Akéla

Fecsegő, csacsogó
kicsi macska:
nyafogó, ragyogó
csevegő.
Ki hercegnőként
lépdegél a hóban,
és olykor  a gazdi
néki csak levegő.


Ha két tenyeremet úgy zártam össze, mint ki vizet mer holmi hegyi patakból vagy forrásból, Akéla éppen elfért meregető tenyeremben, mikor összeköltöztünk.
Az összeköltözésről nyilvánvalóan más véleményünk volt nekünk kettőnknek: én azt gondoltam, hogy végre valahára szereztem egy nagyon bájos kiscicát, akinek köszönni lehet, ha magányos bérleti szobámba estefelé megtérek, és simogatni, ha nagyon fáj a szegény, egyedülvaló lelkem; ő meg azt gondolta, hogy szerzett egy gazdit végre, aki majd ellátja minden földi jóval.
Manapság azt gondolom: neki lett igaza.
Habár: nekem se volt rossz vele élnem.

Akéla egy szeptember végi napon érkezett meg hozzám „lakótársnak”: valamivel reggel hét óra után jött, egyenest az iskolába, ahol tanítottam akkoriban.
Cipősdobozban hozta Livi, kiről egyszer majd még mesélnem kell, mint az egyik legbájosabb, legkedvesebb kis tanítványomról: nem önhatalmúlag szállította be a suliba Akélát Livi, megbeszéltük a kiscica érkezését.
Azért mégis csak meglepődtem, amikor halkan, nyafizva nyávogott a magyar-szertár beléptemkor.
Eltekintve attól, hogy várt-cica volt Ő, aznap – legalább is a lánytanulók körében – nem úgy működtek a magyar órák, mint más napokon, mikor szintén nem nagyon működtek.
A lányok képtelenek voltak a tanteremben nyugton ülni, vagy ha beültek is az óra elejére – udvarias gesztus volt ez pusztán, rám való tekintettel -, igen hamar el kellett sietniük a szertárba, nehogy – úgymond – a kiscicának valami baja essék.
Éhen haljon, vagy ilyesmi.
Megbetegedjék váratlanul.
Márpedig, ha a lányok mentek a szertárba cicát ápolni-gondozni, akkor előbb-utóbb a fiúk is kényszert éreztek cicaápolásra-nézésre.
Komolyan: én megpróbáltam tanítani – a tanár úr utált lógni -, de nem igazán lehetett.
Akéla fölbukkanása napján pukkadásig lakott tejjel, túró-rudival, meg mindenfélékkel, amit enni tudott: az ám, csak hogy Akéla már maroknyi korában is nagyon sokat és bármit tudott enni.
El lehet képzelni nyugodtan egy tejjel-mézzel folyó cica-kánaánt a szertár helyén.

Rejtély volt és marad számomra, hogy oly sok zaba után, mit életében Akéla elzabált, hogyan maradhatott annyira csinos, jó kiállású cica?
Mert azt el kell ismerni – valljuk csak be gyorsan! -, hogy rendkívül karcsú, és szépséges cica maradt Ő mindig.
Akéla egyszerűen gyönyörű volt.
Sem soványka nem volt Akéla soha, sem elhízott gimb-gömb-macska nem lett belőle.
Éppen megfelelően szép testalkatú volt.
És tökfekete színű, csak mellénykéje és papucskája készült fehérből.

Tisztáznom kell a nevének történetét, különös tekintettel Éva néni nevű egykori, imádott szomszédomra, aki szerint Akélának nem lehet egy cicát hívni, mert egy hangot sem ért belőle.
(Gyurikám! A cicáknak ciccegős nevet kell adni!”
Ebből következően Akéla Éva néni megszólalásaiban „ciccc-cicc-cirmi” néven vonult be kajálni.
Amúgy, nagyon okos cica volt Akéla: ha Niki vagy én hívtuk, mindig Akéla néven szólongattuk, és rohant is elő a harmadik szomszéd kertjéből. A mi esetünkben hallgatott az Akélára: ellenben, ha Éva néni akarta megkínálni valami reggeli-ebéd-uzsonna-vacsora-nasival, akkor egészen megfelelt számára a „cicc-cicc-cirmi” is. Futott az én cicám Éva-néni cirmijére, mint ki nyuszivá lett. Nem viccelek: még a fülei is nyusziként lebegtek mögötte valahol…)

Nevének története pedig a következő.
A mi családunk cicákkal történő kapcsolata egy pest-környéki, de minden lakott helytől elég távoli tóparton kezdődött. A legközelebbi lakott település is legalább másfél – két kilométerre volt a mi családi sátortáborunktól.
Éppen ezért volt valódi rejtély, hogy mi módon került a nyárfaligettel övezett sztyeppére az a kis cica, aki nagyon hozzánk szokott.
Eleinte messziről ismerkedett velünk, mit úgy kell érteni, hogy elnézegette tüzünk fényeit, szagolgatta főztünk illatait, de nem jött közelebb.
Legalább is napközben nem: éjszakánként viszont belógott a kettős sátorponyva közé, és ajándékokat hagyott nekünk.
Zsákmányait rejtegette a két sátorlap közé ez a nagy vadász.
Mert az a kis cica igazi vadász volt: apró cickányokat ejtett el, kisvadakat, miket a mezőn lelt. Sőt!
Ha nem a saját szememmel látom, el sem hittem volna: halászott is.
Megült a tóparton, meditatív állapotban nézte a tükörsima tó vizét, és olykor lecsapott kis mancsaival. És tízből legalább öt esetben egy-egy sneci, kisebb naphal maradt a karmain.
Néhány nap eltelt ilyen távoli barátkozásban, aztán közelebb csalogatódott, és kellemesen összemelegedtünk.
Az a cica egészen fekete volt, semmi fehér mellény, semmi fehér papucs: fekete volt, mint az éjszaka, vagy mint a korom.
Egyszerű, túl egyszerű lett volna kedvenc regényünk alapján Bagirának nevezni, na de nem a mi családunkban, ahol a legegyszerűbb dolgok váltották ki a legnagyobb ellenállást.
Így lett a cica neve – ugyanazon mű alapján – Balu.
Eltelt a három nyaralós hét, és Balut képtelenség lett volna ott hagyni a mezőn, hisz már annyira összenőtt velünk: hazakerült hát.

Amikor néhány év múlva szétszakadt a családunk, elváltunk, és én hozzákezdtem albérletből – albérletbe vándorlásomhoz, és a magányos életemhez, azt gondoltam: legalább egy cicám lenne, hogy legyen magyarázatom a sok magamban beszélgetésre.
Akéla így került képbe, és azért lett Akéla, mert a Dzsungel könyvéhez már ragaszkodtam akkor: Sir Kánnak nem akartam nevezni, Kának meg igazán nem lehetett azt a kedves kis jószágot.
Nem volt kígyószerű az én kiscicám, igazán nem.
Ezért Akéláról, a farkascsapat vezéréről neveztem el.

Ugye bízvást bízhatom abban, hogy nem kell bizonygatnom: nagyon szerettük egymást mi ketten Akélával.
Részemről ez egészen természetes volt: már hogyan is ne szeretne az ember egy szénfeketét, kinek hófehér mellénye és hasonszínű tappancsa van, és nagyon kedves, nyafis módon képes nyiffegni.
Szeretetem egészen önzetlen volt, és Akéla is szeretett engem, már amennyire egy cica – mérhetetlen egoizmusában, önzésében - szeretni képes valakit.
Mert az például elképzelhetetlen dolog, hogy amikor a gazdi fáradtan hazatér, letelepszik a karosszékbe, és nagyon vágyik arra, hogy cicája az ölébe telepedjen, odajöjjön Akéla.
Á! Nem, persze, hogy nem.
Hívhattam, csalogathattam, bármi szépen beszélhettem hozzá, be nem telepedett volna az ölembe.
Bezzeg ha éppen nem gondoltam rá, mert elmélyülten olvasgattam, na akkor! Úgy föl tudott telepedni Thomas Mannra egyetlen bravúros vetődéssel, hogy egy bötűt többet olvasni nem tudtam. Ami azt illeti, maga Mann se tudta volna többé megérteni azokból a roncsolt lapokból, hogy vajh’ miről is írt ő a Varázshegyben.
Akéla varázslata a könyveket illetően hegyekben állt.

Mindennek a cicatermészetnek ellenére: mi szerettük egymást Akélával: ám Nikire kénytelen voltam olykor féltékenynek lenni, mert azért a „nonplusultra”, az Niki volt.
Egyáltalán nem csoda: mikor Niki kiállt az udvari ajtóba, oly végtelenül lágy hangon tudta csalogatni (Cica! Cica! Akélaaaaa!” ), de olyan lágyan, olyan édesen, hogy közvetlen mellette állva is csak alig lehetett hallani.
Épp azon a kedves-szép hangján hívogatta, amivel engem is örökre magához láncolt.
E hang csalogatását  Akéla a harmadik kertből is meghallotta, és hazajött.
Fogalmam nincs hogyan hallhatta – tán volt Niki és Akéla közt valami láthatatlan, mágikus kapcsolat is -, de előbb-utóbb Akéla megérkezett.
És nem kifejezetten a kaja, hanem Nikoletta meleg ölelésének reményében jött haza.
Láttam, amit láttam, tudom, amit tudok: akkor sem borult ki, amikor kiderült, hogy Nikoletta egyáltalában nem vacsorára invitálta, csak kicsit szeretgetni akarja.
Így igaz, így: volt igaz.
Hát már hogyne lettem volna féltékeny?

Remélem már kiderült az eddigiekből: Akéla lány volt, leánycica.
(Tudom, tudom, nincs szükségem kekeckedő véleményekre, tudom, hogy a Dzsungel könyvében Akéla hímnemű: ha nagyon akarnék dicsekedni, még azt is megmondanám, hogy azt jelenti szanszkrit nyelven: FARKAS. A dolgok sokkal egyszerűbbek olykor, mint gondolnánk. Én pl. azt hittem sokáig, hogy a szintén Kipling-szereplő Háti neve abból ered, hogy az elefántoknak széles, több embert elhordozó hátuk van. Hát nem, nem, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem: majdnem fölnőtt fejjel kellett megtanulnom, hogy a hatah szanszkrit nyelven = elefánt, a hatih meg egyszerűen nőnemben van. Sokat megtud az ember, ha nyelveken kezd tanulni!)

Na mindegy, szóval Akéla lány volt, és sokáig nem veszítette el lányságát, mert gyáva egy kis cica volt mellesleg.
Vagy apáca-hajlamú.
Nem tudom.
Ha jöttek a macskajajos éjek, akkor Akéla is bepöccent, és ki is szökdösött az éjbe, de valószínűleg nem hagyta magát elcsábítani.
Mi több: egyszer Éva néni kifejezetten átcipizte egy olyan házhoz, ahol uszkve három kandúr is élt, de az én kis apácám – így mesélte Éva néni – bebújt egy asztal alá, és ki tudja, miféle álombéli macskahercegnek őrizte szüzességét.

Hogy aztán mégis milyen csavargótól esett teherbe? Ki tudja?
Megesik ilyesmi nem cicákkal is, igaz?
Tiltakoznak a királyfinál, aztán hármat szülnek a postásnak, ki pedig csak egyszer csengetett.
Tény, ami tény: áldott állapotba esett az én szépséges Akélám, és ennek mi Nikivel fölöttébb örültünk.
Amint láthatóvá váltak vemhessége jelei, azonnal csinos szülőszobát építettünk neki, kibéleltük puhán, és többször is megpróbáltuk Akélát beleszoktatni.
De azt, hogy beletunkoljuk egy pihe-puha dobozba, a mi kis független szellemű Akélánk nem tűrte, úgyhogy abban a szülődobozban nagyon röpke másodperceket töltött csak.
Természetesen nem is ott szült, hanem a kerevet alatt, és két furán csíkos kis gyermekét is ott tárolta.
Nekünk persze megmutatta őket, de csak rövid időkre, aztán vitte vissza a kanapé alá.

Akkor tájt foci vébé volt, nem tudom már hányadik, csak arra emlékszem, hogy a brazilok nyerték, elütve az olaszokat a döntőben.
Persze kedvenc olaszaim – szokásuk szerint – nagyon nyögvenyelősen kezdtek; ezek mindig kiszúrnak velem, szerintem egyszer a csoportselejtező során fogom szép életem bevégezni szívinfarktusban, amikor majd Alsó-Üzbegisztán válogatottja épp nulla-nullát játszik Itáliával.
Szóval valami nagyon fontos, és nagyon nyögős meccs volt, vagy vesztésre, vagy döntetlenre álltak az olaszok, néhány perccel a lefújás előtt.
Én a kanapén térdeltem, álltam, ugráltam, izgultam, Akéla az ágy alatt őrizte kicsinyeit.
Niki csak később volt várható: és akkor…
Akkor az olaszok nagy nehezen bekotortak egy gólt, épp csak, de bekotortak.
Üvöltöttem a gyönyörtől, „góóóóóóól”, és rácsaptam a heverőre örömömben.
Na, akkor előugrott az ágy alól egy harcos kistigris, párduc, cicába oltott jaguár, és alaposan a képembe mászott.
Akéla engem sosem hallott kiabálni, bármit tett is, legfeljebb emeltebb hangon beszéltem, de kiabálni én?
Áááá!
Így hát joggal gondolhatta, hogy idegen vadállat tört a szobába, és kicsinyeire pályázik, ő pedig megvédte azokat bátran.
Nagyjából ez volt az egyetlen konfliktusunk, de szakításra nem került sor.
Persze bocsánatot sem kért soha tőlem.
Naná!
Hisz neki volt igaza.