Csitrágupta a Bihar állambeli Patna városához közel feküdt, nem volt ritka, hogy kolduló szerzetesek Patnából egészen idáig elvetődtek, a remeték hát nem voltak igazán meglepve. A kis ligetben sokfajta bambusz és a magasra kapaszkodó kalamusz-pálmák adtak árnyat, a közelben kis tavacska párásította a levegőt, harmatcseppeket cseppentve a pálmalevelekre.
A közeledő férfi magas, széparcú volt, kora negyven fölött, negyvenöt, ötven év közelében lehetett. Fényes orcája nyírott, de fekete, majdnem sötétkékbe játszó haja nyíróeszközt nem látott, hosszan leomolva keretezte szép arcát.
Nem tűnt gazdag embernek, legalább is a ruházata alapján ítélve nem. Mindössze egy kendőből készült, csípője köré tekert, lábak között áthúzott ágyékkötőt, dhótit viselt, mezítláb lépkedett, és felsőteste is mezítelen volt.
Mikor aztán közelebb jött, még két vagyontárgya tűnt föl az őt szemlélő férfiaknak: egy fagyökérből faragott kolduló-szilke, és egy tükörré csiszolt fémkorong.
A remeték szépen fölállnak, úgy várják be az érkezőt, ahogy az illendő. Amikor pedig közelükbe ér, tenyerüket mellük előtt összeillesztve köszöntik az érkezettet: „Namo thassza!”” – mondják, és meghajolnak.
Az érkezett pedig namaszté helyett shántimmal, békességgel köszön vissza.
Aztán, hogy így átestek a szép köszöntéseken, és immár ismerték egymást, a legöregebb vánaprasztha lemutatott a dús aljnövényzetre, hellyel kínálva az érkezettet, és mindannyian le is telepedtek, majd belefogtak az együtt-hallgatásba, hiszen ismerősök között ez így szokás Bhárata földjén.
Egy fertályóra hallgatásban telt el: fertályórányit növekedett tovább az aljnövényzet, ahol ültek, kis rovarok kapaszkodtak föl a füvekre, és cirpeltek a kabócák.
Az idegen férfi nézte a kis bogarakat, hallgatta a kabócák dalát.
Idő múltán a legidősebb remete nekidurálta magát, és azt kérdezte:„Mi a neved, tiszteletreméltó?”
”A szanszárában – e körforgó világban – úgy hívnak Vardhamána, a Natra-fia, de ti nevezzetek Tírthankarának vagy Mahavírának, mert ez a név illet meg engem!”
Majd beleegyezően hozzáfűzte: „De hívhattok Dzsinának, Győztesnek is.”
A remeték kicsit töprengtek, majd ismét a legidősebb szólt: „A minap – úgy három éve lehetett – útban Pátaliputra felé megpihent kedves ligetünkben Shákjamuni Gótama; tanításában is részesültünk. A tiszteletreméltó Gótama nagyon hasonlóan nyilatkozott önmaga neveiről, mint most te nyilatkoztál Nátraputra Mahavíra. Mármost kinek higgyünk?”
”Ó” – felelte a vándor -, „Gótama nagy bölcs, igazi szent, egy valódi Tathágata. Tanításait még nem hallottam, de tudomással bírok arról, hogy Ő a Buddha, a Világosodott, a szanszárát elhagyott, a nirvánába tért.”
Újabb hallgatás után: „ Miért hordod magadnál azt a tükröt, tiszteletreméltó, mikor láthatóan nem vágyol vagyontárgyakra, és bizonyára nem vergődsz a hiúság mocsarában sem?”
”Arra emlékeztetem magam e tükörrel” – válaszolta Mahavíra -, „hogy a világ tükör. Tükör, mely az ahamkárát, téged magadat tükröz vissza. Nézd csak testvérem, nézd meg az arcodat, önmagadat: borús kedvedben vagy? A külső világ elborul; nevetős kedvedben vagy? A külvilág rád nevet. Vigyázz hát testvérkém, miféle arcot mutatsz, mert olyas világ fog visszanézni rád!”
Csönd: kabócacirpelős, bogármászós, pálmasusogásos csönd, majd az újabb kérdés: „Mit győztél le Nátra fia, mi fölött arattál diadalt és mi módon?”
”A karmát győztem le testvéreim, ezt a finom és láthatatlan szubsztanciát, amely elönti és megbénítja a dzsivát, és ezzel létrehozza az élet és az újjászületés kötelékeit.”
Töprengés, aztán Nátraputra folytatja: „A karma életek hosszú sorozatán át tartó aszkézissel megszüntethető, és így elérhető a móksa, a teljes felszabadulás, minden emberi erőfeszítés végcélja. Kétfajta lélek van, testvéreim, az, amelyik már elérte a tökéletességet és az, amelyik még rabságban sínylődik. Az igaz megismeréssel bíró, a küldetését teljesítő, a szent tudásban jártas, a bölcs, aki szívós, mint az öszvér, aki nemes, győz a karma felett. Úgy kövessétek az ilyen tiszta embert, ahogyan az égen útját a Hold a csillagok között.”
Csöndesen eltöprengve kérdi a legidősebb remete: „A Gótamo ugyanezt mondta, mikor köztünk járt. Akkor most kinek az igazát higgyük tiszteletreméltó? Melyik a szebbik igazság? A Gótamóé vagy a tiéd?”
„Gondolom, ti kedves remeték, testvéreim” – válaszolta Mahavírá -, „hogy láttatok már a városok utcáin, terein két asszonyt kart-karba öltve, összekapaszkodva jönni, menni. Egyikük szép, mint vaiszákha teliholdja, gyönyörű testű, rengő csípejű; másikuk csúnyácska, deréktalan. Mit gondoljunk, remeték? A sudár-szép választotta-e maga mellé a csúfat, hogy szépsége még jobban domborodjék, vagy a csúf választotta társául a szépségest, hogy valami fény őrá is hulljon?
Vagy ez is, az is igaz?
Ki válaszadója az ilyen dolgoknak?”
Csönd, töprengés, aztán újabb kérdés: „Hogyan, mi módon jutottál győzelemre? Ki vagy te?”
”Patnában születtem, ennek a sötét kornak, a kálijúgának 2503. évében, margasirsa hónapban, és a 2531. évig semmivel sem törődtem, csak gazdagodással, tivornyázással. Apám, Náta, ksátrija varnabéli gazdag ember, a Náta nemzetség fejedelme, gondolhatjátok testvérek, nem szenvedtem hiányt földi javakban, testi örömökben.
Aztán – mikor a huszonnyolcadik esztendőmet elértem éppen – elhagytam atyám palotáját, aszkéta jóginná lettem. Tizenkét évi otthontalan vándorlás alatt csak azt ettem, amit alamizsnaként kaptam, ott aludtam, ahol az éjszaka ért. Testemet egyetlen ruhadarab fedte, és mióta leszakadt rólam, így járom Bhárata földjét, csaknem mezítelenül.
Győzelmet, megvilágosodást, boldogító ismeretet a tizenharmadik esztendőben nyertem el, azóta neveznek engem és nevezem magamat Dzsinának, győztesnek; Mahavírának, nagy hősnek, mert hősi módon legyőztem májá világát.”
”Mondd” – kérdezte a legidősebb hallgató remete -, „miként vélekedsz a fényes dévákról, miként az aszúrákról?”
”Fölfogásom szerint – ahogy megértettem - a világot teremtő, fenntartó és kormányzó istenek valójában nem léteznek. A világ nem teremtett, nem keletkezett, hanem öröktől fogva létező és örökkévaló, benne szellemi és anyagi elemek sokasága, melyek azonban igazán csak kétfélék: dzsívák, melyek szellemiek és adzsívák, melyek nem szellemiek.
Ami pedig dzsíva az a lelkek megszámlálhatatlan sorozatából áll, amelyek örökkévalóak, test nélküliek és tökéletesek. Az adzsíva szintén örökkévaló, de nem szellemi: én úgy látom, öt ilyen létezik: a tér, az idő, a mozgás, a nyugalom és az anyag.”
Mindahány jelenlévő a földön ült, vadzsrászana, padmászana ülésmódban: Dzsina viszont fölállt, és úgy folytatta tanítását tovább.
”A dzsíva-adzsíva páros alkotja a teremtetlen és örök valóságot, amelyet keletkezés, eltűnés és állandóság egyszerre jellemez. Fejlődés és hanyatlás, emelkedés és süllyedés hosszú, de szabályos időközönként váltják egymást. És az ember is visszafejlődik az ősi állapotokig, azután fokozatosan halad előre, míg újra a hanyatlás erői kerülnek túlsúlyba. A fejlődés és a hanyatlás világkorszakain belül hat-hat minőségi állapotot jelző időszak különíthető el. A felfelé haladó és lefelé szálló világkorszak együttesét az " időkerék" egyszeri fordulása jelképezi, az egyes periódusok időszakait pedig az időkerék küllői.”
Most Nátraputra is a földre telepedett, kicsit hallgatta a párától elnehezült pálmalevelekről csöppenő harmatok hangját, majd folytatta a tanítást.
”Ami tudattal rendelkezik, az dzsíva, mely éppenséggel testet is ölthet. E formájában érzékszervekkel, gondolkodó meg beszélő szervekkel és képességgel bír. A szanszárában végtelen számú lélek van, ezek nem semmisülnek meg, egyéniségüket is mindig megőrzik, és kétfélék lehetnek: felszabadultak, vagy világhoz kötöttek. Az anyag kapcsolódik a lélekhez, és megváltoztatja annak lényegét. A lélekkel kapcsolódó anyag a karmában mutatkozik meg ez határozza meg az egyéni sorsot.”
Mielőtt kimondta eszmélkedése legsúlyosabbik eredményét, Nátraputra Dzsína Mahávíra kicsit töprengett. Aztán kimondta: „A karma azonban nem a tettek összessége és azok következménye, ahogy a védánta, a számkhja bölcsei, és mások mondják. Hanem finom, bidzsa-ákásához hasonló anyag, amelynek a dzsívához való tapadása annak szennyezését segíti elő. A karmaanyag lélekhez való kapcsolódásának az a következménye, hogy eredeti tulajdonságai átalakulnak, gonosz ösztönöket ébresztenek a lényekben. Az újjászületés, a szanszára ily módon kényszerré válik, amelyből a láncolat megszakítása jelenti a kiutat.”
Hallgató, töprengő csöndben emésztették a remeték a súlyos gondolatot, aztán megszólalt egyikük.
”Megfigyeltem tiszteletreméltó, már amikor közeledtél felénk akkor is, aztán mielőtt leültél közénk, hogy gondosan szemléled a talajt. Megtudhatom, miért?”
Erre a jóeszű Mahávira elmosolyodva így adta a választ: „Egészen apró élőlények, rovarkák, bogarak, hangyák lehetnek a földön, és én azokat nem szeretném eltiporni vigyázatlanul. Hisz minden létező - élő vagy élettelen, alpa vagy maha - dzsívával rendelkezik, így hát minden létező egyforma kíméletet érdemel. Minden létezővel bánjatok egyféle módon, ártalmára semmi létezőnek ne legyetek! Ez legfőbb tanításom.”
”És még mi? Mit tartasz még fontosnak tiszteletreméltó?” – kérdezte a legidősebb vánaprasztha. Mahávira pedig így fejezte be tanítását: ”Minden ember karmájáért maga felelős, minthogy az újjászületések közvetlen előidézője a karma, a tőle való függetlenség kell legyen a végső cél: a testiségtől megszabadulva a győztesek tiszta szellemi állapotába kerülni. Ehhez az állapothoz a triatrán, a hármas úton lehet csak eljutni. A helyes hit, a helyes felismerés és a helyes életmód ez a hármas út, mely egymás mellett, egy irányba fut és el nem ágazik semerre.”
”Miben áll tiszteletreméltó a helyes hit és a másik két út?”
”Helyes a hite annak, aki megérti és tudja, hogy Dzsina találta meg a születések örök körforgásából való szabadulás útját, ő hát minden üdvösség egyedüli kútfeje. Helyes megismerés annak felismerése, hogy micsoda voltaképpen a világ, és miképpen lehet az újjászületés-láncolatból szabadulni. És végül testvéreim, a helyes életmód a tevékenységi ösztön és az érzékek elnyomását, megfékezését jelenti, gyakorlati megvalósítását öt fogadalom segíti: tartózkodás minden élőlény elpusztításától, bántalmazásától; mindig igazat mondani a valósághoz híven; sohasem lopni, önként neked nem adottat elvenni; a testi szerelemtől tartózkodni, és a tulajdonról lemondani. Ezen a módon a karma megsemmisül, s a lélek szabaddá válva, elnyeri a mindentudó állapotot. És ugyan mi más lehetne az ember végső célja?”
Így szólván felkelt és illően elbúcsúzva a remetéktől, Dzsina Mahavira tovább vándorolt dél felé Bhárata földjén. Elhangzott mindez a monszunszelek elvonulta után, az esős évszak múltával, a kellemes és szép bhadrapáda hó tizedik napján Csitrágupta közelében, egy kedves kis ligetben.
* a címben foglalt áranjaka szó = erdei szöveg; szanszkrit nyelvű indiai teológiai műfaj
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése