Az Értelem és a Képzelet idején

ELŐBESZÉD
Azt hiszitek, igazán azt hiszitek, hogy e kettő egy és ugyanaz?
Hogy az értelem és a képzelet ugyanabban a fizikai időben lát, hall, szagol, ízlel és tapint?
Ó, szent együgyűség!
Már hogyan lenne egy és ugyanaz?
Egy nap szép Kedvesemmel a Scrovegni-kápolnában egyetlen múló pillanat; egy pillanat a bitófán függve maga az örökkévalóság.
Ami alább következik az tán csak egy percnyi álom volt, és lám, hány fizikai oldalt töltök meg vele, hány valós percedet rablom el jó Olvasó? És rablom önmagam jobbra való idejét.

***   ***   ***
Még mindig INVOKÁCIÓ
Irodalomesztétikára eszmélkedő koromtól fogva mindig is az volt a sejtésem, hogy az ókori görögök egészen másként, hogy úgy mondjam relatív módon tudták szemlélni mondjuk például a korukban is látható, olvasható tragédiákat. Relatív, oszcilláló mód ítélkeztek jóról, rosszról, bűnről, bűntelenségről. Egyszerűen azért, mert birtokában voltak mitológiájuk (mitosz logosz: mítoszok ismerete, tudása!) teljességének, és mikor például az Antigonét nézték, tudták azt is, hogy Eteoklész és Polüneikész meg Kreón kik voltak valójában, milyen szerepet vittek korábban.
Legerősebben eszmélkedő időmtől fogva Agamemnón, Élektra, Oresztész tragédiája foglalkoztatott. Az anyagyilkos Élektra és Oresztész, a férjgyilkos Klütaimnésztra sorsa, és  relatív igazsága.
Ezen gondolatok elmém környékezték, midőn ennek az elbeszélésnek írásába kezdtem.
Most már indulhat a történet!

Szép Európa közepén, egy szép országban található Budapest, én szép Városom.
A szép országnak majdnem a közepén van ez a szép város, és Budapest középső vonalában folyik az ősi Iszter, a szép Duna-folyam.
Ott folyamodik két partjához némi ölelésért.
A szép Duna-folyó közepén nyújtózkodik az Erzsébet-híd, annak meglehetősen közelében (Európa közepén?) lakom én.
Ha szembeállunk a Duna sodrásával az Erzsébet-hídon, azaz északnak fordítjuk tekintetünket, a budai oldalon, kevéssel északra, bal kéz felé egy mocskos csatorna nyílása nyílik Budáról.
Tudni kell erről a csatornanyílásról, hogy nem egyszerűen Buda szennylevét önti az egykor kék Dunába, és mossa a város minden szennyesét, nem ám!
Tudni kell, hogy e csatorna nyílása egyenest a Tartaroszba, Hádész árnyak lakta világába vezet.
Bizony.
A dolgot magától Hádésztől tudom, ki meglátogatott nemrégiben egy éjjel, hogy elborozgassunk, juhsajtot együnk frissen szedett olajbogyóval; márpedig Hádész tudja, amit tud, hisz leköltözése után épp róla nevezték el a Tartaroszt.
Mióta pedig megtudtam, hogy ott az Erzsébet-hídnál nyílik az Alvilág lejárata, egyre csak izgatott a dolog, mert két-három mítosz-emberrel, mese-emberrel nekem föltétlenül találkoznom kellett.
Így hát egy napon - pontosabban éjjelen - odalopóztam a csatornanyíláshoz, és orrom befogva belévetettem magam abba a sötét, büdös nyílásba.
Hat nap és hat éjjen át zuhantam, görögtem, pörögtem lefelé, zuhantam és csusszantam, hol lábbal, hol fejjel előre, míg az Akherón partján nem landoltam.
Elég könnyen kiszámítható, hogy mily mélyre csusszantam: 304128 kilométer mélyre zuhantam. Bárki utánaszámolhat, így van. És ez elég mély hely, igaz?
Mindenek előtt összeszedtem magam kissé – ilyen elgyötörten nem kerülhetek Agamemnón, Klütaimnésztra, Élektra szeme elé -, aztán gondosan kiköptem a gránátalma magvait, és földre öntöttem Léthe forrásvízét, amivel Kháron kínált az Akherón tulsó partján, ahová érkeztünk, és ahol lábamat az igazi Alvilág földjére tettem, immár a kapun túl.
Ezt mindenkinek ajánlom, aki hozzám hasonlóan élve jut el egyszer a Hádészbe. Az alvilágnak ugyanis nem az a nagy erőszaktétele rajtunk, hogy odaláncolnak, vagy más hasonlóan tolakodó gesztussal tartanak minket a Tartaroszban, nem. A titok a gránátalma magvaiban és a Léthe vízében rejlik, mert aki azt megeszi, megissza, az elfelejti, hogy valaha is élt a fölső ragyogó fényben: úgy képzeli, úgy tudja, hogy mindig is csak a Hádészban létezett, s többé nem talál vissza a fénybe.
Én viszont – köszönhetően annak, hogy olvastam egyet-mást – nem feledtem semmit, mindvégig agyamban maradt, hogy vissza kell majd térnem, mert vár ott valaki rám.
Az Akherón túlsó partján álltam, körbeforduló aszfodélosz-tájakon, aztán kezdtem a szellemidézést.
Aszfodéloszok száradó száraiból áldozati tüzet raktam;  különös tűz lobbant, hádészi, alvilági, melynek fényköre nincs, csak maga a láng fénylik, de nem lobban semerre, körötte Hádész birodalma sötétben maradt.
Kezem a lángba mártottam, és úgy szólítottam az árnyakat: „Jó árnyak, szép árnyak, egykor éltek lelkei: jertek! Jöjj, jó Agamemnón, szép Klütaimnésztra, jellemmel teli Élektra! Jertek!”
Dörgő lépteit elhagyva, tartaroszi léleksuhanással érkezik elsőként Átreusz fia, Agamemnón, seregek ura, és én szárnyas szavakkal ekként szólítom meg: „Hírneves Átreidész, sereget-vezető Agamemnón! Miként jutottál e balvégzetű helyre, téged a hosszuranyujtó végnek míly neme vert le? Tán a hajóidat Poszeidón isten rántotta a mélybe, vagy pedig ellenséges nép kaszabolt le a földön, midőn asszonyukért meg a városukért verekedtél?”
Ezt mondtam,  mire választ adva azonnal ekként szólt: „Barátom, bárki vagy is, tudd meg:nem sujtott le Poszeidáón a hajóimon engem, és nem is ölt meg az ellenséges nép sem a földön.”
Sóhajt Átreidész árnya, aztán így folytatja: „Aigiszthosz tervelte ki végemet, ő a halálom okozója, ő és elvetemült feleségem. Hazahíva ők, leszúrt ott - vendégelvén - mint ha ki barmot jászol előtt öl. Így haltam meg a legnyomorultabb véggel; a társak
hullottak körülöttem, akár a fehérfogú disznók hullanak nagy lakomák idején. Több mint tíz hosszú év folyt el Kronosz vízóráján, hogy nem jártam oroszlánkapus váramban, és alighogy hazaérkeztem, feleségem szeretője gyilkolt iszonyú halállal: e látványon keseregtél volna, akárhány ember hullását láttad is már: mellettünk a borosvödör, és dús asztalok alján hevertünk részegen, aztán holtan: vérünktől gőzölt a föld is. Legszörnyűbb volt, mint sikitott Priamosznak a lánya, Kasszandra, kit Ilionból vittem hajózó utamra, és akit oldalamon szúrt át a gonosz nő. És én magam is halódva, ejtettem le karjaimat, kard állt ki belőlem; és az az ebszemü nő elfordult, még a szemem sem fogta le, szám sem csukta be, bár Hádész fele ment már a lelkem.”
Árnyfejét most árnytenyerébe rejtve ím így folytatta Átreidész Agamemnón: „Nincs is az asszonynál iszonyúbb, mint nála kutyább sem, nála, ki elméjében ilyen rút dolgokat érlel:  mint amilyen csúf dolgot mívelt, lám, ez a nő is, törvényes férjét megölve. Hiszen hitem váltig  az volt, hogy majd gyermekeim s a cselédek jó örömére érkezem egykor meg: s ez a legszörnyebb gonosz asszony hozta magára a csúfságot, de a megszületendő összes nőre is, arra, ki jó leszen és szelid, éppúgy. Minden asszony gyalázatára gyilkoltatott meg engem!”
Így szólt ő; mire én így adtam néki a választ: „Jaj, bizony! Átreusz nemzetségét a messziredörgő Zeusz dühe éppen eléggé sújtja az asszonyi bűnnel, kezdettől: hiszen oly sokan elvesztek Helenéért, s íme, Klütaimnésztré íly cselt szőtt, míg oda voltál. De most menj Átreusz fia, és jöjjön Klütaimnésztra, gyilkos feleséged: őt is hallani vágyom!”

Hádész sötétjébe húzódott vissza ekkor Agamemnón, és könnyűárny-léptű Klütaimnésztra érkezett hozzám. A férjgyilkos. Félhangosan ki is mondom, pontosabban: kibukkan belőlem.
Nem védekezőnek, inkább érvelőnek hallom hangját: ”Feláldozta volna elsőszülött lányunkat, Iphigeneiát Aulisban, idegen: feláldozta volna, sőt, tán föl is áldozta! Hogyan is ne gyűlöltem volna meg? Akkor vert gyökeret bennem a bosszú vágya, a Trója előtti időkben. Auliszban gyűlekezett a hadsereg, ott akarta behajózni őket királyi férjem, seregek ura: de hosszú heteken át szélcsend honolt az auliszi parton, e miatt a harci vágytól égő görög sereg vesztegelni kényszerült.”
”Lányát áldozta volna? Ugyan, miért?” – kérdezem én. – „Miért kellett az áldozatot hoznia?”
”Agamemnón egy vadászat alkalmával megölt egy Artemisznek szentelt szarvast” – kezdi műtoszát Klütaimnésztra -, „és ezért az istennő szélcsenddel sújtotta az Auliszban vesztegelő görög flottát. A sereg – bizonyára tudod, idegen -  a trójai háborúba indult volna, és a főpap közölte férjemmel,  a királlyal: csak lánya feláldozásával engesztelheti ki az istennőt.”
Már tudom a folytatást.
Agamemnón lelki vívódások után, de végül úgy döntött, hogy akkor inkább lemond a görögöket ért sérelem elégtételéről, csak lánya maradjon életben. Sietve elküldte Arkoszt felesége és lánya elé, akiket közben a táborba rendelt. Iphigéniát azzal csalták az öbölbe, hogy Akhilleusz feleségül akarja venni, most viszont azt kell elhitetnie vele Arkosznak, hogy a hadvezér hűtlen lett hozzá. De minden hiába: Arkosz elkerülte a nőket, akik így mit sem sejtve megérkeztek a görög táborba.
Így tudom én, és Klütaimnésztra is így meséli éppen.
”Mindenki vidáman készülődött a nagy ünnepségre, amikor Arkosz megérkezett, és elmondta, hogy Agamemnon nem Akhilleuszhoz akarja adni a lányát, hanem Artemisznek szánja áldozatul. A görög harcosok ekkor Agamemnón sátra előtt dühösen követelték már Iphigénia feláldozását. Arkosz bátran szembeszállt ugyan velük, de akkor lányunk, nemes  Iphigéniánk maga vállalta a halált: kész volt áldozatot hozni a görögök ügyéért.”
A folytatást már magam mormolom magamnak, miközben Klütaimnésztra árnya eltűnik dúsan növő hádész-akantuszok levelei mögött, Tartarosz ködébe veszve.
A fájdalomtól eszét vesztett anya átkot mondott lánya gyilkosaira, és a gyilkos apára is.
És midőn Agamemnón tíz év után hazatért, beteljesedett az átok és a bosszú.

Aszfodéloszok száradó száraiból  ismét teszek tüzemre, és idézem Élektrát , jöjj anyagyilkos leány!
Jő Élektra, a homályból bontakozik elő. Szépséges leány lehetett egykor, arcvonásain, testének fönséges tartásán ez még most is látszik, de a sok éven át magában forralt bosszú-düh, aztán az erünniszek marcangoló mérge sokat csúfított szépségén.
”Anyagyilkos lány!” – tör ki belőlem. – „Eladtad édesanyád!”
Szól Élektra: „Anyánk adott el minket Oresztésszel egyetemben; ő és Aigiszthosz, apánk legyilkolásában cinkosa, idegen! Az én anyám elveszejtett engemet, elveszejtette nemzetségemet. Ez a veszett asszonyállat, megölette atyámat, megszeplősítette az én édesatyámnak tiszta ágyát!”
Mint egy ókori görög dráma hősnője, jajongva folytatta mondandóját most Élektra: „Ó, szívem atyám, ó, atyám, Agamemnón király, mely híres, neves, mely gazdag, mely hatalmas király voltál te! Ó, atyám, atyám, én édesatyám, mint vesztél te két förtelmes hitvány lator miatt, jaj, jaj! És én is mit veszítettem!
És – ládd, idegen! – az erünniszek meg sem mozdultak, gyilkos anyánk szennyes nászban egyesült apánk gyilkosával! Elmondhatatlan nagy méreg volt ez az én lelkemben, hogy az én szegény atyám keresztjét az lator emészti meg, ki őtet elveszté! Be kellett – érted-é idegen? – be kellett teljesítenem, mit az erünniszek beteljesíteni elmulasztottak, a bosszút apánk meggyilkolásáért!”
Nem mintha egyetértenék, de értőn bólintok, Élektra pedig még hozzáteszi, mielőtt visszaindul a homályba: „Ez gyötört engem, ez fojtott, ez keserített idegen! Csak mosolyogta ezt a gonosz asszony, táncolt örömében, vigadt, tombolt, dőzsölt, énnekem meg a nagy keserűség szakasztotta szívemet: fohászkodtam, minél előbb térjen haza Oresztész, hogy veszejtse azt, az ki engem ily keserűségre szánt! Így történt, idegen.”

Hádész-aszfodéloszok közt, lélekárnyak útjára engedem már Élektrát is; jómagam meg visszatérek silányos világunkba: töprengve térek vissza….