Bentről kifelé tekintve

A férfi az ablaknál állt. Mindig.
Az ablaknál. A függöny mögött.
Hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt. A férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a férfi üres volt. És magányos. Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is. A férfi az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt. Azért várt, mert a férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba  hidegét
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
A férfi az ablaknál állt, és arra gondolt, hogy ma sem történhetik semmi! Pedig történnie kellene már valaminek. Hogy minek? azt nem tudta. Már csak bentről tekintett kifelé a világra, mert így érezte biztonságban magát. Odakint az élet és a halál morajlott, nem ment ki hát többé.
Most nevet adunk neki. Legyen a Férfi az Ablak Mögött. Most elneveztük, de ettől semmi sem változik, a Férfi az Ablak Mögött már csak bentről kifelé tekintve figyeli világát, az odakint sebtiben lopakodó életet és halált. Ami azt illeti egyik sem tűnik kívánatosabbnak számára. Azt gondolja:
„Egykutya.”
Egykutya ha a szemben lévő ház kapujához taxi áll, s egy boldogan vigyorgó párocska száll ki belőle, és sietve indul egy nagy dugás reményében: egykutya, ha a másik befaroló taxiból fiatal házaspár lép ki nevetgélve, s az anya karján sivítozó kis csomag, újszülött fekszik: egykutya, ha tapintatos közönnyel hullaszállító áll meg a járda mentén. Egykutya.
A Férfi az Ablak Mögött estefelé kezdett igazán félni, ilyenkor állt órákig az ablak előtt, mert bent sötét árnyak kódorogtak a szoba - a hideg szoba, a mindig hideg szoba - elhomályosodó, fenyegető zugaiban, odakint viszont fények gyúltak részint az utcán, részint a szemben lévő ház lakásaiban, s a kivilágosodó ablakkeretekben emberek jelentek meg, s mint a moziban, nézhetővé vált életük.
A Férfi az Ablak Mögött már nem járt moziba, mert ahhoz előbb az utcára kellett volna menni, s odakint az élet és a halál morajlott. Bentről tekintett kifelé, a maga saját mozijára.
Leginkább a szemben levő ház első emeleti lakóit szerette megfigyelni, mivel azok éppen úgy, ahogy ő maga, nem az életüket élték, hanem valamely abszurd és számukra már fel sem ismerhető játékban vettek részt szakadatlanul. Egy férfi és egy nő, mint mindig. Ehhez az abszurd játékhoz mindig egy férfi és egy nő kellett - emlékezett hajdanvolt időkre a Férfi az Ablak Mögött. Játszotta maga is valaha, bár egykutya - gondolta.
Nem éltek jól, és jól éltek mégis - ez nyilvánvaló volt. Hogy házasok lettek volna, az már korántsem volt nyilvánvaló. Mindenesetre együtt éltek, de sokat, sokat, ó feltűnően sokat külön. A férfi gyakorta későn járt haza, a nő órákig várakozott az ablak mögött, orrát az ablaküvegéhez nyomva hátában érezte szoba hidegét, mert a szoba azért mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
Így történt: a férj vagy szerető megjött, későn jött meg: az asszony szemmel láthatóan ideges szemrehányásokat tett neki.
Egykutya - gondolta a Férfi az Ablak Mögött -, mert most is csak az történik, mint mindig és mindenhol. Ennek így kellett történnie.
Nem úgy történt! A férfi odaát egyre vadabbul ágált, a Férfi az Ablak Mögött már tudta, hogy rövidesen elcsattan a pofon, ahogy máskor is, ahogy mindig és mindenütt.
De nem úgy történt! Jaj, nem úgy! Odaát a nő hirtelen előrenyújtotta kezét, hideg fémen csillant az utcai lámpa fénye, és a nő ujjavége lobot vetett. Odaát a férfi még állt egy pillanatig, aztán megadóan összecsuklott, mint aki azt mondja: Hát persze! Egykutya! Egye meg a fene!
A Férfi az Ablak Mögött döbbenten nézte. Hiszen ez gyilkosság! Hiszen ez nem az, amit ő eltervezett! A nő odaát megváltoztatta a dolgok menetét, kilépett a játékból, átrajzolta a világ nyomorúságos képét! Egykutya - nyöszörögte, zihálta, lihegte a Férfi az Ablak Mögött, de egész valóját elöntötte a félelem, mert tudta: nem egykutya.

És most menekült! A mindig hideg szoba ablaktól legtávolabbi sarkába, már azzal sem törődött, hogy sikoltozó árnyak lábára hág. Nem megyek többé oda, dideregte, vacogta, hányta és motyogta magából! Soha többé nem mehetek oda!
Párnákat és plédeket vont magára, ezúttal nem csak a hideg szoba süvítő széljárása miatt,  hanem a falakon át áradó hangok ellen. De mindent hallott! Álló éjszakán át visítottak a szirénák: mentők és rendőrök, rendőrök és mentők.
Egykutya, a halottnak már egykutya - gondolta a Férfi az Ablak Mögött, aki már soha nem lesz az ablak mögött.
Félt. Jaj, hogy félt! Hogy tépte és marta a szobában száguldó jégvihar öregedő testét! Hogy kellett volna most valaki, aki átvigasztalja, átmelegíti, aki megértteti vele, hogy nem történt semmi, hogy egykutya ha mentő, vagy rendőrautó vagy hullaszállító áll is a szemben lévő ház elé.
Hangok, jelek egész éjjel. Az utcai csőcselék zaja. Az okosok, akik semmit sem láttak és ezért mit sem tudhattak, de mégis fecsegtek, locsogtak, kerepeltek egész éjszakán át. Ő pedig - ki mindent látott, hallott és tudott, ki hirtelen több lett az egész emberiségnél, egy gyilkosság ismeretével lett több bárkinél - a mindig hideg szoba árnyai közt kuporgott, párnákkal és plédekkel a fején, hogy ne halljon többé semmit, megértette: eddig sem élt emberi életet, de mostantól el lesz tiltva mindentől, mindenki kerülni fogja, mint pestisbe tekintő látnokot, s ő is mindenkit kerülni fog, mert a világ mától végleg kívül marad. Sötét, megvilágosító éjszaka volt.

És nem kelt fel a nap. A szoba hideg maradt, mert a szoba üres volt, s az ablakhoz nem mehetett.
Moziba már nem járt régen, mert ahhoz előbb az utcára kellett volna menni, s odakint az élet és halál morajlott. A Férfi az Ablak Mögött most bentről befelé tekintett, a mindig hideg szoba árnyjárta sarkai felé, a maga saját szellem-mozijára.
Csakhogy a nap, ha nem is kelt fel, de elmúlt, és hideg szárnyakon beröppent az éj. A Férfi az Ablak Mögött egész nap kuporgott, nem evett és nem ivott, mert nem ihatott és ehetett.
Az utcáról még mindig gyanús zajok szűrődtek, folyt a nyomozás, s a Férfi az Ablak Mögött ott a sarokban attól reszketett, hogy előbb utóbb ő is sorra kerülhet. Rendőrök dörömbölhetnek az ajtaján, s akkor fel kell kelni, ajtót kell nyitni, és emberekkel kell beszélni.
Rémisztő kilátás bármelyik! Rémisztő!
De nem történt semmi. Egész nap: semmi.

És ahogy eljött az éj, és jeges markába zárta őt, a Férfi fölkelt, és az ablakhoz indult. Talán csak a megszokás, a tehetetlenségi erő mozgatta. Bizonyára az mozgatta lábait, mert ő maga nem.
A férfi az ablaknál állt.
Mindig. Az ablaknál. A függöny mögött. Hátában érezte a szoba hidegét. A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt. A férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a férfi üres volt. És magányos. Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is. A férfi az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt. Azért várt, mert a férfi mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
És a nő is az ablaknál állt.  Az ablaknál. A függöny mögött. Hátában érezte a szoba hidegét. A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt. A nő mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a nő üres volt. És magányos. Az ablaknál állt a legforróbb nyárban és legjegesebb télben is.
A nő az ablaknál állt, és azért állt az ablaknál, mert várt. Azért várt, mert a nő mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert hátában érezte a szoba hidegét.
A szoba mindig hideg maradt, a legforróbb nyárban is, mert a szoba üres volt.
És így tovább a végtelenségig.
Nem lehet, uram istenem, nem lehet - vinnyogta a Férfi az Ablak Mögött.
De lehetett. Minden ugyanúgy lehetett. Megérkezett odaát a férfi, újrakezdődött a veszekedés, és a Férfi az Ablak Mögött megértette, hogy most már mindig, minden, mindörökre így marad, ebben a halálos dermedtségben, ebben a süket csöndben, ebben a halotti baromságban.
Mindig, minden, mindörökre.
De nem maradt!  Jaj, nem maradt! Odaát a nő hirtelen előrenyújtotta kezét, hideg fémen csillant az utcai lámpa fénye, ám akkor, még mielőtt a ravaszon nyugvó ujj elmozdult volna, a pisztoly elfordult az utca felé, rászegeződött a férfire az ablak mögött, és a nő célzott, gondosan, bentről kifelé tekintve.