Ez nem pipa! Ez nem én vagyok!

A minap egy egészen egyszerű kérdésre – a kérdező legnagyobb meglepetésére – nem tudtam autentikus, jó választ adni. A kérdés úgy szólt: ki vagy te?
Én azt feleltem: nem is tudom.
Magamat – magamban - úgy hívom: én. Ha hivatalos helyen kérdik, azt felelem: René Magritte vagyok.
Közeli barátaim, ha szólnak hozzám, azt mondják: te. Mások úgy beszélnek rólam: ő. Rosszabb esetben: az.
Azon kívül festő is vagyok. Ugyan, miért érdekelne engem a festészet maga? A festészet egy eszköz, instrumentum, organon, mellyel kifejezhetem viszonyomat a valósággal, melynek segítségével vizsgálhatom a valóságot. Engem a valóság érdekel, nem a festészet.
És a film is eszköz, intsrumentum, organon.
Tehát – végül is - nem tudom, ki és mi vagyok.
Tény, hogy a belgiumi Lessines-ben születtem 1898. novemberében, Leopold Magritte legidősebb fiaként. Első rajzóráimat 1910-ben vettem, és hát lett, lőn, hogy 1912-ben anyám öngyilkosságot követett el: a Sambre folyóba vetette magát.
Ott voltam, igen, jelen voltam a holttest kiemelésénél. Életre meghatározó élményanyagot gyűjtöttem akkor, látásanyagot.
Anyám lebegő holttestének képe, arcát takaró ruhája ihlethette 1927-1928 közti festménysorozatom, melyeken az arcok holmi anyaggal letakartak, a szereplők megismerhetetlen arcúak, mint anyám volt, miután kiemelték a Sambre futó vízéből a rakodópartra.
(Második kép odafönt: Szeretők)
 Szerelmespár; szeretők.
De vaj’ kik ők? Minők?
És hol, mely
mesebeli holdtájon élnek?
Arcukat halotti lepel
takarja el.
Halottak-e szegények?
Szegény, szegény
holt szerelmek, lelkek,
emberek, szeretők.
Miféle vidék szülöttei ők?

Brüsszelben, az Académie Royal des Beaux-Arts -ban tanultam két éven át, 1918-ig, aztán biztosan valamit dolgoztam ’22-ig; hogy mit, nem emlékezem.
Arra emlékezem, hogy anno Domini 1922. feleségül vettem Georgette Bergert, akivel már kilenc éve ismertük és szerettük egymást.
Hogy ennünk, innunk legyen mit, poszter- és hirdetéstervezőként egy tapétagyárba szegődtem el, szerencsére nem kellett sokáig élnem ebből, mert az 1926. esztendőben a brüsszeli Galerie la Centaure tulajdonosának megtetszett az Elveszett zsoké című képem, és szerződést kötött velem festményeim eladására. Ez aztán lehetővé tette, hogy csak a festészetnek éljek, a szegény tapétagyárat magára hagytam, de tudomásom szerint aztán is elboldogult valahogy.
(Harmadik kép odafönt: Az elveszett zsoké)
Tudom, emlékszem, bizonyos.
Kétségtelen, való, biztos,
a rajtvonalnál a többiekkel együtt,
mikor a rajtszalag felpattant indultam,
tudom, emlékszem: velük együtt.
Milyen egyedül poroszkálok,
aztán vágtázom fák során
most lovam hátán.
Csodafák, egylevelűek
kísértik tévedett utam.
A helyes út nem kerül,
utat már nem lel a lovam.

Ott, abban a galériában, 1927-ben volt az első önálló kiállításom: többnyire olyan képeket adtam, melyek nem voltak figurálisak, túlnyomó részük merő absztrakció volt. Mit adhattam volna? Én így láttam akkoriban a világot, nem figurákat láttam, hanem a figurák mögött az  elvonatkozott lényeget.
Hej! Hogy szörnyülködtek a kritikus urak, azt vártam hányni kezdenek, vagy elkapják a grabancomat.
Akkori képeim rávezettek a nagy titokra: ha egészen, gyökérig realista is egy kép, ha minden részletében kimunkált, látszati, akkor sem a valóság, hanem annak égi mása.
Festettem hát egy tökéletes látszatú pipát, épp csak nem füstölt a kép, aztán aláírtam:
 „Ez nem pipa!”
Azt hiszitek, értették a finomkodó kritikusok meg műértők? Á!
 „Hogyhogy nem pipa” – kérdezték -, „mikor világosan látszik, hogy pipa.”
És legfeljebb elvigyorodtak, hogy milyen jóízű tréfálkozó vagyok én, igazi vicces fiú.
Pedig én nem vicceltem, hanem egész komolyan rájöttem a művészet lényegére. Én akkor ott álltam a Művészet Megértésének Kapujában, de senki komolyan nem figyelt rám.
Én viszont meg sem próbáltam magyarázgatni, hogy nem, uraim, nem pipa ez, bizony,  hanem festmény: vászon, olajfesték, némi átverés, perspektíva, látszat, egyszóval ábrázolás, tekhné, de semmiképpen se  pipa!
Azt akartam, hogy a szemlélő tudata egyetlen pillanatig se maradjon veszteg, hogy ugrándozzék, mint majmocska ágról-ágra a tökéletes kép és a logikus állítás között. Pipa vagy sem?
No?
A kritikusok nyammogásától, a sikertelenség bénító mérgétől depresszióssá váltam, egyre gyakrabban jutott eszembe anyám öngyilkos igazsága.
Hogy szabaduljak akkori lelkiállapotomtól, Párizsba, a világ fővárosába, a fények városába – vagy mi? – utaztam, hátha nagyobb megértés vár ott.
Tévedtem, Párizs sem bizonyult megértőnek, de haszontalan mégsem volt a párizsi út: Giorgio de Chirico barátságát köszönhetem Párizsnak, és az ő általa „a szeretet dalá”-nak keresztelt művemet; nem kevésbé azt, hogy érdeklődésem a fizikai világ felől a metafizikai felé fordult. Kintről befelé kezdtem tekinteni.

Közben azonban tönkrement és bezárt a Galerie la Centaure, több jövedelemforrásra onnan nem számíthattam; öcsémmel művészeti ügynökség alapításába fogtunk, visszatértem tehát Brüsszelbe. Kivételesen sikeressé vált egy elgondolásom, tán azért, mert öcsém is benne volt, minden esetre az ügynökség megélhetést biztosított mindkettőnk számára.
Brüsszel akkoriban a kultúra iránt érdeklődő baráti körök találkozóhelye lett, igazán nem volt nehéz hasonszőrű művészbarátokra lelnem.
Megismertem és megkedveltem André Bretont, Paul Éluard-t, Joan Mirót. Baráti, harsogó viszony alakult ki közöttünk Salvador Dalíval.

1929 és 1940 között több újság és lap szerkesztője voltam ugyan, de érdeklődésem központjába akkor váratlanul a film került: a film, a film, a film, mely elbűvölt-bájolt.  Több rövidfilmet is forgattam azokban a szép években.
 Festészeti ízlésem továbbra is az impresszionizmus és az  impresszionisták felé hajlott, hajtott, de magamat nem soroltam volna közéjük. Magamat egyetlen izmusba, kalitkába sem soroltam volna szívesen, de nyughatatlan lelkem társakat keresett, nyughatatlan társakra leltem.
Társadalmilag, politikailag sem szívesen tartoztam hosszú időn át bárhová: beléptem mozgalmakba, kiléptem, elvegyültem: a belga kommunista pártba is beléptem, majd igen hamar kiléptem abból. Radikális naivitásukkal hamar torkig laktam.

Amikor 1940. május május tizedikén Hitler lerohanta, majd a május huszonnyolcadikai fegyverletétel után megszállta Belgiumot; én nem mentem semerre,  Brüsszelben maradtam, és ez  szakításhoz vezetett Bretonnal. Ebből az időből való munkáimon régi pesszimizmusom és erőszakos hangvételem jelentkezett újra. És fejfájásom, meg valami szorító, vad fájdalom a hasüregben és a medence táján.
Későn értem meg a sikereket: New Yorkban képeimet két retrospektív kiállításon mutatták be: először a MOMA-ban 1965-ben, aztán a Metropolitanben, de az már halálom után.
Én pedig súlyos beteg voltam akkor, orvosaim hasnyálmirigyrákot diagnosztizáltak, és abban is haltam meg, 1967. augusztus tizenötödikén, alkonyattájt. Brüsszelben, a schaarbek-i temetőben nyugtattak el, fektettek sírba.
Ami ott nyugszik a föld alatt, az nem én vagyok, az aztán végképp nem!