A legszebb ajándék

Tanári pályám úgy hozta, hogy kezdettől fogva középiskolában tanítottam, de egyszer, három évre óraadóként átkerültem a Hernád utcai általános iskolába is.
Hogy mindjárt előre bocsássam: nagyon élveztem, bizonyos szempont alapján még jobb is volt az ötödikesek – nyolcadikosok tanítása, mint a középiskolásoké. Nem mintha azt nem szerettem volna, de ezek a gyerekek sokkal nyitottabbak, kedvesebbek és szeretetüket jobban kimutatni képesek voltak, mint a cinikus gimnazisták, szakközepesek.
Történt egy reggel – nem volt első órám, de én attól függetlenül, mindig nyolc előtt mentem be -, hogy az Igazgató néni izgatottan szaladgált föl-alá a tanáriban, mert az egyik tanító néni nyolc előtt öt perccel telefonált, hogy késni fog legalább egy órát.
Kati néninek rámtévedt a szeme, aztán tudatosítva magában a helyzetet, megkért, hogy ugorjak be egy órára az elsősökhöz!
Mármost.
Én a kicsiket – elsőtől negyedikig – kizárólag onnan ismertem, hogy ők az első emeleten laktak (a nagyobbak feljebb, a másodikon meg a harmadikon), viszont a tanári dohányzó helyiség – máig nem jöttem rá, milyen okból – az elsőn volt. Gyakori látogatója voltam a dohányzónak, minden szünetben, amikor csak nem voltam ügyeletes, ott, az első emeleti folyosón találkoztam én csak a „kicsikkel”.
Tanítani sosem tanítottam őket, ahhoz bizony másfajta pedagógiai ismeretek szükségesek, mint a nagyokhoz.
Mondtam is ezt Katikának, de Ő csak legyintett, mondván, hogy egy órát kell csak kihúznom, addigra megjön a tanító néni.
Lebaktattam hát a töpcsikhez.
Tanító nénijük fiatal, kedves, csinos „lányka” volt, én meg már akkor is majdnem vénember, nagy, őszülő szakállal és csinosnak, kedvesnek kicsit sem nevezhető; sejtettem, milyen érzelmeket váltok ki, amikor belépek, a kicsikből.
Úgy lett: a kiváltott érzelemre az ijedelem a legmegfelelőbb szó.
Kérdezem Őket, milyen órájuk lenne, mire az első padban ülő – gyönyörűséges – kicsi leány mondja, hogy olvasás.
Na, gondoltam, az azért némileg szakmába vág, még se számtan, tehát elővetettem Velük a könyvet, mert csak felügyelni, semmit sem csinálni szívből gyűlöltem.
Kikerestettem legutóbbi olvasmányukat, aztán megkértem a kis Gyönyörűt, hogy kezdje olvasni.
Koratavasz volt, március tája; már elég folyamatosan tudtak olvasni, különösen ez a Leányka, aki valószínűleg azért is ült az első padban, mert a legértelmesebb volt az osztályban.
Az olvasmány is koratavaszi volt, valahogy így kezdődött: „Tavasz van, olvadoznak a jégcsapok, kövér vízcseppek gördülnek alá…”
Máig nem tudom, milyen tanári ösztönből, megállítottam a Leánykát, s megkérdeztem az osztályt, ki tudja mi az a jégcsap.
Naná, hogy nem tudták! (Amúgy ott és akkor jöttem rá, miből erednek a nagyobbak – fel egészen az érettségiig – szövegértési gondjai. Eszükbe jut olykor a tanítóknak, tanároknak, hogy arra is rákérdezzenek, ami nekik evidencia?)
Elmagyaráztam, aztán azt kérdeztem, jó és mi az, hogy gördül?
Fogalmuk nem volt.
Szerencsémre a tanári asztalon – rendetlenséges szerencse -, ott volt egy elfogyott vécépapír-csomag gurigája, azon egész jól tudtam szemléltetni a gördülést.
Odahívtam tehát kicsikéimet a tanári asztal köré, avval, hogy máris megmutatom nekik, mi a gördülés.
Elsősöknek – szerintem még feljebb is – negyvenöt percet ülni a padban valódi kínszenvedés, szólításomra úgy gurultak elő padjaikból, mint kis hógombócok, és körülállták a tanári asztalt, míg Gyuri bácsi szemléltetett.
(Közben érezhetően oldódott feszültségük is a szakállas, vénemberrel kapcsolatban, ez jól érzékelhető volt.)
Aztán megnéztünk még néhány érdekes dolgot a gördüléssel kapcsolatban, például, hogy ha a guriga a biciklijük kereke lenne, egyetlen körülfordulással – lám! – milyen hosszú utat tesz meg a kerék az asztalon.
Szóval összehaverkodtunk, és az óra végén már a legtöbben azt kérdezték, én jövök-e a következő órára is, majd hangos sziagyuribácsival, meg csókolomgyuribácsival köszöntek el.
Mert persze részint végszóra befutott a tanító néni, részint nekem már volt második órám.
És most következik a címben jelzett ajándék.
Nagyjából két szünettel később mentem le a dohányzóba: én annyi csókolomot, sziát, de kislányoktól még ölelést is, tán soha nem kaptam harminc év tanárkodás során: a folyosón ügyelő tanító nénik egy árva kukkot sem értettek ebből, azt se tudták,honnan ismernek engem az elsősök.
Megyek tehát a folyosó vége, a dohányzó felé, egyszerre elém terem Zsani – a Gyönyörű, Okos kislányka -, felém tartja összezárt kezecskéjét, és azt kérdi: „Kérsz, Gyuri bácsi?”
Szétnyitotta kis markát: előbb fel sem ismertem azt a három, kicsi, piszkos kezétől korántsem fehér tikktakk cukorkát, amit elém tárt.
Három kicsi szem tikktakkjából Zsani az egyiket nekem adta!
És én büszkén el is fogadtam az ajándékot,  a jutalmat, és esküszöm, inkább éreztem megtisztelve magam, mint mikor miniszteri kitüntetést kaptam.
Máig állítom: megtisztelőbb is volt az a szem cukorka.