.
Kilencedikét majd John Lennonnak, tizedikét Giuseppe Verdinek szánom. Az utóbbinak kerek születésnapja lesz, mivel épp kétszáz évvel ezelőtt, 1813. október tizedikén született.
Tizenegyedikén legkedvesebb volt Feleségem születésnapját ünneplem meg, ki a Sors különc játéka folytán ugyanazon a napon született, mint egy kedves, volt tanítványom, persze más évben.
Tizenkettedike részint Amerika fölfedezésének a napja, részint kedvenc festőmé: Gulácsy Lajosról is megemlékezem majd.
Aztán Deák Ferencre és Arthur Millerre is egy napon gondolok: tizenhetedikén.
Szomorú, rossz emlékű nap lesz tizenkilencedike. Hetven éve már, hogy Tibet ezen a napon elvesztette függetlenségét.
Jó ideje próbálják ilyen-olyanok, ünnepbakók elvenni tőlem a Szép Ünnepnapot, de én nem hagyom magam: huszonharmadika mindig Ünnep volt és Ünnep is lesz a lelkemben, meg a krónikában.
Persze, hogy megemlékezem még Zichy Mihályról (tizennegyedikén), Balassi Bálintról (huszadikán), Liszt Ferencről (huszonkettedikén), Picassóról (huszonötödikén).
A hónap vége évről-évre a reformáció emléknapja, minthogy Martin Luther 1517. októberének utolsó napján függesztette ki téziseit a wittenbergi vártemplom kapujára.
És persze, a majdnem mindennapi krónikában Másokról is, szép rendben emlékezem majd: Dayka Margitról, Rotterdami Erasmusról,Steindl Imréről, Bizet-ről, Déry Tiborról, hogy csak néhány példát mondjak október szülötteiből.

Szép hónapotok legyen!

Velence fényei, árnyai

- emlékére annak, hogy 495 évvel ezelőtt születettTintoretto -

1564. május harmincegyedikén – szombati napon, alkonyattájt – a velencei Scuola San Rocco testületének elnökségi tagjai elégedett arccal ültek gondoláikba a rio del Chiovere zöld vízének partján, hogy hazaringattassák magukat, vagy indultak gyalogosan a hasonló nevű fondamenta Chioverén, hogy otthonaikba térjenek. Ezen a nevezetes napon határozat született arról, hogy a tekintélyes testület Tanácskozótermét szépséges mennyezeti freskókkal kelljen földíszíteni.
Az elkövetkező napokban az elnökség titkára sokat talpalt Velencében, sok időt töltött el, hogy különböző festők bottegáiban tárgyaljon azokkal.
Járt Paolo Caliarinál, Andrea Schiavonénál, Stefano Salviatinál (hozzá Muranóig kellett hajóznia a derék titkárnak), Taddeo Zuccarónál, és fölkereste a negyvenéves Jacopo Robustit is, akit velence-szerte Tintorettónak neveztek már, apja foglalkozása után.
Mindegyiküket arra kérte föl a titkár, hogy mihamarabb mutassanak be vázlatokat, ha szeretnék a megbízatást megkaparintani.
Eltelt néhány hét, a festők mindegyike lázasan dolgozott kartonjain, amit majd bemutathat a tekintélyes bizottságnak; Tintoretto is dolgozott, keményen dolgozott.
Lefizette a San Rocco szolgáit, teremőreit, megszerezte a mennyezet pontos méreteit, az sem zárható ki, hogy cinkosokra lelt a Banca e Zonta köreiben is; titokban dolgozik.
Eltelik egy hónap, és június huszonnyolcadikán az öt festő bemutatja kartonjait a Szent Rókus céh elnökségének.
Amikor Jacopóra kerül sor, mintha a mennydörgős istennyila csapna be: a festő létrára mászik, a mennyezetről leemeli a kartont, és az Elnökség feje fölött káprázatos festményt leplez le, mely már a helyén van, készen. A terem fölmorajlik, Jacopo magyarázkodik: „Egy vázlat mindig félreérthető; ha már itt voltam, jobbnak láttam, hogy a kép egy részletét egyenesen a mennyezetre fessem. Ha azonban önöknek nem tetszik a munkám, akkor ne fizessenek semmit, ajándékba adom.”
Látva a tanácsnokok elképedt arcát, hozzáteszi: „Nem, nem önöknek, hanem Szent Rókusnak, a védőszentjüknek, amiért oly sokszor megsegített nagy szorultságomban…”
Ezzel a mondattal behúzta a csőbe a derék testületet; a céh alapszabályzata tiltotta – és ezt Robusti jól tudta -, hogy kegyes adományokat visszautasítsanak. Más nem maradt, mint hogy bejegyezzék a Scuola nyilvántartásába a következőket:
„A mai napon alulírott Jacopo Tintoretto egy falfestményt ajándékozott nekünk, ellenszolgáltatásra nem tart igényt, ellenben kötelezettséget vállal rá, hogy a munkát, a mennyezet teljes kifestését megfelelő időben befejezi; ezért 100 dukátot fogunk kezébe olvasni. Alulírott ezennel kielégítettnek nyilvánítja magát.”
Az alulírott pedig alulra odabiggyeszti: „Én, Jacopo Tentoretto, festő a fentírtakkal elégedett vagyok!”
Elégedett? Contento?
Úgy ám!
Az adomány pánikot kelt vetélytársai között, és megnyitja előtte a Scuola minden ajtaját, hatalmas, szabad falakat szolgáltatnak ki ecsetje zsenialitásának, és végül száz dukát évjáradékot biztosít számára.

Nekünk, utókoriaknak, bizonyára kevéssé érthető, hogy ugyan, miért kellett Jacopo Tintorettónak efféle trükkös galádsághoz folyamodnia?
Hisz mi úgy látjuk ma Őt, mint a 16. század második felének, a korai barokk festészetnek legnagyszerűbb alakját.
Tudni kell: ez a kép bennünk, és az a kép, melyet még életében festett a művészről szülővárosa, szűnni nem akaró ellenségeskedésről árulkodik.
És ha nincs is túl sok adatunk minderről, a dózsék Városa beszél; a dózsék Városa tudatja velünk, hogy nem szenvedhette híres fiát. Miért? Tán túl magasra nőtt ennek a kelmefestőnek a névtelen fia? Talán túl sok irigye támadt?
Velence nem mond erről semmit, csak sejtet, sugalmaz, elharapva a mondat végét.
Nem egyszerű, nyílt ellenszenv volt ez, nem. Hűvös, mogorva tartózkodás, szétfolyó gyűlölet, mint a tengerpart homokja. Alattomos, minden irányból körbeálló, fenyegető elutasítás.
Miközben százak, ezrek csodálják titokban Jacopo képeit, soha egy jó szót senki hozzá nem szól, dicséretét senki nem zengi. Százak és ezrek csodálják káprázatos koloritját, de mintha összeesküvők lennének: hallgat minden nézője.
És ez bőségesen elegendő ahhoz, hogy Jacopo Tintoretto föladja a harcot ezerfejű ellenségével; kimerül, és majd legyőzötten hal meg: lényegét tekintve ez volt élete, pályafutása.

Pedig nem így kezdődött, nem ám!
(Tudom én, már hogyne tudnám: minden történet e világon jól kezdődik, és rosszul végződik, és minden rosszul végződő történet csak még rosszabbul írható meg.)
De Velence odasúgja nekem, hogy a kezdet kezdetén már kódolva volt a rossz végzet: Jacopo tizenkét esztendős mindössze, amikor Tiziano műhelyébe áll festőinasnak. Kicsit hallgat a történet, aztán azt halljuk, hogy már nincs ott. Velence azt suttogja, hogy az agg Maestro féltékenységből zavarta el magától, amikor megsejdítette, hogy az az inas idővel különb lehet nála.
Lehet, nem zárom ki a lehetőséget, de épp úgy lehet egészen más magyarázat is.
Chi sa?
Nyolc évre minden esetre Jacopo Robusti elvész kíváncsi tekintetünk elől, hogy aztán húsz évesen, teljes fegyverzetében bukkanjon elő újra, mint Pallasz Athéné atyja fejéből.
A dózsék Városa azt akarja elhitetni velünk, hogy autodidakta módján képezte magát festővé.
Kérem szépen: kérem szépen!
Ez lehetetlen!
Akkortájt, a tizenhatodik század elején, a festészet inkább volt kissé szertartásos  hókuszpókuszok, rítusok szövevényétől nehézkes mesterség, mint művészet.
Inkább volt szakmai előírások, hagyományok, műhelytitkok megtanulásának, mint született tehetségnek függvénye. Minden amellett szól tehát, hogy az inaskodás társadalmi kötelesség, mesterségbeli szükségszerűség volt: bizonyos lehetsz abban, olvasó, hogy Jacopo Robustinak is inaskodnia kellett!
De a kortársak erről hallgatnak: hallgatásuk a zavarodottság jele. Képtelenek összeegyeztetni a fiatal festő váratlan hírnevét és kiközösítését, hát inkább fátylat borítanak arra a nyolc évre.
Mindegy: legyünk bizonyosak abban, hogy Jacopo Robusti Tintoretto nyolc éve valakinek a műhelyében festőtanoncként telt el; hogy kiében? Mit számít az?
Egyet tudhatunk bizonyosan: nem Tiziano műhelyében.
További tény, hogy amikor húsz esztendősen, immár festőként jelenik meg, akkor mindent tud, és jelentős sikereket arat. Akkor még Velence szereti és dédelgeti.
Amúgy jó pillanatban érkezik.
Paolo Caliari még csak tíz éves kölök, Tiziano hatvankét éves agg: az ismeretlen fiú és a lassan halálba hanyatló között sok jó festő akad, de Tintoretto az egyetlen, aki zseninek, kiválónak ígérkezik.
Korosztályában mindenképp vetélytárs nélkül áll, szabad a pálya előtte, és a kezdet lendülete viszi is előre még jó néhány évig.
Csakhogy Tiziano szívós életerőről tesz tanúbizonyságot, és a babérjaira pályázó Tintorettóval szemben minden módon jelét adja gyűlöletének. A vén festőkirály oly gonosz, hogy hivatalosan kijelöli utódját - mint sejteni lehetett - Paolo Veronese személyében. Ez egy pofon, aztán jő a másik. Pietro Aretino korábbi jóindulata neheztelésre fordul. E két tekintély vélekedése elegendő ahhoz, hogy a kritikusok ugatása hol itt, hol ott csípjen, harapjon és rikácsoljon: a közvélemény pedig könnyen hajlítható, kezdődik Jacopo módszeres elhallgatása, negligálása.
Amikor megfesti élete tán legnagyobb művét a Szent Márk megmenti a rabszolgát címűt, amelybe élete minden tehetségét beleadja. Siralmas eredmény: kortársai bámulják, de meg is botránkoznak a kép színvilágán, merész perspektíváján.
Velence a hallgatást választja: sem bámulatuknak, sem meghökkenésüknek nem adnak hangot: a csönd pedig nyúlós, nyirkos akasztókötélként fojtogatja ettől kezdve a festőt.

Az igazi fordulat 1548 után jövel: addig vele, aztán ellene az istenek.
Addig mosolygósabb arcát mutatta Jacopo, aztán önmagává válik, azzá a dühöngő, csínyeskedő, üldözött törvényenkívülivé, akit Tintorettónak ismerünk.
Addig legfeljebb annyit tudunk róla, hogy megfeszített iramban dolgozik, aztán elszántsága dühvé fokozódik.
Addig örömből festett, aztán eszeveszett tempóban. Nyilvánvaló: produkálni akar, szüntelenül produkálni, eladni minél több képet, mert vásznainak, freskóinak számával akarja legyőzni vetélytársait, ellenfeleit, rést ütni a szörnyű csönd, a hallgatás falán.

Így kerülhetett sor a bevezetőben leírt nevezetes galádságára, melyet egyébként 1571-ben szó szerint megismételt a Dózse Palotában, amikor a Signoria emléket akart állítani a lepantói ütközetnek. Vázlatpályázatot írtak ki hát, hová Tintoretto egy kész képét viszi, és nagylelkűen odaajándékozza a Palotának.
A Signoria művét hálás szívvel elfogadta.
Kevés idő múlva aztán Tintoretto benyújtotta a számlát…

Szeptember huszonkilencedike van

Ezen a napon egy sor zseniális művész született, legkorábban, 1518-ban, Jacopo Tintoretto, eredetileg Robusti családnéven. (Apja kelmefestő volt Velencében, innen való a Tintoretto – kékfestő - melléknév, amelyen a festő bevonult a Halhatatlanok körébe.)
Alig vitatható, hogy Ő volt a manierista festészet legnagyobb Mestere. A reneszánsz kompozíciós törvényeinek alkalmazása még a korábbi korhoz kötik, de a merész rövidülések, a szenvedély, a döbbenetes fény-árnyék hatások már a manierizmusra utalnak, és Tintorettót a barokk előfutárává teszik.
Festészetet Veronese és Bordone műhelyében tanult, majd dolgozott Tiziano mellett is, ám ez utóbbi hamar elbocsátotta őt műhelyéből. Az okot – féltékenység – csak sejthetjük, minden esetre  Tiziano és Tintoretto közti ellenszenv soha nem oldódott fel.
Tintoretto kizárólag Velencének dolgozott, ízig-vérig veneziano volt. Ha valaki igazán nyitott szemmel járja imádott Városomat, lépten-nyomon az Ő alkotásaival találkozhat.
Korai korszakában a firenzei manierizmus mestereit követte, Michelangelót és Sansovinót: utóbbitól leshette el a keresztkompozíciós szerkesztést és az alakábrázolást, melyet sikeresen alkalmazott egyéni kifejezésmódjában. E korszak legérettebb képe a velencei Accademián található Szent Márk csodája. Chiaro-scurója, bravúros rövidülés-ábrázolása valamint belső izgalma a manierizmus egyik fő alkotásává teszik e képet.
Az ötvenes, hatvanas években egyre inkább felerősödtek Tintoretto alkotásaiban a már említett manierista vonások: a merész, átvágásos kompozíció, a színek erősségének fokozása, a sötét- világos kontraszt, a léptékváltás. Mindennek kimagasló példája a Zsuzsánna és a vének meg a velencei Scuola di San Marco részére festett Szent Márk holttestének elszállítása és – nagyon nem utolsó sorban - a Szent Márk megment egy szaracént című képei.
A nyolcvanas évektől műhelye segítségével nagyméretű képeket festett a Doge-palotába,  ide készült a világ egyik legnagyobb pannója (nagyméretű vászonra vagy farostlemezre festett kép), a Paradicsom.
Utolsó műveit a velencei  San Giorgio Maggiore részére festette: Krisztus sírbatétele, Utolsó vacsora, Mannaszüret.
Általam nagyon szeretett alakját egy elbeszélésben igyekeztem megörökíteni, ezt ma – születése ünnepnapján – ismételten fölteszem blogomban.

1547. szeptember huszonkilencedikén született Miguel de Cervantes Saavedra.
2005-ben szerte a világon – nem viccelek: tényleg - megünnepelték egy éppen 400 éves regény születését: 1605-ben kelt életre Don Quijote, a búsképű lovag, akinek kalandjai világhíressé tették a korszakalkotó regény íróját, kinek élete ugyancsak tele volt kalandokkal és regénybe illő eseményekkel.
1571-ben Lepantónál, a kor igen népszerű hadvezére, Don Juan d'Austria mellett részt vett a Győzhetetlen Armada tengeri ütközetében, amelyben a spanyoloknak sikerült megállítani a törökök terjeszkedését. E csatában úgy sebesült meg, hogy bal karja egész életére béna maradt. Felépülése után újra katonának állt, és egy afrikai expedíció részese lett, de ez alkalommal kalózok fogságába került, akik eladták rabszolgának. Szökése nem sikerült, végül családja váltotta ki a keserű rabságból.
Már fogsága idején is több elbeszélést ír, és visszakerülve Spanyolországba, figyelme egyre inkább az irodalom és a színház felé fordult. Azonban bármilyen szívesen szentelte volna életét a versek és drámák írásának, jövedelmező állás után kellett néznie, ezért vállalta az adóbehajtás nem éppen poétikus feladatát. De csakhamar elszámolási gondjai támadtak, és emiatt börtönbe csukták. Az újabb fogság, az előző raboskodásához hasonlóan, irodalmilag ugyancsak termékeny lett: ekkor kezdett bele a Don Quijote első részének megírásába, amely azután, írója ötvennyolc éves korában, hamarosan megjelent. A kezdeti vegyes fogadtatást hatalmas siker követte, és az egyre szélesebb olvasóközönség körében még olyan vállalkozó szellemű is akadt, aki folytatást ír a regényhez. Ez az “irodalmi kalózkodás” arra késztette Cervantest, hogy ő maga fejezze be az elmés nemes történetét addig a pontig, a főhős haláláig, ahonnan tényleg nem lehetett folytatni.
Ez a második rész 1615-ben látott napvilágot, a következő évben – Shakespeare-rel egy napon - írója elhunyt.
A Don Quijote megjelenése után nem kellett hosszú időnek eltelnie, hogy kiderüljön: nem lovagregényről van szó. Cervantes ugyanis megsemmisítő szatírájával végső csapást mért a divatos módit utánzó történetekre: ez a mű, ahogy az irodalomtörténet besorolja, a lovagregények paródiája, és egyben a regénynek, mint műfajnak történetében az egyik fő mérföldkő.

Miguel de Cervantes: Itt nyugszik...
Itt nyugszik Don Quijote de la Mancha,
vitéz, kóbor lovag volt ő, mig élt.
Mellette nyugszik jó dárdája, pajzsa,
kegyelmet soha senkitől se kért.

Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll...
Igaz, hóbortos volt ő életében,
de végül bölccsé tette a halál.

Hóbortos volt, akár mindannyian,
kik többre s jobbra vágyunk itt e földön,
s halálunkig nem hagyjuk annyiban.

Legyen testének könnyű lent e börtön,
e sír! a szép erdők, mezők helyett.
Gondoljunk rá e néma hant felett.
(Radnóti Miklós)

1758-ban ezen a napon született Horatio Nelson, angol altengernagy, a földközi-tengeri brit flotta parancsnoka, a Bath-rend lovagja, a napóleoni háborúk sok fontos tengeri ütközetének, köztük a döntő jelentőségű trafalgari csatának győztes admirálisa: amúgy e csatában maga is életét vesztette. (1805. októberében.)
 Csak érdekesség kedvéért: följegyezték a nagy tengerészről, hogy ahányszor csónakba szállt, azonnal tengeribetegséget kapott, mely két-három napig is elhúzódott, míg újra meg nem szokta a tenger hullámait.

1848. szeptember huszonkilencedikén vívták Pákozd és Sukoró között, a Velencei tó északi partján az országba betört Jellasics horvát bán határőr csapatai és a Móga János vezette honvédseregek a szabadságharc első jelentős ütközetét. A csatában a honvédek sikeresen megfutamították Jellasics nagyobb létszámú és képzettebb hadait, az összecsapás nyomán azonban bizonyossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusában a fegyverek mondják majd ki a végső szót.
Ebben az ütközetben közelharcra nem került sor, mert  a horvát bán már a koradélutáni órákban úgy döntött, visszavonul, ezért fegyverszünetet kért Mógától. A magyar honvéd tábornok teljesítette ellenfele kérését, így aztán Jellasics hamarosan megkezdte a Petőfi által megénekelt híres futását, mely a valóságban inkább rendezett visszavonulás volt. Miután az ütközet a császári oldalon 200 – a magyar oldalon pedig mindössze 7 – áldozatot követelt, a menekülést semmi sem indokolta, ugyanakkor viszont bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta. A pákozdi ütközetnek ilyen módon tehát inkább politikai szempontból volt jelentősége, hiszen a győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót.

1901. szeptember huszonkilencedikén született Enrico Fermi, olasz fizikus, aki a béta-bomlással kapcsolatos munkája, az első nukleáris reaktor kifejlesztése, és a kvantumelmélet fejlesztése kapcsán ismert. Az indukált radioaktivitással kapcsolatos munkájáért 1938-ban kapott Nobel-díjat. A díj átvétele után már vissza sem tért Mussolini Olaszországába, mivel felesége zsidó származású volt, hanem az Államokba emigrált, ahol aztán ő is részt vett a Manhattan-tervben, az első atombomba előállításában.

Ma 101 éve – 1912. szeptember huszonkilencedikén – született Michelangelo Antonioni, az én – nagyon is jól ismert – szubjektív értékítéletem szerint a második legjelesebb olasz filmrendező, (mert hát az első mindig is  Federico Fellini volt és lesz nálam).
A negyvenes évek elején az alakuló neorealista csoport körül téblábolva kezdett el filmkritikákat írni a Cinema című folyóiratban, de onnan haladó nézetei miatt hamar távoznia kellett. (A lap Vittorio Mussolininek, a Duce fiának irányítása alatt állt.) De addigra Antonioni már véglegesen a filmhez pártolt.
 1950-ben készítette első játékfilmjét az Egy szerelem történetét, de a nagy szakmai áttörést az 1955-ben készült A barátnők hozta meg számára. Igazi hangját viszont az 1950-es évek végén találta meg az olasz polgári lét kiüresedésének ábrázolásával. A mai napig egyik legnagyobb remekművének tekintjük A kalandot, de én ide sorolnám a Kiáltást is.
Nagy hatású viszont Az éjszaka és a Vörös sivatag lett. Ez utóbbinak neurotikus hősnője, a feledhetetlen Monica Vitti láthatóan számos válságot megélt már, és a film azt vizsgálja, hogy miként próbál önmagára találni abban az őt körülvevő érzelmi sivárságban, melyet a rideg iparváros nyomasztó képei is hangsúlyoznak. A mű Antonioni első színes filmje volt, s benne a Mester azzal próbálkozott, hogy dramaturgiai funkciót adjon a színeknek. Az emberi kapcsolatok válságának bemutatásában Antonioni oly messzire jutott ezekkel a filmekkel, hogy utánuk már csak vagy önismétlések, vagy új utak, új témák következhettek.
 A 60-as évek második felét jellemző ellenkulturális mozgalmak olyan irányadó filmjeit készítette el, mint a zseniális Nagyítást majd a Zabriskie Pointot.
A Nagyítás a hatvanas évek végének kultuszfilmje lett, jómagam is húsz éves korom körül láttam először, és aztán, ki tudja még, hányszor? Sok jelenetét – ha nem mindet – mai napig föl tudom idézni. A Fellini stílusára emlékeztető, film végi pantomimes jelenetet a filmtörténet legnagyszerűbb képsorai között tartom számon, és azt hiszem, nem vagyok egyedül.
Hasonlóan vagyok – vagyunk? – a Zabriskie Point csodálatos szeretkezési jelenetével, és a film záró képsoraival, az „amerikai álom” sokszoros szétrobbantásával.
1975-ben született Antonioni utolsó, igazán nagy filmje, a Foglalkozása riporter. A külsőségek a Nagyításra emlékeztetnek, a szinte krimibe illő a szituációval, amiből azonban Antonioni megint csak egy ember belső válságának történetét bontotta ki.
Itt is volt filmtörténeti újdonság: emlékeztek az utolsó, már-már idegesítően feszültségteli,  majd tíz perces beállításra?
A Mester 2007. július harmincadikán ment el közülünk, a sors különös kártyaverése folytán Ingmar Bergmannal egy napon.

1925. szeptember huszonkilencedikén született Zsurzs Éva, Kossuth-díjas filmrendező. Generációk nőttek fel filmjein, neki köszönhetően ismerjük és szeretjük a klasszikus irodalomból készült adaptációkat, neve hallatán vég nélkül soroljuk ezeket a remek filmeket, hiszen Zsurzs Éva maga a garancia a minőségre. Fekete város, Beszterce ostroma, Abigél, a Koppányi aga testamentuma, A revizor, A falu jegyzője, Különös házasság, Férjhez menni tilos!...
Küldetésének tekintette, hogy filmjeivel a magyar irodalom klasszikusait ismertté és szerethetővé tegye, s hogy a legtöbb nézőhöz eljuttassa. Munkái azonban nem csak a közönség körében voltak népszerűk, a szakma is számos elismeréssel jutalmazta.