Ezernégyszázkilencven nappal ezelőtt elveszítettem harminckilenc éves, Lalagé névre hallgató értelmét életemnek!
Kérem a becstelen megtalálót, adja vissza, hisz bizonyos, hogy nekem nagyobb szükségem van rá, mint neki!
Most, hogy az őszülő szeptember belátta végre, nem játszhatja az ifjú nyár könnyű szellőjét, nem kánikulázhat, nem ültethet senkit csillámló sziklafalra, és e megfontolás nyomán most megint őszi esővel áztatja a park földjét, és belemossa kavicsait a talajba, úgy elfog a bánat.
Semmiképp sem szeretném, ha félvállról venné bárki bánatom!
Ezernégyszázkilencven napja már, hogy a kedves - búcsút sem véve tőlem - elment új örömöket keresni és találni, de mintha negyvenhét éve lett volna. Igen is, elment és magával vitte a hangját, meg a melegét meg az illatát is.
És én most azért próbálom meg leírni itt, nehogy elfelejtsem, nehogy elmosódjék képe bennem, habár ez: lehetetlen.
Elment már egyszer tőlem, tizenhárom évig távol is maradt, csakhogy bennem a képén semmit sem koptatott tizenhárom alkonyi év. Mégis, azt gondolom: szomorú, szomorú dolog lehet elfelejteni kedvesünket. Hisz nem is mindenkinek van kedvese: amint hogy nekem sincs.
Talán nem is volt soha: ki tudja?
Álmodni is lehet ilyesmit.
Én azért most megpróbálom leírni, és ha kell, ha a betű-szó nem elég, megpróbálom lerajzolni is.
Ezért vásároltam egy doboz színes ceruzát, meg egy fekete grafitot. Az egyikkel, a feketével vetem majd róla a betűket, a színessel készítem a rajzot.
Persze nem könnyű dolog ilyen vén fejjel nekifogni a rajzolásnak, mikor sosem rajzoltam, és nem is tudtam rajzolni: mindegy, ennek meg kell lennie!
Letelepszem a fotelba, ölembe teszek egy rajzlapot, jobbomba a grafitceruzát, balba egy radírt, és a fejformájával kezdem.
Előbb kicsit lehunyom a szememet, hogy magamba töltsem, idézzem a legszebb fejformát, és a legédesebb arcocskát, melyet valaha is láttam.
És rajzolni próbálom, és azt gondolom: sikerül megragadni, no persze a magam primitív módján.
Ám ahhoz, hogy végül lerajzolhassam, előbb el kell gondolnom.
Helyes: hát milyen is vagy?
Gyönyörű?
Igen, gyönyörű, de evvel nem megyek sokra.
Néha olyan ő, mint egy sudár, pompás virágokba borult fa, máskor meg, mint hófehér liliom: kicsinyke és karcsú.
Keményke olykor, mint a gyémánt, és oly szikrázó is, máskor oly lágy, mint a holdfény. Forró, mint kánikulai napsugár, hideg, mint fagyott csillagok. Büszke és távoli, mint havasi bércek, vidám és közeli, mint tavaszi lányok a gimiből jövet.
Megnyugtató és veszedelmes.
Most már hozzákezdhetek a rajzhoz.
Igyekezni fogok, hogy a kép annyira hasonlítson, amennyire csak lehet.
Hogy sikerül-e, abban már egyáltalán nem vagyok biztos. Az egyik rajz megjárja, a másik egyáltalán nem. Elvétem olykor egy kicsit az arányait, emitt valami túl nagyra, amott túl kicsinyre sikerül. Haja színét sem tudom egészen jól eltalálni. Ilyen színű ceruza nincsen.
Így aztán csak tapogatózom, hol így, hol úgy; lesz, ahogyan lesz. Amikor a szeméhez érkezem, melynél szebb, különb nincs a föld kerekén, végképp elrontom, megdühödöm, eltépem, újrakezdem. Végül rájövök, hogy bizonyos fontosabb részleteket illetőleg újra meg újra tévedni fogok.
Hogy ihletet nyerjek, fogom a lapokat és a cerkákat, és lesétálok a parkba.
Elmegyek a padunkhoz: azért a padunk, mert tavaly ilyentájt ott láttam viszont őt tizenhárom év néma csönd után.
Az ám: egy éve találkoztunk ezen a padon, miután fölhívott és lehívott ide: az ám, csakhogy ő már negyvenhét napja újra némaságba merült, elment.
Még egy évet sem bírt ki velem.
Letelepszem a padunkra, későnyári napsugarak táncikolnak, és próbálok rajzkészséget nyerni a pad melegéből, mely meleget nem a nap, hanem az ő egykori itt ülése okozza. Az ő melegét őrzi a pad, nem a koraőszi, későnyári napsütését.
Távolabb, a játszótéren, hét - nyolcéves forma gyerekek játszanak: míg megjön az ihlet, nézem őket. Egyik közülük többször is felém néz, aztán kiválik a csoportból, és padunkhoz szalad.
Két karját bizakodó-bátran térdemre fekteti, és azt mondja:
„Tudod, én nem látok.”
A félelem jéghideg mancsa belemarkol beleimbe; kutatva nézem a tószín szemeket – rámriad a fölismerés: szemei az Ő szemeit másolják, nikolettaszemek -, de sehogysem tűnnek vaknak.
A töpcsike folytatja:
„Tudod, mindig, ha napba nézek, aztán nem látok.”
Megkönnyebbülten rásóhajtok, és azt mondom:
„Tudod, ha napba nézek – és néztem ám én is -, akkor egy darabig én sem látok mást, csak afféle sziporkákat.”
„Ühm…” – bólintja rá. Aztán: - „Szomorú vagy?”
„Szomorú vagyok” – ismerem be -, „fáj a lelkem, tudod?”
„Ühm…” – bólint rá újfent. - „Miért vagy szomorú?”
„Napba néztem, aztán a nap elment nyugat felé lenyugodni…”
Most kicsi markát kinyitja a térdemen – édes Jézusom! de mocskos az a kis tenyér – és egy kavicsot tár elém.
„Ebokikő…”
„Még egyszer, kicsim!”
„Ez bokikő…” –tagolja szabatosan a tagolhatatlant – „Bokikő, boldogságkő, kívánságkő… Neked adjam?”
„Adod?”
„Adom, ha kéred.”
„Kérem. Szépen kérem.”
„Tessék! Boldogságkő, itt találtam a homokozóban. .Ha kezedbe veszed, és kívánsz valamit, a kövecske teljesíti. De tudnod kell a varászszót…Szia!”
Meg sem várja, hogy megköszönjem, meg sem várja, hogy köszönjek, már fut, és eltűnnek a nikiszemek.
Én meg nem tudom a varászszót.
Keresgélek, geomantria trükkjeit hívom, anagrammákat gyártok Isten minden nyelven lelhető neveiből: markolom a bokikövet – mert nagyon is szeretnék kívánni valamit, de hát jelszó nélkül? Jelszó nélkül senki sem léphet be a kívánságprogramba, igaz?
Keresem tekintetemmel – végigpásztázom a parkot – a kedves, piszkosmarkú Kisfiút, de egy kósza, burkoló felhőbe burkolózhatott, s fölkódorgott égi házába, mint Lalagé is,
Nem kizárt, hogy együtt nevetgélnek egy bárányfelhő szélén rajtam.
Nem zűrható ki.
Jelszavakkal próbálkozom, egészen talmudista mód, de egy sem nyit ajtót nekem.
Gevurá? Kéter?, hészed?: ó, isteni kegyelem!
Jeszod? Tiferet? szépséges Lalagé, ó, tiferet!
Semmi: a jelszavak rosszak, jelszó egyáltalán van-e, Útra kellő jelszó van-e?
Van-e?
Most próbálom héber helyett az isteni város nyelvét. Jöjj, drága dévanagári!
Jelszó: nágará? Jáma-nijáma? Bhadrapada? Árka-árka-fa?
Saucsa, biztosan ez!
Tiszta, színtiszta tisztaságom!
Nyílj már meg!
Semmi, semmi, semmi!
Míg meg nem dühödve, azt kiáltom!
Szezámniki! Nyílj!
És ekkor a bokikő melegíteni kezdi tenyerem, szívem és lelkem, fölizzik, oly sárga fénnyel, hogy a fény átüti tenyerem, és szózat szól tenysermeből:
„Mit parancsolsz szegény gazdag gazda? Mit tegyek neked kedvedre? Ki bántott? kit küldjek kemény szerelem szavával téged ölelni?Ki, ha eddig került, ezután majd üldöz; hogyha semmit nem fogadott el, eztán ő ad már, s ha nem szeretett, szeret majd, bár ne akarjad."--szólott a kő piszkos tenyeremben.
Csakhogy én azt feleltem:
„Ókő, ó, kő! Bokikő, ha tényleg az vagy: mást kérek én, nem olyat, mi akarata ellen van! Hisz épp azt gyűlölte tíz hónapon át, hogy akarata ellenére tettem! Hanem hát tégy Lalagé akaratára! Olyat adj, mi tetsző Lalagének!”
Igent izzik a bokikő kezemben. „Mondjad!”
Mondom: „Tégy húsz évvel ifjabbá kő, hozzá illővé, méltóvá. Most, még ma! És hozzá még egészségessé, futólábúvá, nemzőszervűvé tégy engemet, úgy tán…! Úgy!”
Nem kérem ebokikőt, hogy széppé is tegyen, szép sosem akartam lenni, csak hozzáméltón jólábú, jó, egészséges, álló nemzőszervű.
És leszek is, leszek, szempillantás alatt leszek olyan.
Kis téri bogár köve hát működik.
Hála néked kis nikiszemű!
Most eltelik sok nap, ifjú egészségben: az ötvenedik napon látogat meg a Kedves.
Meg sem lepődik, hogy mily ifjú, nőtt fogsorú, újra fekete hajú, nyuszilábú lettem.
Tán nem is emlékszik, milyen voltam.
Mellém telepszik, és kezét bizodalmasan kezembe nyújtja.
És máris kérdez, kérdez újra.
Hölderlint kérdi, Kantot és Laplace-t.
Kérdi csillagok járását, holdak keltét, nyugtát, teltét és fogytát.
Attila költészetéről kérdez, és Giorgionéről.
Nem tudok semmit: nincsenek mondataim, ölelni próbálom, mutatni, hogy ifjú és erős a karom újra, és bűztelen tátog a szájam újra, és álldogál szervem szép böködőre.
Amire, mikre nem figyel Lalagé, nem ám!
Csak azt mondja:
„Azt hittem, te majd felelsz nekem mindenre, mesélsz buddhákokról, krisztustettekről, de buta, buta ifjú vagy, nem tudsz te semmit.
Megyek az én bölcs Kedvesemhez, aki még szép is!
Nem kellesz te nekem, te ostoba!”
És Lalagé újra elmegy, újra itt hagy: szépen, ifjan, mint egykor vénen, csúfan.
Sosem lehet meg az, mi nem lehet sosem…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése